gyenge hályog ereszkedett volna a szemére, a leánynak meg a füle dugult
be, hogy alig hallotta a hangos beszédet.
Na, felkészűlnek az útra. A király menyasszonya felöltözik aranyos
ruhába, beül a mostoha is meg a leánya, Pál is felül a bakra, a lovak
közé csördít s elindúlnak. Mikor jó messzire haladtak volna, hátraszól a
kocsis:
/P Vigyázz, hugom, vigyázz Szép arcodra vigyázz, Eső meg ne
verjen, Por nehogy belepjen, Szépen érkezz a királyhoz, A te
királyi mátkádhoz. P/
Kérdezte a menyasszony:
– Mit mond a bátyám?
– Azt, hogy vesd le aranyos ruhádat s add a testvérednek, mondotta a vén
boszorkány.
A menyasszony levetette aranyos ruháját, ráadta a testvérére.
Tovább mentek, mendegéltek, s a kocsis megint hátraszólt:
/P Vigyázz, hugom, vigyázz, Szép arcodra vigyázz, Eső meg ne
verjen, Por nehogy belepjen, Szépen érkezz a királyhoz, A te
királyi mátkádhoz. P/
– Mit mondott a bátyám? – kérdezte a menyasszony.
– Azt, hogy add a testvérednek arany fejkötődet.
Levette a fejkötőt s odaadta a testvérének.
Tovább mentek, mendegéltek s a kocsis megint hátra szólt:
/P Vigyázz, hugom, vigyázz, Szép arcodra vigyázz, Eső meg ne
verjen, Por nehogy belepjen, Szépen érkezz a királyhoz, A te
királyi mátkádhoz. P/
– Mit mondott a bátyám?
– Azt, hogy hajolj ki az ablakon, nézz ki egy kicsit.
Éppen akkor haladtak át magas hídon, mély víz felett s ahogy a
menyasszony kihajolt, a boszorkány meg a leánya bedobták a vízbe. Abban
a pillanatban, hogy a menyasszony elmerűlt a vízben, hófehér kácsa
bukkant fel s úszott szépen a vízen lefelé.
A kocsis mindebből semmit sem vett észre, mert csak homályosan látott s
mikor megérkeztek az udvarba, azt hitte, hogy a hugát hozta el.
Hej, szörnyű haragra gerjedt a király, mikor meglátta a csúf fekete
leányt! Rettentő haragjában a kocsist mély tömlöcbe záratta, kígyók,
békák közé, de a vén boszorkány addig mesterkedett, addig bűbájoskodott,
hogy a király mégis feleségűl vette a csúf fekete leányt.
Telt, múlt az idő, egyszer, egy este egy hófehér kácsa libbentett be a
konyhába s mondta a kis kuktának:
/P Csinálj tüzet, kis kuktácskám, Hadd szárítom a ruhácskám. P/
A kis kukta ámult, bámult, de hamarosan tüzet rakott, a szép hófehér
kácsát feltette a tűzhelyre, hadd melegedjék. Mikor szépen megszáradott
a tolla, megszólalt ismét a kácsa s kérdezte:
/P Mondd meg nekem, kérlek szépen, Mit csinál a Pál testvérem? P/
Felelt a kukta:
/P Ül mély tömlöcnek fenekén, Kigyók s békák között szegény. P/
Kérdezte tovább a kácsa:
/P Mondd meg azt is, édes kuktám, Mit csinál a csúf boszorkány? P/
Felelt a kukta:
/P Folyton csúnyul a képe, S ül a király ölébe! P/
Mondta a kácsa:
/P Nem lesz ennek jó vége, Még csunyább lesz a képe! P/
Azzal ellibbentett a kácsa, de másnap este megint eljött, harmadik este
is, s mindig azt kérdezte a kuktától, mit első este. De már tovább nem
hallgathatott a kukta, bement a királyhoz, jelentette, hogy mit látott,
hallott három este egymás után. Negyedik este kiment a király a
konyhába, hadd lássa, hallja a kácsát ő is. Jött is a kácsa s ahogy
belibbentett s meglátta a királyt, im, halljatok csudát, csak
megrázkódott s abban a pillanatban leánnyá változott. Olyan szép volt,
hogy a királynak szeme, szája táltva maradt. Egyszeribe felöltöztették
aranyos ruhába, akkor aztán elbeszélte, hogy mi történt vele. Nosza,
mindjárt felhozatták a legényt a tömlöcből, a vén boszorkányt meg a
leányát szeggel kivert hordóba fenekeltette a király, lófarkához
köttette s ugy halatta meg szörnyű halállal.
