zsebébe, kivette a három krajcárt s mondta: itt van, né, Isten nevében.
– No, mondta a törpe emberke, mert olyan jó szíved van, mondj a három
krajcárért három kívánságot, mind a három teljesedik.
– Jól van, mondta János. Első kívánságom, hogy adj nekem egy nyilat,
olyat, hogy mindent találjon, amire célzok; második, hogy adj nekem egy
szépen szóló hegedűt, olyat, hogyha a vonót ráteszem, még a félholt is
táncra kerekedjék, harmadik, hogy, ha kérek valakitől valamit, azt meg
ne tagadhassa.
– Úgy lesz, ahogy kívántad, mondja a törpe, azzal benyúlt a tarisznyába,
onnét nyilat meg hegedűt húzott elé, oda adta Jánosnak. Amit pedig kérsz
valaha valakitől, nincs az az ember a világon, hogy megtagadja tőled,
mondotta s azzal Istennek ajánlotta Jánost.
De volt eddig jó kedve Jánosnak vagy nem volt, most majd kiugrott a
bőréből. Tovább ment nagy vígan s amint ment, találkozik egy
kecskeszakálú zsidóval, aki állott egy helyben s hallgatta egy madárnak
az énekét.
– Jaj de szép, jaj de szép! áradozott a zsidó. Hogy is lehet ennek a
csepp madárnak ilyen szép hangja! Hej, ha az enyém lehetne! Ha
megfoghatnám!
– Hiszen, ha csak az a baja, szólt hozzá János, e miatt ne búsuljon
kend, mindjárt lepottyan az a madár a fáról.
Azzal célba vette a madarat, a szárnyát ketté lőtte s a madár
lebukfencezett a bokrok közé, az ám, tövisbokrok közé.
– No, ott a madár, hozza ki kend onnét, mondta János.
Bement a zsidó a tövisbokrok közé, keresi a madarat, János meg eléveszi
a hegedűjét, rázendít, abban a pillanatban felugrik a zsidó, táncolni
kezd eszeveszetten, János csak húzza, a zsidó pedig ugrál ide, meg oda,
nagyokat ordít, merthogy a tövisek össze-vissza szaggatták a ruháját,
véresre karcolták a bőrét, tetőtől talpig.
– Ne húzd, te tolvaj! kiabált a zsidó, nem akarok én táncolni.
– Hát ne táncoljon kend! – kacagott János s húzta tovább.
De már ekkor könyörgésre fogta a dolgot a zsidó, igért egy zacskó
aranyat, csak hagyja abba a hegedűlést.
Hát, jó, János abba hagyta a hegedűlést s a zsidó adott is neki egy
zacskó aranyat, de mikor János tovább lábalt, elkezdett átkozódni s
beszaladt a városba, ott a birónak bepanaszolta, hogy elrabolták tőle az
aranyat.
– Ki volt? Katona volt? kérdezte a biró.
– Dehogy katona, dehogy katona. Nem volt annak sem kardja, sem puskája,
csak egy rongyos nyila meg egy hegedűje: arról lehet megismerni a
kötélrevalót.
Nosza, a bíró mindjárt küldötte a pandúrokat, hogy kerítsék kézre azt a
legény. Megtalálták, nyakon csípték s az arannyal együtt behozták a
városba. Viszik Jánost a biró elé, az vallatja, de János feleli:
– Nem nyúltam én egy újjal sem a zsidóhoz, a pénzét sem vettem el,
szabad akaratából adta nekem, hogy ne múzsikáljak többet.
– Hazudik, hazudik, hazudik! kiabál a zsidó.
– No ezt én sem hiszem, mondotta a biró s akasztófára itélte Jánost.
Másnap reggel vitték Jánost az akasztófa alá, de éppen olyan jó kedve
volt, mint máskor. Szépen felsétált a lajtorján s mikor a legfelső
fokára lépett, visszafordult s szólt a birónak:
– Biró uram, engedjen nekem egy kérést, mielőtt meghalnék.
– Kérhetsz akármit az életeden kívül, mondta a biró.
– Nem is kérem én az életemet, csak azt, hogy még egyszer
muzsikálhassak.
– Aj, vaj! jajgatott a zsidó, csak azt ne, biró úr!
– Miért ne muzsikálna még egyet? – mondotta a biró. Ez ugyan csekély
kivánság. Húzd rá, fiam!
