itt, most meg egy szép, piros, cserepes kőház. Szaladj át s tudakold
meg, hogy s mint esett ez a dolog.
Átszalad az asszony, kérdi a szegény embert – hát itt mi történt? Az meg
elbeszélte:
– Itt bizony az történt, szomszéd asszony, hogy tegnap este itt járt egy
vándor ember, annak szállást adtunk s reggel, mikor bucsúzott, azt
mondta: kívánjunk három dolgot s ő mind a hármat teljesíti.
– S ugyan bizony mit kért kegyelmed?
– Az örök üdvösséget; egészséget a mindennapi kenyér mellett s végezetűl
egy új házat.
Szalad vissza az asszony, mondja az urának, hogy mit hallott.
– Hej, ha én azt tudtam volna! Ejnye, ejnye, szeretném fejbe ütni
magamat. Hogy is tudtam olyan oktalan lenni. Ez a vándor nálam is járt s
én bolond fejjel elutasítottam.
– Hamar, üljön lóra, biztatta az asszony, vágtasson utána, hívja vissza,
megtraktáljuk s majd kelmednek is teljesíti három kivánságát.
Nosza, kétszer sem mondatta ezt a gazdag ember lóra pattant, csakhamar
utólérte Krisztus urunkat, mézes-mázos szavakkal hívta, mentegetődzött,
hogy így meg úgy, ő tegnap este is szívesen látta volna, de nem találta
az ajtó kulcsát, azalatt meg ő kigyelme elment. De ha még egyszer lesz
erre útja, csak térjen be hozzá bátran, jó szívvel látja.
– Jól van mondta Krisztus urunk, ha még egyszer erre járok, betérek
kigyelmedhez.
De a gazdag ember addig is szerette volna megtudni, hogy vajjon az ő
kívánságát teljesítené-e a vándor. Meg is kérdezte, hogy kívánhat-e ő is
három dolgot, mint ahogy a szomszédja.
– Kívánni kívánhat, felelt Krisztus, de jobb lesz, ha nem kíván.
De, gondolta magában a gazdag ember, ő mégis csak kieszel valami jót,
hármat, olyat, ami még gazdagabbá teszi.
– Hát csak menjen haza kigyelmed, mondotta Krisztus urunk s három
kívánsága teljesülni fog.
Hej, örűlt a gazdag ember, nagy vígan ügetett hazafelé s mindazon
gondolkozott, hogy ugyan mit is kívánjon. Amint ezen gondolkozott, tágra
eresztette a kantárszárat, a ló meg elkezdett viháncolni, ugrálni, s
ezzel folyton zavarta a gondolkozásban. Ráütött a ló nyakára s
csendesítette, de a ló csak ugrált, viháncolt, helytelenkedett. Szörnyű
dühös lett a gazdag ember s egyszer csak elkiáltotta magát: ó, hogy a
nyakad szakadna meg!
Hiszen csak kívánnia kellett, a ló abban a szempillantásban megbotlott,
elesett, a nyaka megszakadt. Úgy elterűlt a földön, hogy többet meg sem
mozdúlt.
– No, ez megdöglék, morgolódott a gazdag ember. Az első kívánságom
teljesedett. Hanem még van két kivánságom, majd jobban vigyázok ezután.
A kantárt kihúzta a ló fejéből, a nyerget leoldotta a hátáról, a maga
hátára kötötte s úgy ment gyalogszerrel hazafelé. Eközben a nap mind
feljebb, feljebb lángolt, rekkenő forróság lett, a gazdag ember majd
elolvadt, alig lihegett, a nyereg erősen nyomta a hátát s még mindig nem
tudta, hogy mit kívánjon. Elgondolta magában, hogy bezzeg de jó dolga
van most az ő feleségének. Otthon ül a jó hűvös szobában s nem izzad,
mint ő. Ez erősen bosszantotta őt, s hogy hogy nem, azt találta mondani:
– Bárcsak a feleségem ülne a nyergen s ne tudna róla leszállani, a
helyett, hogy én a hátamon cipeljem.
Alig hogy kimondotta az utolsó szót, a nyereg lerepűlt a hátáról,
eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
– Tyhűh, ilyen, olyan! szedtevettézett a gazdag ember. Ihol, teljesűlt a
második kívánságom is! Most már csakugyan meggondolom, hogy mit kívánjak
harmadszor.