Még az nap megtartották a lakodalmat. A kocsislegényből hoppmester lett,
bezzeg úri dolga volt ezentúl.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
A hét sváb.
Hét sváb atyafi egyszer összekerekedett s mit gondoltak, mit nem,
elhatározták, hogy nekivágnak a világnak s nagyot cselekednek. Az ám,
nagyot. Halljátok a nevét is a hét vitéz svábnak amint következik: első
volt a Sulc, második a Jakli, harmadik a Marli, negyedik a Jergli,
ötödik a Mikli, hatodik a Hanzi, hetedik a Bejtli. De olyan nagy vitézek
voltak őkelmék, hogy fegyvert nem is vittek magukkal, csak egy éktelen
hosszú nyársat, azt mind a heten megfogták: elől ment Sulc, a
legvitézebb, a legerősebb, aztán utána a többiek sorban, leghátúl maradt
Bejtli. Így indúlt világgá a hét sváb. Hej, ember, állat, reszkess, jaj
annak, aki a hét vitéz svábnak utjába akad!
Ment, mendegélt a hét sváb, éppen szénakaszálás ideje volt s egy réten
setétedtek el. Messze volt még a falú s azon gondolkoztak, vajjon
menjenek-e odáig, vagy a réten háljanak, mikor egy cserebogár elröpül a
fejök felett nagy zúgással, zümmögéssel. Hej, megijed a vitéz Sulc,
szinte elejtette kezéből a nyársat, reszketett, mint a nyárfa levél.
– Hallgassatok csak, mondta a társainak, dobolást hallok. Uram, Jézus,
ne hagyj el!
A Jakli, ki mögötte tartotta a nyársat, mondta:
– Az ám, lehet. Én meg puskapor-szagot érzek.
Nosza, egyéb sem kellett, Sulc úr szaladni kezdett, mintha szemét vették
volna ki, uccu, átugrott egy kerítésen, s ott a kerítés aljában ráugrott
egy ott felejtett gereblyére, annak is éppen a fogaira. Felbillent erre
a gereblye s a nyele úgy pofon vágta a vitéz Sulcot, hogy elordította
magát.
– Jaj, jaj, kegyelem, kegyelem! Megadom magamat, meg!
Azalatt a többiek is átugrottak a kerítésen s egy szívvel-lélekkel
kiáltották:
– Én is megadom magamat, én is, én is!
Az ám, de kinek? Mikor egy kicsit magukhoz tértek, látták, hogy nem
látnak semmit, katonának híre, nyoma sincs, gereblye volt az, a mitől
megijedtek. Erősen megszégyelték magukat s mindjárt megfogadták szent
eskűvéssel, hogy erről a dologról sohasem szólnak senkinek. No bezzeg,
ezért ugyan kár volt megesküdni.
Másnap reggel felkászolódtak, mentek tovább, mendegéltek, de bizony
mondom, visszatérnek a falújokba, ha csak sejtik is, mi szörnyű, nagy
veszedelem vár reájuk. Hát csak halljátok s borsódzék a hátatok: amint
mennek át egy dülőn, ott üldögél egymagában egy nyúl. Isten, Jézus
Krisztus úgy segé’n, egy nyúl! Hosszú fülét hegyezgette, a szemével meg
oly mordúl nézett feléjük – huh! mindjárt felfalja őket szőröstől,
bőröstől ez a szörnyeteg.