– Aj! vaj! kiabált a zsidó, akkor engem kössenek meg.
János elővette a hegedűt, ráteszi a vonót, húzni kezdi, hát egyszerre
csak megmozdúlnak az emberek köröskörűl mind, illegetik, billegetik
magukat, aztán hirtelen táncra kerekednek, a biró is, a hóhér is, a
zsidó is, a katonák is, a népek is, mind, mind, rúgták, lökték egymást,
mind nagyobbat, nagyobbat ugrottak, mígnem végre alig lihegtek,
elnyúltak a földön.
– Elég, elég, kiáltott a biró, megkegyelmezek az életednek, csak ne
muzsikálj többet!
János visszatette a hegedűt a tarisznyába, leszállott a lajtorjáról s
rárivallt a zsidóra:
– No te, gazember, most valld meg, hol szerezted a pénzt, külömben
megint eléveszem a hegedűt.
– Loptam, loptam! kiabált a zsidó, te pedig becsületesen szerezted!
– Bizony ha úgy, akkor te érdemled meg az akasztófát, mondotta a biró s
ott helyben felhúzatta a zsidót.
Így vót, vége vót, mese vót.
A rest királyfik.
Volt egy király s annak három fia. A király nagy beteg lett egyszer,
érezte, hogy közelgett a halála s mert mind a három fia egyformán kedves
volt neki, nem tudta, hogy melyikre hagyja a királyságot. Ágya mellé
hivatta mind a hármat s mondta nekik:
– Édes fiaim, érzem hogy meghalok. Azt határoztam magamban, hogy arra
hagyom a királyságot, aki a legrestebb közületek. Hadd hallom hát, ki a
legrestebb.
Mondja a legidősebb:
– No, enyém a királyság bizonyosan, mert én olyan rest vagyok, hogy, ha
fekszem s aludni akarok, s szemembe esik egy esőcsepp, nem törődöm vele,
alszom tovább.
Mondta a középső:
– Bíz enyém a királyság, mert én meg olyan rest vagyok, hogy ha a
tűzhelyen ülök melegedni s a sarkamat égeti a tűz, akkor sem huzom el a
lábamat.
Mondta a legkisebbik:
– De bíz enyém a királyság, mert én olyan rest vagyok, hogy, ha fel
akarnának akasztani, s a kötél már a nyakam körül volna, akkor meg
valaki kést adna a kezembe, hogy a kötelet elvágjam, inkább meghalnék,
semhogy a kezemet megmozdítsam.
– Te vagy a legrestebb, lelkem fiam, kiáltott a király, tiéd a
királyságom!
Azzal behunyta a szemét s meghalt.
Itt a vége, fuss el véle.
A két testvér.
Volt egyszer két testvér: gazdag volt az egyik, szegény a másik. A
gazdag testvér aranyműves volt s rossz szivű; a szegény seprüt
kötögetett, abból tengődött s jó, becsületes ember volt. Ennek a szegény
embernek két fiacskája volt, s merthogy ikrek is voltak, úgy
hasonlítottak egymáshoz, mint két tojás. A fiúk gyakran eljártak az
aranyműves házához, akinek nem volt gyermeke, itt kaptak egy kevés
ételmaradékot az asszonytól, aki nem volt olyan rossz szivű, mint az
ura.
A szegény ember egyszer elment az erdőbe vesszőért s amint ott
járt-kelt, egy fának az ágán olyan madarat látott, amilyent még soha:
színarany volt az. Fölkapott egy kavicsot, megdobta a madarat, de a
madár tovább röpült. Tovább röpült, de egy tollat mégis elejtett. A
szegény ember felvette, hazavitte s mutatta a bátyjának. – Tiszta arany,
mondta ez s megvette tőle jópénzen. Másnap megint elment az erdőbe a
szegény ember s hogy meglátta ujra az arany madarat, megdobta, de most
már úgy, hogy a madár leesett a földre. Fölvette s vitte egyenest a
bátyjához. Ez a madarat megvette, egy csomó pénzt adott érte az
öccsének. Most már ez sem volt szegény ember.
Hátha még tudta volna, hogy micsoda madár volt az aranymadár! No ha nem
tudta, bezzeg tudta a bátyja. Mindjárt mondta a feleségének: süsd meg
ezt a madarat, de ebből senki sem eszik rajtam kivül. Azt mondom hát,
hogy csak egy porcikája se hiányozzék.
