az egész erdőt; nem találták sehol. Szegény kicsi királyné sírt éjjel,
nappal, mint a záporeső, a vén király meg fele királyságát ígérte annak,
ki az ő drága kedves vejét megtalálja, élve haza hozza.
Ez alatt mi történt? Az történt, hogy a másik legény, a fiatal király
bátyja, visszatért ahhoz a fához, amelybe a kést szúrták volt. Kihúzza a
kést s hát az csupa rozsda! Hej, nagy bánatba borúlt a legény szíve! Nem
volt maradása, neki vágott a világnak, ha valahol élve vagy halva
megtalálná az ő édes öccsét. Ment, mendegélt, hegyeken, völgyeken át,
erdőkön, mezőkön keresztűl, vele az ő hű állatjai. Egyszer egy városba
ér s hát az a város gyász feketébe van borítva. Kérdi a város végén egy
embertől, miért borult gyászba ez a város? Elmondja az ember tövéről
hegyére, hogy mi történt. Hej, nagyot dobbant a legény szíve! Hiszen az
a fiatal király az ő öccse! Be sem ment a városba, ment egyenest az
erdőbe. Egész nap bolyongott az erdőben, este leült egy fa alá, éppen az
alá a fa alá, hol az öccse szerencsétlenűl járt. Nagy tüzet rakott,
leheveredett, de mikor éppen szundikálni kezdett, hallja, hogy valaki
didereg a feje fölött: jaj de fázom, jaj de fázom!
– Hát jere le s fűttözzél, kiáltott fel a legény.
– Jaj, nem merek, mert széttépnek azok a fenevadak. Hanem ledobok egy
vesszőt, azzal üsd meg a vadakat s akkor nem bántanak.
– De már azt nem teszem, hogy megüssem az én kedves állatjaimat. Jere
csak le bátran.
– Nem, nem!
– Jere, mert különben lehozlak! kiáltott a legény.
– Hát hozz le, ha tudsz! nyelvelt a vén boszorkány.
Most már tudta a legény, hogy boszorkánnyal van dolga. Fogta a puskáját,
célba vette, rálőtt, de a golyó lepattant a boszorkányról s akkorát
kacagott, hogy zengett belé az erdő.
– No megállj, gondolta a legény, mindjárt leszedlek én a fáról.
Volt a kabátján három ezüst gomb, azt hirtelen leszakította, beletette a
puskájába, úgy lőtt a boszorkányra. Hát, Uram, teremtőm, a boszorkány
egyszeribe lefordúlt a fáról.
– Jaj, jaj, kegyelem, könyörgött a boszorkány. Hagyd meg az életemet s
visszaadom a testvéredet.
– Hát egy, kettő! – kiáltott rá a legény.
A boszorkány egy szempillantás alatt kiásta a gödröt, egy vesszővel
megérintette a köveket s ím azok mindjárt megelevenedtek. Feltámadt a
fiatal király, fel a vadak s fel mindazok az emberek, kiket a vén
boszorkány kővé dermesztett. Hej, volt öröm! A testvérek ölelték,
csókolták egymást, de még a vadak is örvendeztek egymásnak, aztán uccu,
neki a vén boszorkánynak, összetépték, szaggatták, tűzre dobták, hogy
csak egy porcikája sem maradott. Ebben a pillanatban kivilágosodott az
erdő s egy óra sem telt belé, kiértek belőle s mentek be a városba nagy
örvendezéssel.
Na, volt öröm, mikor megérkeztek a palotába. A fiatal királyné első
pillanatban azt sem tudta, hogy melyiknek a nyakába borúljon a két
testvér közűl. Áldott szerencsére, az ura állatjainak a nyakán megvoltak
a gyöngyök, erről ismerte meg az urát.
De még csak most lett hétországra szóló vígasság, dinom, dánom. A vén
király az idősebb legénynek adta fele királyságát s most már mind a két
testvérből király lett.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Az okos szabócska.