Megfutamodott, hogy mihamarabb otthon legyen, beüljön a jó hűvös
szobába, ott aztán gondolkozhatik nyugodalmasan. No, hazaér, benyit, s
hát mit látnak szemei! A felesége ott ül a nyergen, jajgat, kiabál,
erőlködik, ha valahogy letudna szállani, de nem tud!
– Csak maradj ott, mondotta a gazdag ember, mert én a világ minden
gazdagságát akarom most kívánni.
– Üssön belé a tüzes mennykő a kend kívánságába, – kiabált az asszony –
mit ér nekem a világ minden gazdagsága, ha itt kell ülnöm a nyeregben
halálom órájáig! Ha azt kívánta, hogy nyeregre kerűljek, kívánja most,
hogy le is kerűljek innét!
Mit volt mit tenni, akarta, nem akarta, nem kívánhatott egyebet. Abban a
pillanatban le is szállott az asszony a nyeregből. Mondta az urának:
– Nagy buta kend. Bezzeg másként csináltam volna én!
Bezzeg, hogy ő ott hagyta volna az urát a nyeregben. De nem is volt
ettől fogvást békesség, nyugodalom a gazdag ember házában. Annál jobban
éltek a szegény emberék: volt egészség, mindennapi kenyér, örök
üdvösség, – mi kell még?
A molnárinas és a macska.
Itt sem volt, ott sem volt, de valahol még is volt, volt egyszer egy
malom, abban egy molnár, a kinek nem volt sem felesége, sem gyermeke,
csak két molnár legény s egy inasocska mellette. Azt mondja egyszer a
molnár a legényeknek:
– Halljátok-e, legények, én már megöregedtem, a tűzhely mellett az én
helyem. Menjetek el s a melyik a legjobb lovat hozza nekem, annak adom a
malmot s egyebet attól nem kivánok, hogy halálom napjáig eltartson
engem.
Kaptak a legények ezen az ajánlaton, nosza, felkerekedtek még az nap,
nemcsak a nagy legények, de még az inasocska is, pedig ugyancsak
csúfolták:
– Hát te, mit akarsz, te? Ülj a góc alá, maradj itthon, soha sem fogsz
te lovat szerezni, míg a világ s még két nap.
De beszélhettek, csúfolódhattak, a kicsi inas, a kinek Jancsi volt a
neve, velük tartott, botorkált utánok hegyen-völgyön át. Estére egy
barlanghoz értek, oda bementek, lefeküdtek, de a két legény csak azt
várta, hogy Jancsi elaludjék, kiillantak a barlangból s ott hagyták
Jancsit.
[Illustration: A molnárinas és a macska.]
Reggel felébred Jancsi, körülnéz, nem lát senkit, elszomorodik erősen:
no most mit csináljon. Ő bizony fölkelt, kitapogatott a barlangból,
elindúlt egymagában: lesz, ahogy lesz, talán az Isten vele lesz. Amint
így mendegélne magában, szembe jön vele egy kis tarka macska s
megszólítja:
– Hová, merre, Jancsika?
– Ne is kérdezd, felelt Jancsika, úgy sem tudsz te rajtam segíteni.
– Nem-e? Látod, én tudom, mi a te kivánságod. Egy szép lovat akarsz
szerezni. Gyere velem, állj be hozzám szolgálatba s ha hét esztendeig
hűséggel szolgálsz, olyan szép lovat adok, hogy nem lesz párja hét
puszta határban.
– Hm, gondolja magában Jancsi, ez bizonyosan valami csuda-macska, hátha
igazat beszél.
Nem sokat gondolkozott, a macskához beszegődött s ment vele a macska
palotácskájába. Hej, de mennyi macska volt ott, édes jó Istenem!
Százával ugráltak, viháncoltak a garádicson fel s alá, bent a szobákban,
kint az udvaron, mindenfelé. Annyian voltak, hogy a Jancsika szeme nem
győzte belepni. Hát még este, mikor asztalhoz ültek. Muzsikáltak, hogy
zengett belé a palota, amikor pedig vége volt a vacsorának, a kis tarka
macska Jancsi elé szökkent s hívta:
– Jere, Jancsika, táncolj velem.
– Nem, macskával nem táncolok, mondotta Jancsi, azt még sohasem tettem
életemben!
– Akkor fektessétek le, parancsolta a többinek a kis tarka macska.