[Illustration: A hét sváb.]
Hej, lett ijedtség. Reszkettek, mint a kocsonya, állottak egy helyben,
sem előre, sem hátra nem mertek mozdúlni. – Istenem, Istenem, mit
csináljanak, merre facsarodjanak? No de végre mégis lelket kaptak,
elkezdtek tanakodni. Egy életük, egy haláluk, megvívják a szörnyű
harcot. Hirtelen ráütnek az ellenségre, hátha, hátha… Megfogták mind a
heten a nyársat, elől a Sulc, hátúl a Bejtli, ki, merthogy hátúl állott,
vérszemet kapott s így tüzelte a többit:
/P Csak előre, előre, Tán csak nem féltek tőle? P/
Szólt a Hanzi:
/P Könnyű hátúl szózatolni, Tessék előre rukkolni! P/
Bíztatta a Jergli is:
/P Úgy komám, úgy, állj elé, Én meg a hátad megé! P/
Mondta Bejtli:
/P Mindig Sulc volt első köztünk, Egyszer úgy, mint másszor
győztünk. P/
Ez nagyon tetszett Sulcnak, roppant neki bátorodott s menydörögte:
/P Utánam hát, vitéz svábok, Nem nézek én most, csak vágok! P/
Azzal hajrá, neki vágtak, mentek előre, mind előbbre, de amint közelebb
értek a nyúlhoz, Sulc vitéznek inába szállott a bátorsága, elkezdett
ordítani:
– Ó, jaj nekem, mi lesz velem, jaj, jaj, jaj!
Hiszen egyéb sem kellett a nyúlnak, uccú, fölugrott s úgy elillant,
mintha föld nyelte volna el. De bezzeg lett öröm, mikor látták, hogy
szalad a nyúl. Hej, ha tudták volna előre, hogy nyúl az és nem a hétfejű
sárkány! Hiszen csak találkozzanak még egyszer vele!
Most már csakugyan nekibátorodtak s nagy büszkén tovább indúltak.
Mentek, mendegéltek s útközben egy nagy folyóhoz értek. Néztek erre,
néztek arra, vajjon van-e híd, de bizony nem láttak hídat se közel, se
távol. Hajón jártak át ezen a nagy folyón, de hát ők arról nem tudtak. A
tulsó parton kaszált egy ember, átkiabáltak ahhoz, hogy átal lehet-e
menni a vizen?
– Átal, kiáltotta vissza az ember, ha hajóra ültök.
A hét sváb ezt úgy értette, hogy átal, ha ráültök a folyóra.
No, de egyszerre mégsem mertek nekivágni, hadd próbálja először Sulc, a
legvitézebb. Uccú, belemegy a vízbe Sulc, ott éppen volt valami zsombék,
arra ráűlt, az megmozdúlt, vitte, de egyszerre csak elmerűlt, volt Sulc,
nincs Sulc. Az ám, de éppen akkor kerekedett nagy forgószél, felkapta
Sulcnak a kalapját s átrepítette a folyó túlsó partjára, ott a kalap
mellé letelepedett egy béka s az elkezdett brekegni: vák, vák, vák. A
svábok úgy hallották, hogy: át, át, át! s mondták: ehe, a mi vezérünk
kiabálja, hogy: át! – hát nosza, gyerünk át. Neki vágtak a folyónak nagy
bátran, de csakhamar elmerűltek s mind a hányan voltak, a vízbe
fulladtak.
Így lett vége a hét vitéz svábnak, így bizony. Aki nem hiszi, járjon
utána.
A négy testvér.