Volt egyszer egy nagyon kevély királykisasszony. Ez a királykisasszony
hírül adta hetedhétország ellen, hogy ahhoz megy férjhez, aki az ő
találós meséjét kitalálja. Jöttek is az udvarba mindenfelől királyfik,
hercegek, grófok, bárók, nagysüvegű tótok, válogatott cigánylegények, de
amit a királykisasszony feladott, egy sem tudta megfejteni. Na, ez még
nem volt elég, de még ki is csúfolta a legényeket s lassanként nem akadt
senki, aki szerencsét próbáljon. Mikor már azt hitték, hogy senki ember
fia nem vállalkozik többet, három szabólegény összebeszélt: lesz, ahogy
lesz, ha már annyian próbáltak, ők is próbálnak, mért ne! A legkisebbik
legény olyan tedd el s elé se vedd legényecske volt, se szabni, se
varrni nem tudott becsületesen, a dolog sem fért a nyakára, félkótya is
volt szegény feje. Mondta is a másik kettő: jobb, ha itthon maradsz, s
fótot fótra vetsz, te bodogtalan, – de beszélhettek, ment ő is, hátha,
hátha… No, majd meglátjuk.
Hát fölmennek a palotába, jelentik magukat. A királykisasszony mindjárt
feladja a kérdést: Kétféle hajam van, miféle szín az egyik, miféle a
másik?
– Hát csak ennyi az egész? mondotta az első szabó legény. Fekete az
egyik, fehér a másik!
– No bezzeg, kacagott a királykisasszony. Felelj te másik.
– Se nem fekete, se nem fehér. Barna az egyik, vörös a másik, felelt a
második legény.
– Hogyisne, kacagott a királykisasszony. Állj elé, te harmadik.
Eléáll a szabócska s mondja nagy bátran:
– A királykisasszonynak ezüst meg aranyhaja van, az pedig kétféle szín.
Hej, lefittyent a királykisasszony ajaka, bezzeg nem kacagott, mert a
szabócska eltalálta az igaz valóságot! Szinte elájult ijedtében, hogy
most már ehhez a cingár, kasziba lábú szabócskához kell feleségűl
mennie. Hanem mikor nagynehezen magához tért, azt mondja a szabócskának:
– Ezzel még nem leszek a feleséged, szabócska, egyéb is vár reád. Van az
istállóban egy medve, azzal kell hálnod ma éjjel. Ha reggel életben
talállak, akkor a feleséged leszek.
Bizonyos volt abban, hogy a medve ezer darabba szaggatja a szabócskát,
de a szabócska nem ijedt meg, azt mondta: egy életem, egy halálom, érted
ezt is megpróbálom!
Este bement a szabócska a medvéhez s a hogy belépett, a medve már a két
hátulsó lábára állott, a két elsőt ölelésre tartotta, úgy ment a
szabócska elé.
– Csak lassan, lassan, várj egy kicsit, mondotta a szabócska, aztán
ügyet sem vetett a medvére, belenyúlt a zsebébe, onnét kivett egy marék
diót, azt elkezdte ropogtatni s a belét enni. Olyan jóízűen csámcsogott,
hogy a medvének folyt a nyál a szájából s nagy étvágya lett a dióra. A
szabócska ismét belenyúlt a zsebébe, adott egy marékkal a medvének is,
ez azonban nem dió volt, hanem kavics. Bekapja a medve a kavicsokat,
rágja, ropogtatja, de bezzeg a kavics nem roppant ketté.
– Hát e’ mi dolog? morrogott a medve. Erősebb volna a te fogad, mint az
enyém? Hallod-e, törd fel nekem a diót.
– Mit, gúnyolódott a szabócska, hát te nem tudod feltörni ezeket a
nyomorúlt kicsi diókat?
Azzal elvette a medvétől a kavicsokat, hirtelen kicserélte dióval, sorba
feltörte.
– De már ez csuda dolog, dörmögött a medve: Még egyszer megpróbálom.
A szabócska ismét adott neki egy marék kavicsot, a medve rágta, ahogy
csak birta, de egyetlenegyet sem tudott ketté roppantani. Hát hiába, be
kellett lássa, hogy a szabócskának erősebb foga van s hozzá sem mert
nyúlni.
Közben a szabócska hegedűt húzott elé a köpenyege alól, elkezdett
muzsikálni, a medve meg hopp, elugrott, táncolt, majd kiugrott a bőréből
széles jó kedvében. Mikor jól kitáncolta magát, kérdi a szabócskát:
– Te szabócska, nehéz-e a hegedűlés?
– Gyermekség, mondotta a szabócska. Nézz ide. A balkezemmel megfogom a
hegedű nyakát, a jobbal húzom-vonom a vonót felfelé meg lefelé – ennyi
az egész! – Igazán? Na ezt én is szeretném megtanulni. Egész nap
muzsikálnék és táncolnék akkor. Ez lenne csak a jó világ! Ugyan bizony
megtanítanál-e?