Mindjárt közrefogták, bevezették a hálószobájába, a csizmáját lehúzták s
lefektették. Reggel újra bejöttek, felöltöztették, megmosdatták, a
farkincájukkal az arcát megtörülgették.
Egy szó, mint száz, Jancsikának jól volt dolga. Gondolta magában, ha már
beszegődött, valamit dolgozni is kéne. Adott neki a kis tarka macska egy
ezüst baltát, egy arany kaszát s egy gyémánt gereblyét. A baltával fát
vágott, a kaszával füvet kaszált a lovaknak (hej, milyen lovak voltak az
istállóban!), a gereblyével összegereblyélte a szénát, – na, nem
lehetett rá panasz: hogyha jól tartották, dolgozott is érte.
Mikor aztán letelt a hét esztendő, a kis tarka macska Jancsit
beszólította az istállóba: ott állott egymás mellett hét paripa,
aranyszőrű mind a hét s mondta neki:
– No, Jancsika, a hét ló közűl azt válaszd, a melyik a szemednek s a
szivednek leginkább tetszik. Aztán menj haza, három nap múlva utánad
viszem a lovadat.
Jancsika kiválasztotta a legszebb paripát, elbúcsúzott a kicsi tarka
macskától s gyalogszerrel szépen haza ballagott. Úgy ment haza, ahogy
eljött, ugyanabban a gúnyában, mert a kis tarka macska nem adott mást:
azt mondta, csak menjen haza rongyosan, piszkosan, úgy lesz az jó. No,
hiszen rongyos is volt Jancsika! Hét esztendő alatt úgy leszakadozott
róla a gúnya, hogy csupa ringy-rongy lógott le a testéről. Na, bezzeg
otthon voltak a legények is: az egyik szerzett egy vak, a másik egy
sánta gebét, de mindegy, valamit mégis szereztek. Hej, hogy kacagtak
Jancsikán!
– Ugy-e, megmondtuk, hogy maradj veszteg?
Bemegy Jancsika a malomba, köszön a molnárnak, de az alig fogadja, nem
is engedte, hogy leüljön, kikergette a házból s azt mondta: ott a
libaól, lakjék abban, ő vele nem űl egy asztal mellé ilyen rongyos,
piszkos legény.
– Na, jó, gondolta magában Jancsika, lesz ez még másként is s szó nélkűl
kiment az ólba, ott lefeküdt s aludt reggelig, mint a bunda. Éppen akkor
reggel volt három napja, hogy eljött a szolgálatból s hát hogy a nap
felkelt, jött egy hat lovas, aranyos hintó, mellette egy lovászlegény a
hetedik lóval. Megáll a hintó s im, kiszáll belőle egy szépséges, szép
királykisasszony; a kis tarka macska volt ez, a kinél Jancsika hét
esztendőt szolgált. Kérdi a molnárt:
– Hol van a kis molnárinas?
Feleli a molnár:
– Kint a libaólban. Nem engedjük be a házba, olyan piszkos, olyan
rongyos.
– Hát csak szólítsátok elé, parancsolta a királykisasszony.
Ezalatt a hintóból gyönyörű, szép aranyos, gyémántos gúnyát vettek elé,
Jancsikát megmosdatták, megfésűlték aranyfésűvel, aztán felöltöztették
az aranyos, gyémántos gúnyába: királyfi sem lehetett különb, mint
Jancsika. Akkor a királykisasszony látni akarta, hogy lám, milyen
lovakat hoztak a molnár legények. Az ám, sánta volt az egyik, vak a
másik.
– Vezessétek ide a hetedik paripát, parancsolta a szolgáknak.
– No, még ilyen szép lovat nem láttam világéletemben! kiáltott a molnár.
– Bizony ha nem, hát úgy tudja meg kend, hogy ez a kis molnárinasé.
– Hát akkor övé is a malom, mondotta a molnár.
– Övé bizony az én palotám s nem a kend malma, mondotta a
királykisasszony.
Azzal szépen Jancsikával beűltek a hintóba s elhajtattak a palotácskába.
Mit mondok, palotácska. Akkora nagy palota lett abból, hogy csak ablaka
hetvenhét volt, tiszta ezüst, az ajtaja arany, a grádicsa gyémánt. Ott
mindjárt nagy lakodalmat csaptak, hét nap s hét éjjel folyton táncoltak.
Holnap legyenek a ti vendégetek.
A madarak királya.