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhétországontúl, az óperenciás tengeren
innét: volt egy szegény ember s annak négy fia. Mikor a fiúk nagyra
növekedtek, mondja nekik az apjuk:
– Édes fiaim, én nem tudlak benneteket eltartani, menjetek a világba, s
tanuljatok valami mesterséget.
A legények felcihelődtek, elmentek, de csak addig mentek együtt, míg egy
keresztúthoz nem értek. Itt az út négyfelé vált s az idősebb legény azt
mondta:
– Váljunk el, menjünk négyen négy felé s négy esztendő mulva ugyanezen a
helyen találkozzunk.
Elbúcsuztak egymástól, mentek négyen négyfelé. A legidősebb csakhamar
találkozott egy emberrel, aki megszólította s megkérdezte, hová, merre
tart.
– Valami mesterséget szeretnék tanulni, felelte a legény.
Mondta az ember:
– Hát akkor csak jere hozzám, nálam kitanulhatod a tolvajságot.
Mondta a legény:
– Mit gondol, kend? Nem becsületes mesterség az. Elébb-utóbb akasztófára
kerűlnek a tolvajok.
– Attól ugyan ne félj, biztatta az ember, csak arra tanítlak meg, hogy s
mint kaparíts meg valamit, amit más nem tud megkaparítani, mégpedig úgy,
hogy senki azt észre ne vegye.
Addig s addig beszélt az ember, hogy a legény ráállott, kitanúlta a
mesterséget, de úgy kitanúlta, hogy az csupa csuda.
A második legény egy csillagvizsgálóhoz kerűlt s az olyan messzelátót
adott neki, hogy azzal mindent lehetett látni, ami csak a földön, égen s
a tengerben vagyon. A harmadik legény egy vadászhoz állott be s mikor
kitanulta a mesterséget, a vadász olyan puskát adott neki, hogy amit
azzal egyszer célba vett, bizonyosan eltalálta. A legkisebb legény egy
szabóval találkozott össze, de semmiképpen sem akart beállani hozzá. Azt
mondta a legény:
– Mit, hogy én egész nap az asztal mellett görnyedezzek s folyton
döfjem, húzzam jobbra, balra a tűt – olyan nincs!
– Ugyan, mondta a szabó, nem olyan szabóságra tanítlak én ki téged. Jere
csak hozzám.
Na, a legény el is ment s mikor a négy esztendő kitelt, a szabó adott
neki egy tűt, s mondta:
– Ez a tű olyan tű, hogy ezzel mindent összevarrhatsz, akár olyan lágy
legyen, mint a tojás, akár olyan kemény legyen, mint az acél s még csak
nem is látszik meg a varrás.
Hogy letelt a négy esztendő, a négy testvér találkozott a keresztútnál,
elmondták, ki mit tanúlt s nagy jó kedvvel hazamentek az apjukhoz, neki
is elmondták szép sorjába, hogy ki mit tanult. Örűlt a szegény ember,
hogyne örűlt volna! Volt az udvaron egy nagy fa, az alá ültek, ott
ettek, ittak, vígan voltak. Egyszer csak mondja a szegény ember: na,
most próbára teszlek, hadd lám, ki mit tud. Ihol, ennek a fának a
tetején van egy madár fészek, vajjon hány tojás van abban? A második
legény egyszeribe vette messzelátóját, belenézett s mondta:
– Éppen öt.
– Na, most, – szólt a legidősebbnek – hozd le azt az öt tojást úgy, hogy
az anyamadár, aki rajtok ül, ne vegye észre.
A legény felmászott a fára, s úgy kivette az öt tojást a fészekből, hogy
a madár meg sem mozdúlt.
– Ihol az öt tojás!
A szegény ember átvette az öt tojást, négyet letett az asztal négy
sarkára, egyet az asztal közepére s mondta a vadász fiának:
– Lődd az öt tojást egy lövéssel kétfelé.
A legény fogta a puskáját, durrant a puska s az öt tojás kétfelé esett.
