meglássa kigyelmed, hogy még emiatt bajba kerűl!
De már ezt nem hitte a szegény ember, hiába beszélt a leánya, elvitte a
mozsarat a királyhoz. Bezzeg hogy a király mindjárt kérdezte:
– Hát aztán egyebet semmit sem találtál?
– Nem én, felséges királyom, semmit.
– Az lehetetlen, mondta a király. Amellett a mozsár mellett ütőnek is
kellett lenni.
Hiába fogadkozott, esküdözött a szegény ember, a király nem hitt a
szavának, tömlöcbe záratta s azt mondta, hogy onnét ki sem eresztik, míg
a mozsár is elé nem kerűl.
Telt, múlt az idő, nap-nap után, a szegény ember csak kesergett,
sóhajtozott a tömlöcben s mind azt sóhajtozta:
– Istenem, Istenem, mért is nem hallgattam a leányom szavára!
Hallották ezt az inasok, akik kenyeret s vizet vittek a szegény
embernek, jelentik a királynak, hogy mit hallottak.
– Mindjárt hozzátok elém! parancsolta a király.
Viszik a szegény embert a király elé, az meg kérdi:
– Mért sóhajtod folyton, hogy bárcsak a leányodra hallgattál volna? Mit
mondott a leányod?
– Azt, felséges királyom, hogy ne hozzam el a mozsarat, mert akkor az
ütőt is elő kell teremtenem.
– No, ez okos egy leány lehet. Eredj haza s küldd ide, hadd beszélek
vele.
Haza megy a szegény ember, küldi a leányát, az megy is a király elé,
köszön illendőképpen s még meg is kérdi, hogy s mint szolgál drága
egészsége.
– Szolgál, amint szolgál, mondotta a király, de most egyébről akarok
veled beszélni. Hallottam, hogy nagyon okos leány vagy, szeretném tudni,
hogy igaz-e? Hát hallgass ide. Feladok neked valamit, ha azt
végbeviszed, feleségűl veszlek.
– Csak mondja, felséges királyom, mit akar, végbeviszem én, olyant nem
tud mondani.
– No, jó. Eredj s aztán jere hozzám, de úgy, hogy se fel ne légy
öltözve, se meztelen ne légy; gyalog se jöjj, kocsin se jöjj, semmiféle
állatra fel ne ülj s mégis jöjj; úton se járj, de út mellett se. Ha ezt
megteszed, itt a kezem, feleségűl veszlek.
Elment a leány haza, levetette minden ruháját, tehát nem volt
felöltözve; akkor jól belégöngyölödött egy nagy hálóba, tehát nem volt
meztelen; vett egy szamarat, a hálót a szamárnak a farkához kötötte s az
úgy vonszolta maga után, tehát nem jött gyalog, nem jött kocsin, sem
semmiféle állaton s mégis jött; a szamarat beléállította egy
kerékvágásba, csak abba lépett, tehát nem járt az úton s az út mellett
sem. Így érkezett a királyhoz.
Mondta a király.
– Végbevitted, amit vállaltál, én sem másolom meg a szavamat – s még az
nap megtartották a lakodalmat.
Telt, múlt az idő, éltek vígan, boldogan. Egyszer a király kilovagol a
palota udvaráról s látja, hogy a kapú előtt egy sereg parasztember áll,
ki lóval, ki ökörrel: fát hoztak a városba, azt árúlták. Megáll egy
percre s hallja, hogy két paraszt ugyancsak veszekedik, osztozkodik,
vikotálódik. Azon veszekedtek, hogy az egyik parasztnak a csikaja
lefeküdt a másik paraszt ökre mellé s ez a paraszt magának akarta
tartani a csikót. Na, éppen jókor jött ki a király, mindjárt hozzá
fordúltak, hogy tegyen igazságot. Mit gondolt, mit nem a király, olyan
igazságot tett, hogy azé a csikó, kinek a marhája mellett fekszik.
Azzal a király tovább ment, de a lovas paraszt nem hagyta annyiban a
dolgot. Hallotta, hogy a királyné paraszt ember leánya volt s jó szívvel
van a szegény emberek iránt, fölment hozzá, elkeseregte a baját.
Mondta a királyné:
– Ha megfogadod, hogy el nem árúlsz, adok neked egy jó tanácsot. Holnap
jókor reggel, mikor a király kilovagol a rétre a katonákhoz, ülj le az
útra egy hálóval, tégy úgy, mintha halásznál.
Megmondta aztán azt is, hogy mit feleljen, ha a király megkérdezi.
A paraszt ember úgy tett, ahogy a királyné tanácsolta: másnap reggel
leűlt az út szélén, a hálót betartotta az út közepére, emelgette, mintha
igazán halásznék. Bezzeg, hogy megállott a király, mikor meglátta ezt a
bolond dolgot. Kérdi:
– Hát te mit csinálsz, szegény ember?