Mese, mese, mesét mondok mostan a madarakról, madaraknak rettentő nagy
csatájáról…
Úgy volt az, hogy egyszer a medve meg a farkas együtt sétáltak az
erdőben s amint fel s alá jártak, gyönyörű szép madáréneket hallanak.
Megáll a medve ámulva, bámulva, szemét-száját eltátja, úgy hallgatja az
éneket. Kérdi aztán a farkast:
– Ugyan bizony, farkas koma, miféle madár, aki olyan szépen énekel?
– Ez a madarak királya, mondotta a farkas. Majd elmegyünk hozzá s
tiszteletünket tesszük nála.
– Helyes, hagyta rá a medve, úgy sem láttam még királyi palotát,
gyerünk.
– Ohó, nem megy az oly könnyen, mondotta a farkas, meg kell várnunk, míg
a királyné hazajő.
Egy perc mulva, kettő mulva, jött a királyné, eleséget hozott a
csőrében; jött a király is, annak is tele volt a csőre, aztán
beröppentek egy fának az odvába: ott volt a palota, akarom mondani a
fészek.
A medve mindjárt föl akart menni, de a farkas visszarántotta:
– Ohó, megállj. Várj, míg mind a ketten elmennek.
Jól van, a medve belényugodott s tovább mentek, de előbb jól megnézték a
fa odvát, ahol a fészek volt. De hiába, csak nem volt nyugta a medvének
s egy kevés idő mulva megint visszafordúltak a fához. Aközben a király s
a királyné csakugyan kirepűltek a fészekből, a medve hát fölmászott a
fára, benézett a lyukba s látta, hogy öt madár fióka van a fészekben.
– Ez királyi palota? – dörmögött a medve. – No ugyan nyomorúságos egy
palota, s hát ezek királyi gyermekek? Hisz ezek közönséges paraszt
kölykek!
Hej, szörnyű haragra lobbantak a fiókák erre a gyalázkodó beszédre.
Magukon kívül kiabálták, csiripolták:
– Nem vagyunk mi paraszt kölykek, igazi királyi sarjadékok vagyunk, úgy
tudd meg, dörmögős medve. Megállj csak, ezt a beszédet még megkeserűlöd!
Meghökkent erre a medve, meg a farkas is, vissza kullogtak a
barlangjukba nagy nehéz aggodalomban, hogy hát mi lesz most. Eközben
hazatért a madarak királya is, meg a királyné is, de majd holtra
réműltek, mikor a gyermekek szörnyű csiripolását hallották. Azt mondta
az idősebb, s utána a többi:
– Itt volt a medve s azt mondta, hogy nem vagyunk királyi gyermekek,
hanem közönséges parasztkölykök. Valameddig meg nem tudjuk, hogy mi az
igaz valóság, sem csőrünket, sem szárnyunkat meg nem mozdítjuk s itt
ebben a helyben éhen halunk, de gyalázatban nem élünk.
– Ej, ej, csóválta fejét a király, hát ez miféle beszéd. Király volt
nekem apám, nagyapám, még a hetvenhetedik is. Csak csendesűljetek le,
majd megmutatom én annak a vén parasztnak, ki s mi vagyok én.
Egy szempillantást sem ült otthon, a kiséretével együtt elröpűlt a medve
barlangjához s bekiáltott:
– Hallod-e te, vén méztolvaj, hogy merted megsérteni az én gyermekeimet?
Tudd meg, hogy háborút indítok ellened, s jaj neked s egész
nemzetségednek!
De már ennek fele sem volt tréfa. Medve koma felcihelődött s hírűl adta
a négylábú állatoknak, hogy csak talpra, mert a madarak királya hadat
üzent, olyan háború lesz, amilyen még nem volt, mióta a világ – világ.
Hiszen csak hadd állottak is talpra, mert a madarak királya egy óra
alatt mind összegyűjtötte, ami madár van a világon, nemcsak a madarakat,
de még a bogarakat is, a méheket s a legyeket is, mindenféle teremtett
állatot, akinek csak szárnya volt.
Mikor összegyülekezett a had, a madarak királya kiküldötte az
ökörszemet, hogy lesse ki, tudja ki, az ellenségnek ki lesz a vezére.
Elröppent az ökörszem, a medve barlangja mellett egy fán a levél alatt
meghúzódott s úgy hallgatódzott. Hát jön a medve nagy mogorván,
dirmegve-dörmögve, szólítja a rókát s mondja neki:
– Hallod-e, róka, te vagy a legravaszabb valamennyi állat közt, neked
kell vezetned a hadat.