[Illustration: Az okos szabócska.]
– Hogyne! Tiszta jó szívvel, ajánlkozott a szabócska. Hanem a körmeid
nagyon hosszúk, elébb le kell vágni azokat.
– Helyes! mondta a medve, vágd le.
Azzal a szabócska becipelt egy gyalupadot, a medve lábát feltétette, jó
erősen oda csavarta.
– No most várj egy keveset, mindjárt hozom az ollót.
Volt is eszébe! Lefeküdt egy szegletbe a szalmára, s aludt reggelig,
mint a bunda, pedig a medve ugy ordított, hogy majd szét duvadt az
istálló.
Hallotta a királykisasszony a medve ordítását, szentűl hitte, hogy a
szabócskát miszlikbe szaggatta. Jókedvűen kelt fel reggel, úgy ment ki
az istállóba, de bezzeg lefittyent az ajaka, mikor látta, hogy a
szabócskának kutya baja sincs. Most már hiába minden, nem másolhatta meg
a szavát, a király sem vette tréfára a dolgot, befogatott aranyos
hintóba, azon ment a szabócska meg a királykisasszony templomba,
esküvőre. Ám alighogy a hintóba ültek, a másik két szabó legény, akik
majd megpukkadtak az irigységtől, hogy azt a nyomorú kis szabócskát
ilyen nagy szerencse érte, szaladott az istállóba s a medve lábát
kiszabadították. Nosza, a medvének sem kellett egyéb, esze nélkül
szaladt a hintó után, ordított veszettűl.
– No most véged van, szabócska! mondotta a királykisasszony.
De a szabócska nem ijedt meg, hirtelen a feje tetejére állott, a két
lábát kidugta hátúl a hintó ablakain s torka szakadtából kiabált:
– Látod a gyalupadot? Megint ide kerűl a lábad, medve koma!
De hiszen a medvének sem kellett egyéb, megfordúlt s úgy elfutott,
mintha szemét vették volna. A szabócska meg a királykisasszony azalatt a
templomba értek, ott megesküdtek, holtomiglan, holtodiglan s úgy éltek,
mint két gilice madár.
Aki nem hiszi, járjon utána.
A tyúkocska halála.
Volt egyszer egy kakaska, meg egy tyúkocska. Ez a kakaska, meg ez a
tyúkocska kiment a hegyre, ott kipirgéltek, kapargáltak s egyszerre csak
a tyúkocska egy mogyorót talált. Nézi, nézi, forgatja, soha még mogyorót
nem látott, – bizony ha nem, megpróbálja, mi a csuda – s kip, kop,
bekapja. Az ám, bekapta, de a torkán akadt a mogyoró, nem ment se
lefelé, se kifelé, na, szegény tyúkocska, vége az életednek,
megfulladsz, de mindjárt.
– Édes kakaskám, könyörgött a tyúkocska, szaladj s hozzál vizet, mert
különben megfulladok.
Szaladt a kakaska a kúthoz s mondta:
– Kútacskám, adj vizet, tyúkocska bekapott egy nagy mogyorót s meg akar
fulladni.
Felel a kút:
– Jó szívvel, csak eredj, szaladj be a menyasszonyhoz, kérd el tőle a
vedret.
Szaladt a tyúkocska a menyasszonyhoz:
– Menyasszony, add ide a vedret, vedret adom kútnak, kút ad nekem vizet,
vizet viszem tyúkocskának, a ki bekapott egy nagy mogyorót s megakar
fulladni.
Mondta a menyasszony:
– Szaladj, hozd el a koszorucskámat, ahol van ni, egy fűzfa ágán s akkor
adok neked vedret.
Szaladt a kakaska a fűzfához, levette ágáról a koszorucskát, vitte a
menyasszonynak, menyasszony odaadta a vedret, vedret vitte kútnak, kút
adott vizet, vizet vitte tyúkocskának, de már vihette, mire odaért,
megfulladt a tyúkocska.
Hej, istenem, sírt a kakaska, hogy zengett belé hegy, völgy, erdő, mező
s jöttek az állatok mindenfelől a temetésre. Volt a szomorú
gyülekezetben hat egerecske is, ezek csináltak egy kis kocsit, a
tyúkocskát ráfektették, aztán a kocsi elé fogóztak s vitték a tyúkocskát
a temetőbe. Amint mentek elébb-elébb, szembe jön velök a róka s kérdi:
– Hová, hová, kakaska?