Mert az aranyműves már azelőtt is hallott erről a csudamadárról.
Hallotta, hogy aki ennek a szivét s a máját megeszi, attól kezdve minden
reggel két aranyat talál a vánkosa alatt.
Na, az asszony felteszi az aranymadarat a tűzhelyre, sűl, pirúl a madár,
de közben valamiért kiment a konyhából, ezalatt meg a két fiú
besompolygott a konyhába. Ők bizony megkivánták s az egyik a madár
szivét, másik meg a máját nagyhirtelen bekapta. Jön az asszony, s majd
elájul ijedtében, mikor látja, hogy volt máj, nincs máj, volt szív,
nincs szív. No most mit csináljon? Hirtelen leölt egy csirkét, annak a
szívét s máját megsütötte s úgy adta fel az urának az aranymadarat. Az
aranyműves mind egy falatig megette a madarat, de hiába nyúlt reggel a
vánkos alá: bizony nem volt ott arany. De volt a fiúk vánkosa alatt!
Mikor másnap reggel felkeltek, megcsendült valami, nézik s hát két
arany. Mondják az apjuknak, az csak ámult, bámult. Következő reggel is
két arany volt a vánkos alatt. Harmadik reggel is. De már most nem
állhatta meg, hogy el ne dicsekedjék a bátyjának a nagy szerencséjükkel.
No hiszen, jó helyen dicsekedett el. Tudta ez, honnét fúj a szél. Majd
megpukkadt az irigységtől. Gondolta magában, ha már nem lehet övé az
arany, a testvérié se legyen, ijedt képet vágott s mondta:
– Hm, hm, ez nagy baj, öcsém. A te fiaid az ördöggel cimborálnak. Ha én
a te helyedben volnék, ezeket a kölykeket nem tűrném tovább a házamban.
Meglásd, még nagy bajba kevernek.
A szegény ember szörnyen megijedt s bár majd megszakadt belé a szíve,
kivitte a fiúkat az erdőbe, s ahol legsűrűbb volt, otthagyta őket. Hej
Istenem, szegény fiúk, sírtak, ríttak, bolyongtak mindenfelé, keresték,
kiabálták az apjukat, mert világért sem gondolták, hogy szándékosan
hagyta el az apjuk. De kiabálhatták, kereshették, nem találták s a
rengeteg erdőben még jobban eltévelyedtek. Amint így bolyongnak keserves
sírás közt, szembe jő velük egy vadász. Kérdi, mi bajuk, miért sírnak. A
fiúk tövéről hegyére elmondják, hogy mi történt velük.
– No, mondta a vadász, úgy látszik, nem vagytok ti rossz fiúk. Jertek
velem, nekem úgy sincs gyermekem, én majd felnevellek.
Mentek a fiúk a vadásszal s hát másnap reggel, amikor felébredtek, két
aranyat találtak a vánkos alatt.
– Lám, lám, mondta a vadász, még sem hazudtak a gyerekek.
És azután minden reggel találtak két aranyat a vánkos alatt, a vadász
pedig eltette s gyűjtötte számukra, hogy ha majd nagyok lesznek, hadd
legyen pénzük elegendő.
Telt, múlt az idő, nőttek, növekedtek a fiúk s mikor nagy legényekké
serdűltek, mondta a vadász:
– No most jertek velem. Megtanítottalak lőni, most meg kipróbállak s ha
jól űt ki a próba, felszabadítlak. Vadászok lesztek ti is, mint én.
Elindulnak az erdőbe s im, épp akkor húzódik fenn a levegő égben egy
sereg vadlúd. Elébb az egyik, azután a másik legény lőtt fel a ludakra s
mind a ketten lelőttek hármat-hármat.
– Talpig vadász mind a kettő, mondta a vadász, azzal elmentek haza,
vacsorához űltek. Ott vacsoraközben mondja az egyik legény:
– Édes felnevelő apánk, ha meg nem szomorítanók, mondanánk valamit.
– Mondjad, fiam, mondjad.
– Már nagy legények vagyunk, ideje, hogy világot lássunk. Eresszen el
minket.
– Szívem szerint beszélsz, fiam, mondta a vadász. Itt az ideje, hogy
országot, világot lássatok.