– Most te következel, szólt a legkisebbnek. Varrd össze mind az öt
tojást, s a fiókákat is, de úgy, hogy semmi bajuk ne essék.
A legény összevarrta a tojásokat s a legidősebb megint felvitte a fára,
visszatette a fészekbe, úgy, hogy az anyamadár nem vette észre. Másnap
kikeltek a fiókák, s ott ahol a szabó összevarrta őket, vörös csík volt
a nyakukon.
[Illustration: A négy testvér.]
– Na, mondta a szegény ember, most már hiszem, hogy megéltek a jéghátán
is.
Egy-két nap alig hogy elmúlt, híre járt az egész országban, hogy a
sárkány elrabolta a király leányát s a király annak adja feleségűl a
leányt, aki a sárkánytól megszabadítja. Nosza, mindjárt felkerekedtek a
legények. A csillagvizsgáló elévette a messzelátóját s csak
belékukkantott s nagyot kiáltott:
– Én már látom! Messze innét, a tengerben van, egy sziklán, mellette ül
a sárkány.
Mentek azonnal a királyhoz, kértek tőle egy hajót, arra felültek, hét
nap s hét éjjel folyton eveztek, úgy értek a sziklához. Ott ült a
királykisasszony, a sárkány meg feküdt az ölében. Mondták a vadásznak a
többiek, hogy lőjje meg a sárkányt.
– Nem lehet, mondotta a vadász, mert akkor a királykisasszonyt is
meglőném.
– Akkor én próbálok, mondotta a tolvaj. Szép csendesen oda orozkodott, a
királykisasszonyt kihúzta a sárkány alól, de úgy, hogy a sárkány meg sem
mozdúlt, aludt tovább, mint a bunda. Egy szempillantás mulva már hajón
volt a királykisasszony, egyszeribe indúltak. De még egy mértföldnyire
sem távolodhattak, felébred a sárkány, látja, hogy nem látja a
királykisasszonyt, elordítja magát, felszáll a levegő-égbe, repűlt, mint
a sebes szélvész, hogy zúgott, búgott a levegő is, a tenger is belé. Na
hiszen, egy cseppet sem ijedtek meg tőle a legények: a vadász célba
vette, lelőtte, a sárkány szörnyet halt, de éppen a hajóra esett s a
hajó össze-vissza szakadt, de úgy, hogy alig maradt épen egy szál
deszka. De már ez baj volt, mégpedig nagy baj. Nosza, elé a tűt a szabó,
elkezdette fércelni a deszkákat, a gerendákat össze-vissza, s egyszerre
csak készen volt a hajó, nem volt annak semmi hibája.
Hazaérkeztek szerencsésen s bezzeg volt-e öröm a királyi palotában! Azt
mondta a király:
– Szavamat adtam, hogy azé lesz a leányom, aki megszabadítja. Már most
csak az a kérdés, melyiket illeti meg a négy közül? Hej, lett erre
civódás a testvérek közt! Azt mondta a csillagvizsgáló:
– Ha én a messzelátómmal meg nem látom, hiába való lett volna minden
mesterkedésetek. Engem illet meg a királykisasszony!
Mondta a tolvaj:
– Mit ért volna, hogy megláttad, ha én el nem lopom? Engem illet meg a
királykisasszony.
Mondta a vadász:
– Ha én le nem lövöm a sárkányt, mind széjjelszaggatott volna a sárkány.
Engem illet meg a királykisasszony.
Mondta a szabó:
– S hátha én nem varrom össze a hajót? Mind a tengerbe fulladtatok
volna! Engem illet meg a királykisasszony.
Mondá ekkor a király:
– Egyformán megérdemlitek mind a négyen a leányomat, de négyen nem
vehetitek feleségül. Adok nektek egy-egy fél országot, elég lesz-e?
– Elég lesz, mondták a legények.
Kapott mind a négy egy-egy fél országot s többet bezzeg nem volt
szükségük a mesterségre: úgy éltek apjokkal együtt, mint hal a vízben.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
A serény meg a lusta leány.