– Halászok, felséges királyom.
– Nincs itt víz, hogy fogsz itt halat?
– Hát bizony, ahogy az ökörnek csikaja lehet, úgy az úton is lehet halat
fogni, felelt a paraszt ember.
Szeget ütött a királynak a fejébe ez az okos felelet, mindjárt sejtette,
hogy erre az ő felesége tanította ki. Vallatni kezdette a parasztot,
hogy ki tanította erre az okosságra, de a paraszt folyton csak azt
felelte, hogy maga eszitől találta ki.
– Hiszen mindjárt megmondod te az igazat! kiáltott a király szörnyű
haraggal. Azon a helyen lekapatta a húsz körméről s olyan huszonötöt
vágatott rá olvasatlan, hogy a szegény paraszt az eget is bőgőnek nézte.
Végre is bevallotta, hogy a királyné tanította ki.
Megy vissza a király, szörnyen rátámad a feleségére, hogy hát ez mi
dolog? Az ő háta megett hogy mer szövetkezni mással? Hogy meri őt
kicsúfolni?
– Na, mondotta, mehetsz, a honnét jöttél, haza az apádhoz, itt nincs
helyed többé!
Sírt, rítt a királyné s mert sírás-rívás nem használt, arra kérte a
királyt, hogy bár csak egyszer még együtt ebédeljenek s aztán vihesse
magával, a mi neki legkedvesebb. Na, ebbe beléegyezett a király. A
királynénak sem kellett egyéb, álomitalt töltött a király poharába, az
egy húzásra ki is itta, el is aludt mindjárt. Akkor a királyné
befogatott hat lovat egy aranyos hintóba, a királyt kivitette a hintóba,
ott lefektette, úgy vitte haza, az apja házához, ott meg puha ágyat
vetett neki, beléfektette s várta, mikor ébred fel. Estefelé felébred a
király, körülnéz, ámúl, bámúl, csudálkozik, s kérdi:
– Ugyan bizony, hol vagyok?
– Te bizony itt, lelkem uram, az apám házában, mondotta a királyné.
– Hogy mertél ide hozni? förmedt rá a király.
– Hát nem engedted meg, hogy magammal hozzam, ami nekem a legkedvesebb?
Te vagy nekem a legkedvesebb, hát elhoztalak téged.
Tetszett a királynak ez a beszéd, hogy még a könye is kicsordúlt belé.
Azt mondta:
– No, de most már ásó, kapa s a nagy harang választ csak el egymástól,
lelkem feleségem!
Egyszeribe eléállott a hat lovas hintó, beleültek, hazamentek s máig is
élnek, ha meg nem haltak.
Mindentudó doktor.
Volt egyszer egy szegény ember, _Rák_ volt az ő neve. Ez a szegény ember
egyszer bevitt a városba egy szekér fát, azt eladta egy doktornak. A
doktor éppen asztalnál ült, mikor a fa árát kifizette s a szegény ember
majd felfalta szemével a sok finom ételt, italt, mi az asztalon volt.
Gondolta magában: hej, de jó dolga van a doktoroknak! Ha én is doktor
lehetnék, bezzeg nekem is úri dolgom lenne, enném, innám egész nap, nem
volna nálam boldogabb!
Mit gondolt, mit nem, elég az, hogy kérdi a doktortól:
– Ugyan bizony, nem lehetne-e belőlem doktor?
– Hogyne lehetne, felelt a doktor. Nincs annál könnyebb. Először is
vegyen egy ábécés könyvet, azt; tudja kend, a melyikbe elől egy kakas
van pingálva; adja el kend az ökrét, szekerét s vegyen rajta doktori
ruhát s mindent, ami a doktorsághoz kell. Különösen pápaszemet el ne
felejtsen venni kend. Akkor mutat még csak igazi doktort. Aztán
csináltasson egy nagy táblát, arra írassa rá: Itt lakik a mindentudó
doktor s ezt a táblát szegezze ki a kapujára.
Hazamegy a paraszt s utolsó betűig úgy tesz, mint a doktor tanácsolta.
Bezzeg hogy híre ment a mindentudó doktornak hetedhét ország ellen, még
azon is egy sánta arasszal túl. Hírét vitték mindenfelé, hogy tud Rák
uram mindent, olyan titok nincs a világon, hogy ő ki ne találja. Nincs
bizony.