Másnap reggel a legények megköszönték a vadásznak sok nagy jóságát, de
mielőtt útnak indultak volna, a vadász egy-egy puskát adott nekik,
azonkivűl egy kést s átadta mind a pénzüket is, mi nála létük alatt
gyűlt össze. Elkisérte az erdő széléig s ott azt mondta nekik:
– Fiaim, ha netalán utatok két felé válnék, ezt a kést szúrjátok bele
egy fába. Amelyik elébb tér vissza ahhoz a fához, húzza ki a kést s
nézze meg. Ha a kés rozsdás, ez azt jelenti, hogy a másik nagy bajban
van, talán meg is halt; ha fényes marad, az jót jelent.
Most már végképp elbúcsuztak a fiúk, aztán elindultak világjáró nagy
útjukra. Mentek, mendegéltek, hegyeken, völgyeken át s egyszer egy
rengeteg erdőbe értek. Már három napja mentek az erdőben, de még mindig
nem értek ki belőle, az élelmük elfogyott, erősen megéheztek.
– Már csak lőjjünk valamit, mondta az egyik, külömben éhen halunk.
Ebben a pillanatban egy nyul ugrott ki a bokorból s az egyik legény
célba vette, de a nyul elkezdett rimánkodni:
/P Kedves vadász, ne lőjj agyon, Két fiamat neked adom. P/
Mindjárt szaladt is a bokorba a fiai után, mentek arra a fiúk is, hogy
átvegyék a süldőnyulakat, de a nyulacskák éppen akkor oly kedvesen
játszottak, hogy a legényeknek nem volt szivük megölni őket. Hanem azért
elfogadták a nyulacskákat, azok meg szépen mentek utánuk. Alig mentek
egy hajításnyira, egy róka szaladt elébük, arra is ráfogták a puskát, de
ez is könyörögve kérte:
/P Kedves vadász, ne lőjj agyon, Két fiamat neked adom. P/
Megkegyelmeztek a rókának is s a kicsi rókák csakugyan hozzájuk
szegődtek, mentek utánuk. Éppen így jártak egy farkassal, egy medvével
meg egy oroszlánnal is, ezek is a kölykeikkel váltották meg az életüket.
Most már ment utánuk két nyulacska, két róka, két farkas, két medve s
két oroszlán. Hát ez így jól volt, de a fiúk zöldet, vereset láttak, úgy
megéheztek. Mégis csak valahol harapni valót kellene keresni. Az ám, a
ravasz rókák mindjárt ajánlkoztak, hogy ők rövid úton kivezetik az
erdőből, be egy faluba, van ott tyúk, csirke, kácsa s mindenféle
majorság. Csakugyan be is értek hamarosan egy faluba, ott vettek a
legények minden jót, megenni valót, jól laktak, a vadakat is jól
tartották, aztán tovább mentek.
Több helyen szerencsét próbáltak, ha együtt találnának szolgálatot, de
mivelhogy nem találtak, azt határoztak a legények, hogy elválnak, mennek
ketten két felé. A vadakat két felé osztották, a kést egy nagy cserfába
beléütötték, elbúcsuztak egymástól keserves könyhullatások közt s azzal
az egyik ment keletnek, a másik nyugatnak.
A fiatalabbik csakhamar egy városba ért, de bezzeg szeme-szája táltva
maradt, mert ilyen várost még nem látott. Tiszta gyászfeketébe volt
húzva az egész város. Bemegy egy korcsmába, szállást szerez az
állatjainak az istállóban, ő maga beűl a korcsmába, falatozik s közben
kérdi a korcsmárost: ugyan bizony mért vonták feketébe a várost.
– Hej, nagy sora van annak, mondja a korcsmáros. Van a város mellett egy
nagy hegy, annak a tetején lakik a hétfejű sárkány. Ennek minden évben
egy leányt kell adni, mert külömben elpusztitja a várost s az egész
országot. Most éppen a király leányán a sor, holnap viszik a sárkányhoz.
Ezért borúlt gyászba a város.
– S hát aztán nem akad vitéz, aki megölje a sárkányt? kérdezte a legény.
– Hiszen akadni akadt, aki megküzdjön vele, de azokat mind megölte a
sárkány. Már senki sem mer kiállani, pedig a király a leányát s holta
után egész királyságát igérte annak, aki megöli a sárkányt.