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az óperenciás
tengeren innét, volt egy özvegy asszony s annak két leánya, az egyik
szép s szorgalmas, a másik csúnya is, lusta is. Az asszony azonban csak
a csúnya leányt szerette, mert az édes leánya volt, a másik meg mostoha:
azt folyton dolgoztatta, éjjel-nappal nem volt szegénynek nyugodalma.
Jókor reggel kiült a mostoha leány az útra, egy kút mellé s ott egész
nap kellett fonni a kendert, a míg csak a vér kiserkedt az ujjából.
Történt egyszer, hogy az orsó egészen elvéresedett s a leány belehajolt
a kútba, hogy lemossa a vért róla, de amint mosta, az orsó kifordúlt a
kezéből, beleesett a kútba.
[Illustration: A serény meg a lusta leány.]
Sírt a szegény leány, elkeseregte az anyjának, hogy mi történt, az meg
azt mondta nagy haraggal:
– Bizony, ha beleejtetted, hozd vissza, különben ne is lássalak!
Szaladt a leány a kúthoz s beleugrott, hátha megtalálná, de ahogy
beleugrott, elvesztette az eszméletét s mikor felébredt – halljatok
csudát! – egy gyönyörűséges, szép réten volt!
Elindúlt a leány s amint, ment mendegélt, ért egy kemencéhez, amely tele
volt kenyérrel:
– Végy ki, végy ki, szólította meg egy kenyér a leányt, mert már rég
kisültünk s mind szénné égünk, ha még itt maradunk.
A leány vette a lapátot, sorba kiszedte a kenyereket. Aztán tovább ment
s egy almafához ért, melynek az ágai meg voltak fonva almával, majd
letörtek alatta.
– Rázz meg engem, szólt a fa, már rég megértek az almák.
A leány megrázta a fát, hullott az alma, mint a záporeső s mikor már egy
sem volt a fán, szépen egy csomóba rakta s azzal tovább ment.
Ment, mendegélt s egyszer csak egy kicsi házba ért, annak az ablakán
kinézett egy öreg asszony, a kinek szörnyű nagy fogai voltak. A leány
megijedt, elakart szaladni, de a vén asszony oly szeliden szólt hozzá,
hogy megállott.
– Mért félsz tőlem, te leányka? Ne félj, gyere be, maradj nálam s bizony
nem bánod meg, ha jól viseled magadat.
A leány neki bátorodott, bement a házikóba. Azt mondta ott a vén
asszony:
– No, te kis leány, különösen azt kötöm a lelkedre, hogy jól felrázd az
ágyat, hadd repüljenek a pihék, akkor aztán lesz hó a világon. Mert úgy
tudd meg, hogy én hócsináló asszony vagyok.
Ott maradt a leány, végezte is a dolgát rendesen, a vén asszony jó volt
hozzá, úgy élt, mint a hal a vízben.
Telt, múlt az idő, egyszer csak a leány elkezdett búsúlni, sóhajtozni.
Kérdi a vén asszony:
– Hát neked mi bajod van? Talán bizony rossz dolgod van nálam?
– Dehogy van rossz dolgom, lelkem öreg anyám. Sohasem volt ilyen jó
dolgom. Hiszen otthon mindig ütöttek vertek, éheztettek, de hiába, mégis
csak haza vágyódik a szivem!
– Jól van, mondta a vén asszony, ha haza vágyódol, én nem is
tartóztatlak. Becsületesen szógáltál, megérdemled, hogy haza
igazítsalak.
Azzal szépen kézenfogta a leánykát, elvezette egy nagy kapú elé, azt
kinyította s amint a kapú alatt állottak, egyszerre csak aranyeső
hullott rá, teli s tele lett a ruhája színarannyal.