Történik egyszer, hogy egy nagy úrnak ellopták a pénzét. Mikor már
semmiképen sem találták, valaki elmondja a nagy úrnak, hogy van itt meg
itt egy mindentudó doktor, úgy hívják, hogy Rák, ezt hozassa magához,
majd megmondja, hogy hol a pénz. Nosza, kétszer sem mondatja ezt a nagy
úr, befogat, mindentudó doktorhoz hajtat, bemegy hozzá, kérdi, igaz-e,
amit róla beszélnek.
– Mind egy szóig igaz, mondotta Rák uram.
Egyszeribe megegyeznek s Rák uramat elviszik a nagy úr kastélyába, vele
a feleségét is, ott mindjárt beültetik őket a legszebb szobába, asztalt
terítnek, Rák uram s a felesége melléje telepednek. Ahogy leültek, jön
az első inas egy tál étellel s Rák uram meglöki a feleségét.
– Itt az első.
Az inas majd kiejtette kezéből a tálat, úgy megijedt. Azt hitte, a
mindentudó doktor azt akarta mondani: itt az első tolvaj.
Bezzeg ő volt a tolvaj, no meg a többi inas.
Kimegy az inas s mondja a többinek: – Végünk van! A doktor mindent tud.
Amint beléptem, azt mondta a feleségének: ez az első!
A másik inas nem is akart bemenni, de mégis csak be kellett mennie.
Ahogy belépett a tállal, Rák uram meglökte a feleségét:
– Ez a második!
Isten csudája, hogy az inas el nem ejtette a tálat, úgy megijedt.
– Végünk van, mondotta odaki, ez az ember csakugyan mindent tud. Mikor
én beléptem, azt mondta: ez a második.
Éppen így járt a harmadik is.
A negyedik inasnak egy lefödött tálat kellett bevinni; bement az úr is,
mert próbára akarta tenni, hadd lám, tudja-e a doktor, hogy mi van a
tálban. Hej, izzadt szegény doktor, vakarta fejét s nagykínjában
elsóhajtotta magát: no, szegény Rák!
– Úgy van, mondotta az úr nagy örömmel, – csakugyan rák van benne. Na
most már hiszem, hogy azt is tudja, hol a pénz.
Azzal az úr kiment, de jöttek mindjárt az inasok, kihívták a doktort,
közrefogták, s bevallották, hogy ők négyen lopták el a pénzt; részt
adnak neki belőle, csak ne árúlja el őket. Meg is mutatták neki, hogy
hová rejtették el a pénzt.
Azzal bement Rák uram a szobájába. Ott volt megint az úr s kérdezte:
nos, mi ujság, doktor úr?
Rák uram leült az asztal mellé, elévette az ábécés könyvét, a homlokára
feltolta a pápaszemet s mondta:
– Mindjárt megnézem ebben a könyvben.
Közben – hogy szavamat ne felejtsem – az ötödik inas elbújt a
kemencében, hallani akarta, hogy vajjon csakugyan tud-e mindent a
doktor. Rák uram elkezdte forgatni a könyvet előre, hátra, kereste a
kakas képet. Jó sokáig nem találta a kakast s mérgesen ráütött a
könyvre.
– Pedig itt vagy benne, elé kell kerűlnöd.
Az ötödik inas azt hitte, hogy róla van szó, kiugrott a kemencéből
szörnyű ijedten s elkiáltotta magát: Csakugyan mindent tud!
Erre Rák uram becsapta a könyvet, elvezette az urat oda, a hová az
inasok a pénzt rejtették, az úr is jól megfizette, az inasok is jól
megfizették, alig birták el, annyi pénzt kapott.
Igy volt, vége volt, mese volt. Aki nem hiszi, járjon utána.
A félkegyelmű asszony.
Volt egyszer egy ember, János volt a neve; ennek felesége, Kati volt a
neve. Mondja egyszer János:
– Hallod-e, Kati, megyek szántani, aztán estére legyen jó vacsora:
kolbász s bor melléje. Értetted-e?
– Csak menjen kend, mondotta Kati, olyan vacsorával várom, hogy a király
is megtörűlné utána a száját.
Elment János, Kati meg otthon maradott. Egész nap őgyelgett előre,
hátra, aztán este felé neki készülődött a vacsorának. Egy nagy darab
kolbászt belehajított a lábosba, s hogy elkezdett sisteregni,
sustorogni, eszébe jut, hogy bor is kell ám. Uccú, ott hagyta a kolbászt
a tűzhelyen, leszaladt a pincébe, csapra ütötte a hordót, az üveget
alája tette. Csorgott a bor, már szinte tele is volt az üveg, az ám, de
eszébe jut, hátha míg a bort ereszti, a kutya elviszi a kolbászt. Hopp!
ott hagyja az üveget, szalad fel a konyhába s hát csakugyan jól
sejtette: a kutya éppen szaladt a kolbászszal. Nosza, utána! Szaladt
árkon-bokron át, kergette a kutyát, a falún keresztűl, a mezőre ki, még
az erdőbe is ki, de szaladhatott, bezzeg nem érte utól. Úgy elfáradt,
hogy a nyelve is kilógott, mit volt, mit nem tenni, megfordúlt, nagy
lassan hazatámolygott. Útközben jut eszébe, hogy, jaj Istenem, eddig a
bor mind elfolyt, mert a csapot nem zárta el. Haza ér, lemegy a pincébe
s hát a pince földjén csakúgy folyt a bor: bokáig járt benne! Egy csepp
nem sok, annyi sem maradt a hordóban.