– Jó, mondta a róka, de aztán mi legyen a jel?
Egyik egyet, másik mást mondott, végre is a róka javallott olyat, ami
mindenkinek tetszett. Azt mondotta:
– Nekem szép, hosszú, lombos farkam van, beillik ez zászlónak. Ha a
farkamat magasba tartom, ez azt jelenti, hogy: utánam! Ha lekonyúl a
farkam, akkor: szaladjatok, a merre láttok.
Az ökörszem azonnal visszarepűlt s jelentette, hogy mit hallott.
Na, jó, hát csak jere, róka koma, mondotta a madarak királya, majd
lekonyúl a te farkad!
Másnap jókor reggel megkezdődik a csata. Indúlnak a négylábú állatok
szörnyű ordítással, (a szamár is köztük volt) rettentő bőgéssel, (az
ökör is köztük volt), ég, föld zengett, rengett belé. De indúlnak a
madarak is, surrogott, burrogott a levegő a szárnyuk csapásától,
csengett, zengett az erdő, – hej, mi lesz itt, Uram Jézus Krisztus!
Nosza, a madarak királya egyszeribe kiküld egy pár szarvasbogarat, azok
egyenest rácsapnak a rókára, az egyik itt, a másik ott csípi, szúrja a
szarvával, megy a róka erre, meg arra, tartja a farkát felfelé, de bizon
csak kínnal, bajjal, rohannak utána a többiek, – no hiszen, egyszerre
csak lekonyúl a róka farka, uccu neki, vesd el magad, szaladt a négylábú
sereg hanyat-homlok, mintha szemét vették volna valamennyinek!
A király s a királyné egyszeribe hazarepűltek s mondták nagy
örvendezéssel:
– Na, gyerekek, ne busuljatok, egyetek, igyatok, megnyertük a csatát!
Mondták a gyermekek:
– Addig nem, míg a medve ide nem jő s bocsánatot nem kér tőlünk.
– Igaza van a gyerekeknek, mondotta a király s tüstént repűlt a medve
barlangjához, ott beszólt:
– Hallod-e te, vén méztolvaj, gyere a fészkem elé s kérj bocsánatot a
gyermekeimtől, különben szörnyű halálnak halálával halatlak meg.
Tetszett, nem tetszett a medvének, oda kullogott a fészek elé s sírva
kért bocsánatot a királyi gyermekektől. De már most a gyerekek ettek,
ittak, vígan voltak, csengett belé az erdő, egész nap úgy daloltak.
Úgy bizony!
Az okos emberek.
Egyszer volt egy ember s annak felesége. Ez az ember azt mondja a
feleségének:
– Hallod-e, asszony, én most elmegyek, három napig haza sem jövök. Ha
ezalatt ide jön a bellér s meg akarja venni a teheneinket, kétszáz
forinton alól egy krajcárral se add. Értetted?
– Értem, értem, mondotta az asszony, csak menjen Isten hirével.
– Jó, jó, de hát neked ott, ahol az észt mérték, nagyon kevés jutott
volt, azért még egyszer mondom, hogy oda ne add kétszáz forinton alól,
mert – az Isten Istenem ne legyen, ha el nem töröm a pálcámat a hátadon!
Elmegy az ember s másnap csakugyan jön a bellér, nézi a teheneket,
jóformán még nem is alkuszik, megigér három tehénért kétszáz forintot.
Ő, maga mondta, hogy annyit testvérek közt is megérnek. Azzal eloldotta
a teheneket a jászol mellől, kihajtotta az udvarra, előhajtja a kapuig,
de bezzeg eszébe sem jutott, hogy a pénzt kifizesse.
– Hohó, mondta az asszony, hát a kétszáz forint?
– Az ám, a kétszáz forint, mondta a bellér. Ejnye, no, otthon
felejtettem a bugyellárisomat. Várjon csak kend, mondok valamit.
Elhajtok két tehenet, a harmadik tehenet pedig itt hagyom zálogban.
Az asszony ebbe jó szívvel beléegyezett, hogyne, mikor egy tehén otthon
maradt zálogban! Hej, gondolta magában, hogy örül majd az ura, ha haza
jön. Ennél okosabban már csak nem végezhette volna a dolgát.