– Ez a te béred, mondotta az öreg asszony s odaadta neki az orsót is,
mely a kútba esett volt. Azzal bezárult a kapú mögötte s a leány ott
volt megint fent a hazájában, nem messzire a házuktól. Amint belépett a
kapún, meglátta a kakas s torkaszakadtából elkezdett kukorékolni:
/P Kukoriku, jertek ki, Egy szép lány van ideki. Színarany a
ruhája, Nem ismerek reája. P/
Nosza, szaladt ki az asszony, meg a leánya s bezzeg megörvendeztek,
mikor meglátták a teméntelen sok aranyat!
– De már oda te is elmégy, mondotta az asszony az édes leányának, mikor
a másik tövéről-hegyére elbeszélte, hol járt, merre járt, mit csinált.
Még aznap kiűlt a csúnya leány a kút mellé, de bezzeg neki nem serkedt
ki a vér az ujjából a fonás miatt. Fogta magát, tövissel összeszúrkálta
az ujját, csakhogy vérezzék, akkor az orsót bekente vérrel, beledobta a
kútba, utána ugrott s csakugyan ő is arra a szép rétre kerűlt. Ment,
mendegélt a réten, ő is megtalálta a kemencét, a kenyerek őt is kérték,
hogy szedje ki, mert mindjárt szénné égnek, de ő azt mondta:
– Hát csak égjetek szénné, tőlem éghettek, de a ruhámat nem piszkolom be
miattatok.
Azzal tovább ment s az almafához ért. Megint tele volt a fa almával,
földig hajlottak az ágak, kérte a fa, hogy rázza meg, de a leány azt
mondta:
– No, bezzeg, talán hogy betörjétek a fejemet, – s ott hagyta az
almafát.
Aztán megérkezett a kis házikóhoz, de bezzeg ő nem félt a hosszú fogú
vén asszonytól, mert hallott már róla. Bement hozzá nagy bátran s
mindjárt beszegődött hozzá.
Első nap szorgalmas volt, tett, vett, serénykedett, mert a sok aranyra
gondolt, de a második nap már nem fért a dolog a nyakára s harmadik nap
reggel fel sem akart kelni. Az ágyat nem rázta föl, dunyhából, párnákból
a tollat nem rázta ki.
– No, mondta a vén asszony, eleget szolgáltál, most már haza mehetsz
Isten hírével.
Azzal kézenfogta, elvezette az elé a nagy kapú elé, a kapút kinyította –
no, most majd hull az aranyeső, gondolta magában a leány. Az ám,
lesuppant a hátára egy nagy ütött-kopott rókabőr s úgy oda ragadt, hogy
le nem tudta vetni magáról.
– Itt a béred, mondta a vén asszony s becsapta utána a kapút.
Megy haza a leány nagy búsan s hát a kakas, a hogy meglátja,
torkaszakadtából elkezd kukorékolni:
/P Kukoriku, jertek ki, Hej, ki vagyon ide ki! Rókabőr a ruhája,
Nem ismerek reája! P/
Szalad ki az asszony, szalad ki a mostoha leány is, tépik, rángatják le
róla a rókabőrt, de bizony ott maradt az a lusta leány testén, hordozta
halálig.
Így volt, vége volt, igaz volt. Aki nem hiszi járjon utána.
A halász és a felesége.
Volt egyszer egy halász s annak felesége. Egy kicsi putriban laktak, a
tenger partján, s bizony nagy szegénységben éltek, mert mikor került
horogra hal, mikor nem.
Hát egyszer mi történt? Az történt, hogy egy szörnyű nagy cápa akadt a
halász horgára. Húzza, húzza a halász, de a hal megszólal:
– Hagyd meg az életemet, nem vagyok én hal, hanem elátkozott királyfi.
Ugyan mit érnél velem, ha kifognál? Úgy sem ehetnéd meg a húsomat.
– Igazad van, mondotta a halász, eredj Isten hírével, ha csakugyan nem
vagy igazi hal.