– Temetem a tyúkocskámat, felelt a kakaska.
– Mehetek-e veletek?
– Jöhetsz, jöhetsz, de csak a kocsi farkán.
Azzal a róka feltelepedett a kocsi farkára, utána a medve, a farkas, a
szarvas, az oroszlán, s mindenféle erdei vadak. Így mentek tovább
lassan, csendesen, szomorúan, aztán egy patakhoz értek.
– Hát itt most hogy megyünk át? sóhajtozott a kakaska.
A patak mellett feküdt egy szalmaszál, ez megszólalt s mondta:
– Ne búsúlj, kakaska, én átalfekszem a patakon s rajtam átjöhettek.
Átfeküdt a szalmaszál a patakon, de ahogy az egerecskék ráléptek,
„letörött a híd“, az egerecskék vízbe estek s bele is fulladtak.
Akkor megszánta egy kő a kakaskát, ráfeküdt a patakra s kakaska ezen át
húzta egymaga a szekerecskét, de mikor éppen kilépett a partra, megakadt
a szekerecske, az a sok állat, ami a farkán ült, visszarántotta s mind
akik ültek a szekér farkán, a vízbe beléfulladtak. Most már a kakaska
egyedűl maradt a tyúkocskával, ásott neki egy gödröcskét, abba
belétette, a sirt szépen felhalmozta, arra ráfeküdt s sírt, sírt
keservesen. Addig sírt, hogy meghalt ő is.
Ha a kakaska is meg nem halt volna, az én mesém is tovább tartott volna.
Hófehérke és Rózsapiroska.
Volt egyszer egy szegény, özvegy asszony. Nem volt egyebe, csak egy
házacskája, a házacska előtt egy kertecske s abban két rózsafácska:
fehér rózsa nyílt az egyiken, piros a másikon. Két kis leánya volt az
özvegy asszonynak s merthogy hasonlítottak a két rózsafához,
Hófehérkének hívta az anyjuk az egyiket, Rózsapiroskának a másikat.
Kedves, jó gyermek volt mind a kettő, szorgalmatos, engedelmes s a
természetük csak annyit különbözött, hogy Rózsapiroska elevenebb,
vidámabb kedvű volt, mint Hófehérke. Szerette egymást a két leányka
nagyon, mindég együtt jártak erdőn, mezőn; nem féltek az erdei vadaktól,
nem is bántotta őket soha egy sem, de sőt ha látták őket, szeliden
közeledtek hozzájuk. Madarak ha megpillantották, vidáman énekeltek,
őzek, szarvasok ugráltak, táncoltak körülöttök. Akárhányszor megesett,
hogy egész nap az erdőben jártak-keltek, még éjjel is kint háltak s az
édes anyjuk nem nyugtalankodott miattok: tudta, hogy nem esik semmi
bántódásuk. Egyszer megtörtént, hogy az erdőben háltak s reggel, mikor
felébredtek, egy szép kis gyermek állott mellettük, ragyogó fehér
ruhácskában, nem szólt semmit, csak mosolygott s azzal eltünt. Mikor
aztán körűlnéztek, látták, hogy egy szörnyű nagy szakadék mellett háltak
s ha csak egyet lépnek a sötétben, szörnyű halálnak halálával haltak
volna meg. Mondták otthon hogy mi történt velük. Az édes anyjuk
mosolygott:
– Az a gyermek bizonyosan angyal volt, aki vigyázott rátok éjjel.
Esténként az özvegy asszony mesélt nekik, ők meg hallgatták, reggel
jókor keltek, segítettek az anyjuknak minden dolgában. Így telt, múlt az
idő szép lassan.
Hát egyszer aztán egy este mi történt? Az történt, hogy amint asztalnál
ültek s beszélgettek, kopogtatott valaki az ajtón.
– Nyiss ajtót, Rózsapiroska, szólt az asszony, hátha vándor-ember keres
szállást.
Rózsapiroska az ajtóhoz sietett, hátratolta a zárt, kinyitotta az ajtót,
de mindjárt vissza is ugrott: nem ember, de medve állott az ajtóban.
Rózsapiroska is, Hófehérke is az ágy mögé bújtak ijedtükben, de a medve
megszólalt s mondta:
– Ne féljetek, nem bántok én senkit. A nagy hidegben majd megfagytam,
azért jöttem, hogy felmelegedjem itt.