A legény többet nem tudakozódott, hanem másnap reggel elindult az
állatjaival, ment egyenest a sárkányhegy tetejére. Volt azon a hegyen
egy templom, abban oltár, az oltáron három kehely s mellettük ez az
írás: „aki ezt a három kelyhet kiissza, úgy megerősödik, hogy föl tudja
emelni azt a kardot, mely a templom küszöbe előtt van elásva.“
A legény bement a templomba, olvasta az írást, de a kelyheket nem itta
ki, hanem ment a küszöb elé, a kardot kiásta, megfogta, hogy fölemelje.
Az ám, meg sem tudta mozdítani. Mégis csak visszament a templomba,
kihajtotta cseppig a kelyheket, s hát most nemcsak fölemelte a kardot,
de még meg is tudta suhogtatni, hogy csakúgy surrogott-burrogott belé a
levegő. E közben a királykisasszonyt is kikisérték a városból, a hegy
aljában szörnyű nagy sírással elbúcsuztak tőle, aztán istennek
ajánlották: eredj, szegény királykisasszony, eredj, menj föl a
sárkányhoz, mert külömben elpusztul az ország.
[Illustration: A testvérek.]
Fölmegy a királykisasszony a hegy tetejére, de nem a sárkányt találta
ott, hanem a vadászt, aki szép szavakkal vigasztalta, aztán bevezette a
templomba s bíztatta, hogy maradjon csak békén, ő majd végez a
sárkánnyal. Alig hogy bement a királykisasszony a templomba, jött a
hétfejű sárkány, ráordít a legényre, hogy megreszketett belé a levegő,
meg a hegy is.
– Mit akarsz itt, te emberizink?
– Meg akarok veled kűzdeni életre, halálra, felelt a legény nagy bátran.
Hej, még nagyobbat ordított a sárkány, szakadozott a láng s a füst mind
a hét szájából, hogy fű, fa, bokor, minden lángba borult körűlöttük, de
ott voltak a vadak, a tüzet eltaposták s e közben a legény egy csapással
három fejét vágta le a sárkánynak.
De még csak most okádta a tüzet igazán a sárkány, égette a láng,
fojtogatta a füst a legényt, hanem a vadak megint eltaposták a tüzet s a
legény második csapásra is három fejet vágott le.
Most már könnyen elbántak a sárkánnyal a vadak is: az oroszlán leharapta
a megmaradt fejét, aztán össze-vissza szaggatták. A legény kiszedte a
sárkány két nyelvét, aztán beszaladt a templomba s kihozta a
királykisasszonyt nagy örvendezéssel:
– Ne sírj, ne sírj, szép királykisasszony, megöltük a sárkányt!
– Bizony ha meg, mondá a királykisasszony, tied is leszek, vitéz vadász
legény.
Nagy örömében a legénynek adta selyemkendőjét, aztán levette a nyakából
a drága gyöngyöket, azokból minden állatnak kötött egyet-egyet a
nyakára.
– No hanem most alszom egyet, mondotta a legény, mert a nagy
viaskodásban elbágyadtam, – s leheveredett a gyepre.
– Én is elbágyadtam a sok félelemtől, mondotta a királykisasszony s ő is
lefeküdt a gyepre.
De mielőtt elaludtak volna, a legény a selyemkendőbe kötötte a sárkány
hét nyelvét, aztán meghagyta az oroszlánnak, hogy vigyázzon reájok,
nehogy valaki álmukban meglepje. Alighogy ezt mondta, elaludt a legény,
el a királykisasszony is, de bizony bágyadt volt az oroszlán is, ő meg a
medvére bízta az őrködést s elaludt. De bágyadt volt a medve is, ez meg
a farkasra s mert mind bágyadtak voltak, sorba egymásra bízták az
őrködést s mi lett a vége? – mind elaludtak!