Három nap múlva hazajön az ember s kérdi:
– Eladtad-e a teheneket, feleség?
– El bíz’ én, lelkem uram, még pedig kétszáz forintért.
– Hol a pénz?
– Azt még nem adta meg, mert otthon felejtette a bugyillárisát, de
zálogban itt hagyta a kisebbik tehenünket, mig a pénzt elhozza. Úgy-e,
okosan csináltam a dolgot? A kicsi tehén kevesebbet eszik.
Hej, szőrnyű haragra gerjedt az ember! Neki szaladt az asszonynak,
ráhúzta a pálcáját, hogy kékre verje a hátát, de mégis meggondolta magát
s azt mondta:
– Megérdemelnéd, hogy eltörjem a hátadon a pálcát, de nem teszem, te
világbolondja, te! Hallod-e, kimegyek az országútra, ott leülök, várok
három napig s ha ezalatt találok valakit, ki nálad ostobább, nem verlek
meg, de ha nem találok, úgy elnáspágollak, hogy holtad napjáig
megemlegeted!
Azzal kiment az országútra, ott leűlt egy kőre s várta, hogy kik jönnek
arrafelé. Hát egyszer jön egy asszony, ökrös szekéren. Ez az asszony a
szekér közepén állott, pedig a szekérben volt zsúp elég, ráülhetett
volna, úgy hajtotta az ökröket. Gondolta magában az ember:
[Illustration: Az okos emberek.]
– No, úgy látszik, hogy ez az lesz, a kit én keresek.
Hirtelen felugrott a kőről, a szekér elé szaladott s mind ott táncolt,
ugrált, mintha megbolondúlt volna.
– Mit csinál kend, földi, szólította meg az asszony. Honnét jön, mi
járatban van? Sohasem láttam még kendet!
– Hát hogy is látott volna, mikor az égből estem alá, felelt az ember, s
most nem tudom, hogy jutok vissza ismét. Nem vihetne fel kelmed?
– Nem bíz’ én, lelkem, mert nem tudom az útat az égbe. De ha kend az
égből jön, megmondhatná, mit csinál az uram, a ki ezelőtt három
esztendővel halt meg. Látta-e?
– Láttam bizony, hogyne láttam volna. Hej, rossz sora van ott a kend
urának. Juhokat őríz s egész nap szaladgál utánuk hegyen, völgyön,
erdőn, mezőn keresztűl. A gúnyája mind leszakadozott a testéről, szabó
pedig nincs, aki mást csináljon, mert, hiszen tudja kend, hogy Szent
Péter nem ereszti be a szabókat a mennyországba.
– Ó, Istenem, Istenem, sápítozott az asszony, ki hitte volna, hogy ilyen
szomorú sorsra jut az én szegény, jó uram! Ha olyan jó lenne kelmed s
elvinne szegénynek legalább egy kabátot, bizony megköszönném.
– Hja, elvinném én szivesen, mondotta az ember, de Szent Péter nem
ereszt be vele.
– Hát akkor pénzt adnék. Azt beteszi a zsebébe s senki sem veszi észre.
Éppen most adtam el a búzámat, annak az árát elküldeném.
– Pénzt? Azt már elviszem, – ajánlkozott az ember.
– No, akkor csak maradjon itt, haza megyek a pénzért s mindjárt
visszajövök. Le sem ülök a szalmára, állok egész úton, hogy az ökröknek
könnyebb legyen a szekér.
Az asszony elment, az ember ott maradt s csak úgy repöstölt a szíve az
örömtől.
– No, ez csakugyan ostobább a feleségemnél is. S milyen szerencséje van
a feleségemnek! Elkerüli a verést.
Nem kellett sokáig várni, jött az asszony, hozta a pénzt, átadta az
embernek s nem győzött hálálkodni a szivességeért. Azzal az asszony haza
ment. Éppen akkor tért haza a fia is a mezőről. Mondja a fiának, hogy mi
történt, ámúl, bámúl a legény: no, ilyet ő még nem hallott
világéletében! Szeretne ő is találkozni azzal az emberrel, ki az égből
esett alá s megtudni egy s mást arról, mi történik odafent a
mennyországban. Nosza, mindjárt lovat nyergel, felpattan rá, elvágtat s
az út szélén meglátja azt az embert, kinek az anyja pénzt adott: éppen
most számolta a pénzt. De a legény nem is gondolta, hogy ez volna az az
ember a kit ő keres, kérdi hát tőle:
– Ugyan bizony, bátyám uram, nem látta-e azt az embert, a ki az égből
jött le?