– Szegény medve, sajnálkozott az asszony, kerülj beljebb, feküdj a
tűzhely elé, csak arra vigyázz, nehogy a bundád meggyúljon.
[Illustration: Hófehérke és Rózsapiroska.]
Aztán szólt a leánykáknak:
– Hófehérke, Rózsapiroska, jertek elé, ne féljetek, nem bánt a medve.
Mindaketten elésompolyogtak s leültek ők is a tűzhely mellé. Megszólalt
a medve megint, kérte szépen a leánykákat:
– Jó leánykák, verjétek ki a bundámból a havat.
A leánykák elévették a kis seprüjöket s kiverték a medve bundájából a
havat, a medve meg dörmögött megelégedetten s hálálkodva pislogatott a
leánykákra. Úgy neki bátorodtak a leánykák, hogy le is ültek mellé a
földre, hempergőztek rajta, simogatták a bundáját, csiklandozták a
talpát: majd felvetették a házat, olyan jó kedvük kerekedett. Aztán
mikor elálmosodtak, lefeküdtek, elaludtak, elszundított a medve is.
Reggel jókor felkelt a medve, megköszönte a szállást, elbúcsuzott s
vissza ment az erdőbe. Hanem ettől a naptól kezdve minden este eljött a
medve, játszott a leánykákkal s úgy megszerették a medvét, hogy
várva-várták minden este.
Elmúlt a tél, jött a tavasz s mondja a medve Hófehérkének:
– Na, most elmegyek s az egész nyáron nem jövök el.
– Hová mégy? kérdezte Hófehérke s a köny kicsordúlt szeméből, úgy
elszomorodott erre.
– El kell mennem a rengetegbe, hogy megőrizzem a kincseimet a gonosz
törpéktől. Télen, mikor fagyos a föld, nem tudnak feljönni, de nyáron
kibújnak a föld alúl s ezer szemem legyen, hogy meg ne lopjanak. Áldjon
meg az Isten, Hófehérke!
Nem is ment, de szaladt a medve. Bizony, bizony úgy tetszett
Hófehérkének, mintha a medve szeméből is kicsordúlt volna a köny.
Telt, múlt az idő s Hófehérke és Rózsapiroska kimentek az erdőbe, hogy
száraz gallyat gyűjtsenek. Amint mennek elébb, meglátnak egy nagy,
földre döntött fát s látták, hogy azon ugrált föl s alá valaki, vagy
valami: ember-e, állat-e, nem tudták; közelebb mennek a fához, hát egy
vén, hosszú, fehér szakállú törpe az, kinek a szakálla a fa hasadéka
közé szorúlt s semmiletteképpen nem tudott kiszabadúlni.
– No, mit áldogáltok itt? kiáltott a leánykákra. Jertek, segéljetek
rajtam.
– Hát mi történt kigyelmeddel? kérdezték a leánykák.
– Nem látjátok, ostobák? kiabált a törpe. Amint elakartam hasítani ezt a
fát, a szakállam beléakadt, a hasadék hirtelen összecsapódott s ide
fogta szép fehér szakállamat.
Próbálták a leánykák mindenféleképpen, de sehogysem tudták kiszabadítani
a törpe szakállát.
– Elfutok a faluba emberekért, mondotta Rózsapiroska.
– Te, ostoba! förmedt rá a törpe, hát ennél okosabbat nem tudsz
kitalálni?
– Csak ne türelmetlenkedjék kelmed, csítította Hófehérke, mindjárt
segítek én.
Történetesen zsebében volt a kis ollója, azzal nyissz, nyissz!
lenyisszentette a törpe szakállát. Ahogy megszabadúlt a törpe, fölkapta
a zsákját, mely ott hevert a fa mellett s amely tele volt arannyal s a
helyett, hogy csak egy szóval is megköszönte volna a leánykák jóságát,
felkapta a zsákot a vállára, rá se nézett a leánykákra, csak eltűnt a
rengetegben.
[Illustration: Hófehérke és Rózsapiroska.]
– No, ez igazi fura ember, mondották a leánykák, de többet nem törődtek
vele. Amint elegendő gallyat szedtek, hazamentek.