Eközben a vöröshajú udvarmester, ki egyedűl a hegy tövében maradott,
észre vett valamit, azt, mintha a sárkány pórul járt volna. Gondolta
magában, föl megy a hegyre, körűlnéz. Hát csakugyan ott a sárkány, de
szerteszét szaggatva s nem messze attól a vadász meg a királykisasszony,
meg a vadak: mind alszanak, mint a fekete föld. Fogta magát gonosz lelkű
udvarmestere, levágta a vadász fejét, ölébe kapta a királykisasszonyt,
aztán felszedte a sárkány fejeket s indúlt a királyi palotába, hogy ott
eldicsekedjék a nagy vitézségével. Útközben felébredt a
királykisasszony, megijedt szörnyen, hát még mikor az udvarmester
halállal fenyegette, ha otthon nem bizonyítja, hogy ő ölte meg a
sárkányt. Mit volt, mit nem tenni, a királykisasszony igazat adott az
udvarmesternek, de mégsem lett mindjárt a felesége. Azt mondta: várjanak
az esküvővel egy esztendőt s egy napot. A király ebbe beléegyezett, a
királykisasszony meg örült magában: hátha ezalatt az idő alatt előkerűl
a vitéz vadász legény.
Ezalatt felébredtek a vadak is, de hajh lett szörnyű ijedtség, mikor
látták, hogy a gazdájukat valaki megölte. Vetették egymásra a vizes
lepedőt, de vethették, ettől ugyan nem támadott fel a gazdájuk. Azt
mondta aztán a nyúl: ismerek én egy erdőben forrasztó füvet, elszaladok
érte, ti csak maradjatok a gazdánk mellett. Elszaladt a nyúl, egy nap
mulva jött is a forrasztó fűvel, a legény fejét visszatették a helyére s
hát egy szempillantás mulva felébredett. Azt hitte, hogy azóta mindig
aludott. Haj, de elkeseredett a szíve, mikor megtudta, hogy a
királykisasszony nincs ott. Merthogy a vadak nem tudták, mi történt
vele, azt hitte, hogy bizonyosan megszökött mellőle, nem akar a felesége
lenni egy szegény vadászlegénynek. Nem ment be a városba, hanem nagy
bújában, bánatjában elment világgá, járt-kelt mindenfelé, de hogy-hogy
nem, esztendő mulva mégis csak visszakerűlt abba a városba, ahol a
királykisasszony lakott. De bezzeg most csupa piros bársonyba volt vonva
az egész város! Bemegy egy korcsmába, kérdi a korcsmárost, miért ez a
nagy öröm?
– Hm, hát még azt sem tudja kend? Ma van a királykisasszony esküvője az
udvarmesterrel, aki tavaly ilyenkor megölte a kétfejű sárkányt.
– Ugyan ugy-e, gondolta magában a legény. Hiszen várj csak, sárkányölő
udvarmester. Kiment az istállóba, szólt a nyulacskának: – hallod-e
nyulacska, szaladj a királyi palotába, egyenest a királykisasszonyhoz s
kérj abból a lakodalmi kenyérből egyet.
Egy kosarat a nyulacska nyakába akasztott, az meg uccu neki vesd el
magad! szaladt a palotába, be az ebédlő szobába, hol tenger vendég ült
az asztal körül, besurrant az asztal alá s mind ott matatott a
királykisasszony cipellője körűl.
Lenéz a királykisasszony, azt hitte, a kedves kis kutyája, de majd
elsikoltotta magát örömében, mikor a nyulacskát meglátta. Mindjárt
megismerte a gyöngyről, mit a nyakára kötött volt.
– Mit akarsz nyulacska? – kérdezte tőle.
– A gazdám küldött, hogy adj egyet a lakodalmi kenyérből.
A királykisasszony kiment a szobából, be a kamarába, adott a
nyulacskának egy kenyeret, az meg egy pillanat alatt visszaszaladt a
gazdájához.
Most aztán a legény sorba elküldötte a rókát, a farkast, a medvét, az
oroszlánt, mindenikkel kéretett valamit a lakodalmi ebédből. Vitt is
mindenik valamit, ettek, ittak, vígan voltak. Hanem mikor az ebédnek
vége volt a palotában, a király külön szólította a leányát s kérdezte:
ugyan bizony mit kerestek nálad azok a vadak?
– Azt én nem mondhatom meg, felelt a leány, de küldj el a gazdájukért,
akkor majd kitudódik.
A király el is küldött egy inast a korcsmába, de az vissza is jött
mindjárt azzal az üzenettel, hogy az az ember csak úgy jő el, ha királyi
gúnyát s hatlovas hintót küldenek érette.
– No, mit szólsz ehhez leányom? – kérdezte a király.
– Azt, hogy küldjed, amit kíván. Meglásd, hogy megérdemli.