Eleresztette a halat s hazament üres tarisznyával.
– Hallá-e, hát megint nem fogott halat? – kérdezte az asszony. – Mi lesz
velünk?
– Dehogy nem fogtam, mondotta a halász, fogtam egy szörnyű nagy cápát,
de nem volt igazi hal. Azt mondta, hogy elátkozott királyfi, s addig
kért, hogy eleresztettem.
– No azt elég rosszúl cselekedte. Addig legalább ne eresztette volna el,
míg valami kivánságát nem teljesíti.
– Ugyan bizony mit kivántam volna tőle?
– Hát azt, hogy e helyett a nyomorúságos putri helyett építsen nekünk
egy tisztességes házat. Menjen csak kend vissza, s ha még egyszer a
horgára akad, el ne eressze, míg a házat meg nem igéri.
A halász csak csóválta a fejét, gondolta, hogy az ugyan hiábavaló
kivánság, de visszament a tenger partjára, s elkezdett kiabálni:
/P Itt vagy-e, itt vagy-e, Elátkozott királyfi? Hallod-e,
hallod-e, A tengerből szállj ki. P/
Abban a pillanatban nagyot csobbant, loccsant a tenger, kibukkant a hal
s kérdezte a halászt:
/P Mit akarsz, vén halász? P/
Felelt a halász:
/P A putrinál jobb a ház. Feleségem kivánsága: Putri helyett
legyen háza. P/
Mondotta a hal:
/P Eredj haza, vén halász, Meg lesz reggelre a ház. P/
Hát csakugyan reggelre megvolt a szép kis kőház, ebben ébredtek fel.
– No lássa-e kend, mondotta az asszony, csak kivánni kell valamit s
teljesül. Most menjen vissza, s mondja neki, hogy szép kis kőház, szép,
szép, de szűk nekünk, építsen helyette palotát.
– Ó, asszony, asszony, mit gondolsz. Elég nagy nekünk ez a ház. Mit
csinálnál a palotában?
– Arra ne legyen gondja kendnek, csak menjen s kérjen palotát!
[Illustration: A halász és a felesége.]
– Megharagszik a hal, asszony, ne bolondozz!
– Haragszik, nem haragszik, csak mondja kend, amit én mondok. Holnap
reggelre palota legyen itt, de olyan, hogy a királynak se különb.
Mit volt mit tenni, elment a halász, szólította a halat:
/P Itt vagy-e, itt vagy-e, Elátkozott királyfi? Hallod-e,
hallod-e, A tengerből szállj ki. P/
Jött a hal azonnal s kérdezte:
/P Mit akarsz, te vén halász? P/
Felelt a halász:
/P Kicsi nekünk az a ház. Feleségem azt kivánja: Legyen neki
palotája. P/
Mondotta a hal:
/P Hát csak eredj haza szépen, Reggel a palota készen. P/
Haza megy a halász, lefekszenek, s ím’ reggel egy akkora palotában
ébredtek fel, hogy volt annak hetvenhét szobája, a szobákban arany
lócák, asztalok, ágyak, földig érő tükrök. Még az ablak is színarany
volt, az a garádicsa is. Mindenfelé inasok, szolgálók sürögtek,
forogtak; a palotától nem messze volt egy rengeteg nagy istálló, abban
aranyszőrü paripák: éppen mikor beléptek oda, a halász meg a halászné,
akkor vakarták a lovászok arany vakaróval, kefélték arany kefével.
– No, mondta az asszony, ugy-e jó volt, hogy palotát kívántam.
– Jó, jó, mondta a halász, ennél már egyebet nem is kivánhatsz.
– Hát arról még gondolkozom, mondta az asszony.
Másnap reggel azt mondja az asszony:
– Hiszen szép ez a palota, szép, de akkor lenne csak igazán szép, ha
király volnék. Menjen kend a halhoz s mondja meg neki, hogy király
akarok lenni.