Telt, múlt az idő, egyszer Hófehérke és Rózsapiroska kimentek a patakra,
hogy horgásszanak. Amint a patakhoz közelednek, látják, hogy a patak
partján valaki, valami vergelődik, mintha bele akarna ugorni a patakba.
Oda futnak s hát – a törpe volt az.
– Mit akar kelmed? kérdezte Rózsapiroska, csak nem akar a vízbe ugorni?
– De már olyan bolond csak nem vagyok, kiabált a törpe. Nem látjátok,
hogy a hal akar belérántani?
Az ám, a törpe hosszú szakálla valahogy összegabalyodott a horoggal s
annál fogva rángatni kezdette egy nagy hal. Húzta, rángatta a horgot, de
a szakálla miatt nem tudta rándítani elég erővel s ha oda nem érnek a
leánykák, bizonyosan belebukik a vízbe. De a leánykák hirtelen elvágták
a szakállát, kiszabadították a horogból. Hát azt hiszitek, megköszönte
ezt a törpe? Dehogy köszönte, dehogy köszönte! Elkezdett kiabálni,
szítkozódni, hogy egyebet sem tudnak, csak mindég az ő szép szakállából
vágnak le, úgy segítnek rajta!
Ahogy megszabadúlt, fölkapott egy zsákot a nádasból, az a zsák tele volt
drága gyöngyökkel s egy szempillantás alatt eltűnt, mintha föld nyelte
volna el.
Telt, múlt ismét az idő, az özvegy asszony beküldötte a városba a
leánykákat, hogy vegyenek tűt, cérnát, szalagot s mi mást. Egy nagy
kopár pusztaságon mentek át a leánykák, azon a pusztaságon nagy óriás
sziklák voltak szerte-széjjel. Ott a sziklák felett egy szörnyű madár
kerengett, aztán egyszerre csak leszállott a földre egy szikla mellé.
Abban a pillanatban szörnyű sikoltást hallanak, futnak oda s hát az a
nagy madár – keselyű sas volt az! – éppen felakarja venni a törpét a
hátára s vinni, ki tudja, hová, merre. Nosza, a leánykák megragadták a
törpét, s addig küzdöttek a sassal, hogy végre is eleresztette a törpét.
Ahogy megszabadúlt a törpe s magához tért az ijedtségtől, rárivallt a
leánykákra:
Hát aztán nem tudtatok vigyázni jobban? Mind összeszaggattátok a
ruhámat, haszontalanok, ügyetlenek!
Azzal felkapott egy zsákot a szikla mellől (tele volt a zsák drágakővel)
s eltűnt.
A leánykák csak mosolyogtak rajta, megszokták már a hálátlanságát, nem
törődtek vele. Bementek a városba, ott elvégezték vásárjukat, aztán
jöttek vissza szép csendesen. Hát amint jönnek visszafelé a pusztaságon,
kit látnak megint? Ott űlt egy kicsi tiszta helyen a törpe, kiürítette a
zsákból a drágaköveket. A nap éppen akkor szállott le, vissza sütött a
drágakövekre, ragyogtak, tündököltek s a leánykák ámúlva, bámúlva
állottak meg, úgy csodálták a ragyogó drágaköveket. Egyszerre csak
felpillant a törpe, meglátja őket, rájuk kiált:
– Na, mit álltok, mit táltjátok itt a szájatokat?
Felugrott nagy mérgesen, hogy tovább állítson, de abban a pillanatban
kilép az erdőből a medve, szalad feléjük szörnyű ordítással, szaladott
volna a törpe is, de a félelemtől földbegyökerezett a lába. Mikor a
medve odaérkezett, a törpe összefogta a kezét, úgy könyörgött.
– Hagyd meg életemet s neked adom ezt a sok drágakövet!
De a medve nem hallgatott reá, csak rátapintott a talpával s a gonosz
törpe még jajt sem kiálthatott – vége volt.
Hófehérke s Rózsapiroska is, mikor messziről látták a medvét,
elszaladtak, mert nem ismerték meg az ő kedves medvéjüket, de a medve
utánok szaladt, megállította:
– Ne féljetek, Hófehérke s Rózsapiroska, várjatok, veletek megyek én is.
A leánykák megismerték a hangjáról, megálltak s im, amint a medve
közelükbe ért, nem volt az már medve! Hirtelen levetette magáról a
medvebőrt s színarany gúnyába öltözött, deli, szép királyfi állott
előttük. Mondta a leánykáknak:
– A király fia vagyok én, de ez az istentelen törpe, a ki a kincseimet
ellopta volt, megvarázsolt medveként kellett élnem az erdőben, míg kezem
közé nem kerűlt s ki nem nyomtam belőle a gonosz lelkét.