A király nem akarta kedvét szegni a leányának, küldött hatlovas hintót,
királyi gúnyát s im egyszerre csak jő a legény, utána a vadak, be
egyenest az ebédlő szobába. Hej, édes Jézusom, de bezzeg elfehéredett az
udvarmester, mikor a vadászt meglátta! Hát még mikor a vadász az
asztalhoz lépett, melyen ki voltak rakva a sárkány fejek!
– Felséges királyom, kérdezte a vadász, ki hozta ide ezeket a sárkány
fejeket?
– Az udvarmester, felelt a király.
– Az ám, mondta a vadász, de hol a sárkánynak a hét nyelve?
Közbeszólt az udvarmester:
– Nincs a sárkánynak nyelve!
– Nincs? – kérdezte a vadász. Azzal elővette a királykisasszony
selyemkendőjét s letette az asztalra.
– Ihol, itt a sárkány hét nyelve, mert úgy tudja meg, felséges királyom,
hogy én öltem meg a sárkányt.
Most eléállott a királykisasszony is, elmondott mindent, úgy amint
történt. Na, lett melegje az udvarmesternek! A király szörnyű haragra
lobbant, egyszeribe halálra itélte az udvarmestert, fogták, vitték,
szeges hordóba zárták s úgy dobták egy feneketlen tóba.
Még az nap megtartották a lakodalmat, hét nap s hét éjjel szólt a
muzsika, járták a táncot, volt nagy öröm, vígasság, hétországra szóló.
Telt, múlt az idő, vígan élt a fiatal pár. A fiatal király gyakran
eljárt vadászni, s mindenüvé hűségesen követték a vadak. Volt azonban
egy rengeteg erdő, melynek az volt a híre, hogy aki belemegy, bajosan
kerűl ki onnét élve. Nagy kedve kerekedett a fiatal királynak, hogy
meglássa ezt az erdőt s hiába beszélte le a felesége, az apósa, az
udvarnépe, egyszer fölkerekedett a vadakkal, vele ment egy sereg vadász
is, meg sem állott, míg abba a veszedelmes hírű erdőbe nem ért. Ahogy az
erdőbe ért, felugrik előtte egy csodaszép, hófehér szarvas. Nosza, utána
a király, űzőbe vette. A kísérőinek megparancsolta, hogy csak maradjanak
egy helyben, ő egymaga akarja űzni azt a csodaszép szarvast. Csak az ő
hűséges állatai követték, s űzte, hajtotta a szarvast árkon, bokron át,
mind beljebb, beljebb a sötét erdőbe. Egyszer aztán úgy eltűnt a
szarvas, mintha föld nyelte volna el s a király már le is tett róla,
visszafordúlt, de úgy eltévelyedett a rengeteg sűrűségben, hogy nem volt
képes megtalálni az embereit. Szörnyen elfáradott s mit volt mit nem
tenni, leült egy nagy tölgyfa alá, ott tüzet rakott, elévette a
tarisznyáját, falatozni kezdett. A tűz körűl ültek a hű állatok is s
éppen leakart feküdni a fiatal király, mikor a fáról valami suttogást
hall. Fölnéz s kérdi; ki van ott? Hát egy vén asszony ül a fán, reszket,
mint a kocsonya s mindazt didergi: jaj, de fázom, jaj, de fázom!
– Ha fázol, hát jere le s fűttözzél, szólt fel a fiatal a király.
– Jaj, nem merek, mert összetépnek az állataid.
– Ne félj, csak jere le bátran.
– Nem, nem, mondta a vén asszony, – hanem ledobok egy vesszőt, ezzel
érintsd meg az állatokat, akkor megszelídülnek s nem bántanak.
– Hát dobd le!
Ledobja a vén asszony a vesszőt, aztán leszáll maga is. A fiatal király
megérintette a vesszővel a vadakat s im, halljatok csudát, abban a
pillanatban mind kővé meredtek. Még magához sem térhetett ámulatából a
fiatal király, adta gonosz boszorkánya őt is megérintette egy másik
vesszővel s ő is kővé dermedett. Akkor nagyot kacagott a vén boszorkány,
hogy csakúgy zengett belé az erdő s a fiatal királyt is, a vadakat is
eltemette egy rettentő nagy gödörbe, hová már sok-sok embert temetett
el.