– Láttam bíz’ én, éppen most ment ki arra a hegyre, ní, merthogy onnét
könnyebben feljut az égbe.
– Hej, Istenem, Istenem, sopánkodott a legény, akkor én már nem érem
utól. Egész nap dolgoztam, most még a ló is összerázott – legyen olyan
jó kelmed, üljön föl erre a lóra s ha utóléri, beszélje rá, hogy jöjjön
vissza ide.
– Áhá, gondolta magában az ember, úgy látszik, ez is ostobább a
feleségemnél.
Nem sokat kérette magát, felpattant a lóra s elvágtatott. A legény pedig
leűlt a kőre, várt sötét estig, de az ember csak nem jött vissza.
– Bizonyosan, gondolta magában, annak az embernek nagyon sietős az útja
az ég felé s nem jön vissza. Talán a lovat is odaadta neki ez a jó
ember, hogy elvigye az apámnak.
Ebbe bele is nyugodott, hazament s elmondta az anyjának mi történt s
hogy a lovat elküldötte az apjának.
– Jól tetted, édes fiam, mondotta az anyja, te úgyis fiatal vagy,
járhatsz gyalog, szegény apád pedig ezentúl lóról őrzi a juhokat.
Eközben az ember szépen haza kocogott a ló hátán, a lovat bekötötte az
istállóba, a zálogba hagyott tehén mellé, aztán bement a házba s mondta
a feleségének:
– Na, feleség, szerencsés vagy, mondhatom, mert náladnál ostobább
embereket találtam s ez alkalommal elkerülöd a verést. A két sovány
tehén helyett kaptam egy jó lovat s még egy csomó pénzt is. Jól fizet az
ostobaság.
– Úgy-e, jól, örvendezett az asszony. Ne féljen kend, ostoba maradok
akkor én ezután is.
Mondta az ember:
– Maradj, lelkem feleségem, maradj.
A jókedvű János.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy gazdag ember, annak egy szolgája:
János volt a neve. Ez a János olyan János volt, hogy pitymallatkor kelt,
setét este feküdt, egész nap a keze, lába meg nem állott, mindég
dolgozott s még mindég jókedvű volt. Mikor az esztendeje letelt, a gazda
gondolta magában: Minek fizessek én bért Jánosnak. Ez a kolontos legény
bér nélkül is szívesen szolgál.
János nem szólt semmit, azt is lassan mondta, s a második esztendőt is
éppen olyan becsületesen leszolgálta, mint az elsőt s mikor esztendő
végén egy krajcár nem sok, annyi bért sem kapott, nem szólt egy szót
sem, megmaradt harmadik esztendőre is. Hanem mikor a harmadik esztendő
is letelt, Jánosnak is megnyílt a szája s mondta:
– No gazduram, kitelt a három esztendő, tovább megyek egy házzal, – adja
ki a bérem.
Mondta a gazda:
– Jól van, János, becsülettel szolgáltál, meg is fizetem a béredet
illendőképpen.
Azzal benyúlt a zsebébe, kivett onnan három krajcárt: itt a béred,
János, használd egészséggel.
János nem sokat értett a pénzhez, zsebre vágta, amit kapott s olyan
virágos kedve fakadt, amilyen rég nem.
– Most már pénz csörög a zsebemben, mondta nagy vígan, nem kell többet
dolgoznom.
Elbúcsuzott a gazdájától, útnak eredt, ment, mendegélt, hegyen, völgyön
által, fütyölt, énekelt, táncolt, így ért egy erdőbe, ott csak elébe áll
egy törpe emberke s megszólítja: Hová, hová, jókedvű János? Látom, hogy
nincs bajod, a bánatot híréből sem ismered.
– Ugyan mért is búsulnék, felelt János. Három esztendei bérem a
zsebemben csörög, hogyne volna jó kedvem?
– S mennyi pénzed van ugyan bizony? kérdezte a törpe.
– Nekem három egész krajcárom, felelt János, egy krajcár se híjja.
– Hát biz-e nagy pénz, mondotta a törpe. Látod, nekem egy fityingem
sincs, szegény vagyok, mint a templom egere. Add nekem a pénzedet, te
fiatal vagy, erős vagy, szerezhetsz még eleget.