Még aznap eljegyezte a királyfi Hófehérkét, a testvére meg
Rózsapiroskát. Az anyjukat s a két rózsafát magukkal vitték a királyi
palotába, volt ott aztán lakodalom, hét országra szóló. A rózsafácskákat
elültették az ablakuk előtt s nyílott minden esztendőben fehér rózsa,
piros rózsa, nyílik most is – aki nem hiszi, menjen oda s nézze meg!
A fehér és a fekete menyasszony.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy asszony s annak egy édes meg egy
mostoha lánya. Ez az asszony egyszer kiment a lányokkal a mezőre aratni,
s amint aratnak, arra jön Jézus Krisztus szegény ember képében s kérdi
tőlük az utat a falu felé.
– Menjen s keresse meg, vetette oda az asszony haragosan.
– Ha nem találja, fogadjon vezetőt, tette hozzá az édes lánya.
– Jöjjön csak velem, mondta a mostoha lány, én majd megmutatom az utat.
Szörnyen megharagudott Jézus Krisztus az asszonyra meg a leányára, hátat
fordított nekik s azt kívánta, hogy mind a ketten feketedjenek meg, mint
a sötét éjszaka s legyenek olyan csunyák, mint a bűn. A mostoha leányt
azonban, aki olyan szives volt hozzá, megáldotta s mikor elváltak, azt
mondta neki:
– Válassz magadnak három dolgot s én teljesítem.
Mondta a leány:
– Szeretnék olyan szép s tiszta lenni, mint a nap.
Abban a pillanatban teljesűlt a kívánsága.
– Aztán szeretném, ha olyan pénzes zacskóm volna, amelyikből a pénz soha
ki nem fogy.
Ezt is megadta neki Jézus Krisztus, de figyelmeztette:
– Ne felejtsd a legjobbat.
Mondta a leány:
– Harmadiknak azt kívánom, hogy halálom után a mennyországba jussak.
Jézus Krisztus megigérte ezt, aztán elváltak egymástól.
De még csak most lett rossz dolga otthon a leánynak. Mikor a mostohája
látta, hogy mennyire megszépült, ő meg az édes leánya mennyire
megcsúnyult, majd meghasadt mérgében, dúlt, fúlt, átkozódott, szidta,
verte a mostoha leányt.
Volt a mostoha lánynak egy édes testvére, akinek Pál volt a neve s aki a
királynak parádés kocsisa volt. Hazajő egyszer Pál s mondja a leánynak:
– Édes hugom, én lefestem a képedet s magammal viszlek, hogy mindig
lássalak.
– Nem bánom, mondotta a leány, csak senkinek se mutasd a képemet.
Lefestette Pál a huga képét, elvitte, a szobájában felfüggesztette s ha
egyéb dolga nem volt, mindig azelőtt a kép előtt állott.
Történt e közben, hogy meghalt a királyné s a király nagy bánatba
merűlt, mert hetedhétországban nem volt több olyan szép asszony, mint az
ő felesége, hozzá hasonlatost nem lehet találni. De az inasok
észrevették, hogy a parádés kocsis mindig egy gyönyörűséges kép előtt
áll s jelentették a királynak, hogy mit láttak. Mindjárt megparancsolta
a király, hogy a kocsis hozza a képet, hadd lássa, igazat mondanak-e az
inasok. Beviszi a képet a kocsis, nézi, nézi a király s hát kivilágra
éppen olyan, mint az ő felesége, talán még szebb.
– Kinek a képe ez? – kérdi a király.
– Ez az én hugom képe, felséges királyom, felelt a kocsis.
– Bizony, ha az, még ma menj el érette, hozd a palotámba s ha csakugyan
olyan szép, mint a kép mutatja, feleségűl veszem.
Kiment Pál az istállóba, hat aranyszőrű paripát befogott aranyos hintóba
s ment a huga után.
Hej, még csak most dúlt-fúlt igazán a mostoha meg a lánya.
– Lám, mondotta a lány, mit ér a kend mesterkedése, azért mégis ő lesz
királyné s nem én.
– Várj csak, mondotta az asszony, aki értett minden bűbájossághoz, majd
jóra fordítom én a te dolgodat.