– Jaj, Istenem, Istenem, mit csináljak? Mit mond az uram, ha ezt
meglátja!? – kesergett, búcsálódott Kati.
Gondol ide, gondol oda, – hopp! megvan. Volt a pincében egy zsák
búzaliszt, azzal szépen behintette a pince földjét.
– No lám, mondotta magában, de szép fehér, de szép tiszta most a pince
földje! Tudom, megörűl János, ha ezt látja!
Jön haza este felé János s kérdi:
– No, Kati, mi ujság?
– Ó, lelkem uram, renyekedett Kati, kolbászt akartam sütni kiednek, de
míg borért jártam, az alatt a kutya elvitte. Utána szaladtam, de az
alatt meg a bor mind egy cseppig elfolyt. De ne búsúljon kelmed, mert a
pince földjét a búzaliszttel behintettem s most olyan szép, olyan tiszta
a pince, akárcsak egy kápolna!
– Kati, Kati, csóválta János a fejét, mikor jő meg az eszed? A kolbászt
elviszi a kutya, a bort elfolyatod s az utolsó zsák lisztünkkel behinted
a pince földjét. Ó, Kati, Kati!
– Ó, lelkem uram, hát mért nem mondta elébb, hogy mit kell tennem! –
sápítozott a félkegyelmű asszony.
Gondolja magában János: ha az asszony ilyen félkegyelmű, mégis csak
vigyázni kell, mert különben minden elpusztúl a háznál. Volt neki egy
summácska pénze, azt aranyra váltatta s mondta Katinak:
– Né Kati, látod-e. Ezek sárga krajczárok. Beleteszem egy fazékba,
kiviszem az istállóba, ott a hídlás alá elásom, de nehogy hozzá merj
nyúlni, mert bizony mondom, megkeserűlöd.
– Hát én hogy nyúlnék hozzá! – fogadkozott Kati. – Mit gondol kelmed
rólam?
Na, jó, János elásta az aranyait. Telt, múlt az idő, elment János
hazúlról s a míg odajárt, beállít két ember Katihoz: fazekat, csuprot,
tányért s mit árultak s kérdezték, hogy vesz-e?
– Vennék jó szívvel, – mondotta Kati, – de nincs pénzem. Hanem ha sárga
krajcárt elfogadnak, akkor veszek.
– Sárga krajczár? Hadd lássuk!
– Menjenek az istállóba, ott van a hídlás alatt egy fazékban, nekem nem
szabad oda mennem.
Hiszen egyéb sem kellett a huncfutoknak, mentek az istállóba, kiásták a
fazekat s a tiszta színaranyat zsebrevágták, azzal elillantak, a sok
fazekat, meg csuprot ott hagyták. Csak mikor a sok fazék ott maradt,
akkor kezdett gondolkozni Kati, hogy hát mit is csinál velök, mert a
konyhán volt elég. Mit gondolt, mit nem, valamennyi fazéknak kiütötte a
fenekét s sorba felakasztotta a kerítésre, a lécekre s erősen tetszett
neki, hogy a kerítést mennyire megszabja, szépíti az a sok fazék, meg
csupor.
Haza jön János, látja a fazekakat, kérdi Katit:
– Mit csináltál, Kati?
– Én bizony, lelkem uram, fazekat vettem a sárga krajcárokért, de én nem
mentem ám az istállóba, a fazekasok vették ki a hídlás alól s el is
vitték.
– Ó, Kati, Kati, mit tettél! Hiszen az színarany volt mind. Ez volt az
egész vagyonunk. No, ezt mégsem kellett volna tenned!
– Hát én azt nem tudtam, – mentegetődzött Kati – mért nem mondta kelmed?
No, búsultak, tűnődtek, most már mit csináljanak. Azt mondja Kati:
– Menjünk a tolvajok után. Hátha még utolérjük s megkapjuk az
aranyunkat!
– Igazad van, – mondta János – gyerünk a tolvajok után. Tarisznyálj fel
kenyeret, vajat, sajtot, hogy legyen mit együnk az úton.
Kati egy nagy tarisznyát tele rakott kenyérrel, vajjal, sajttal, aztán
elindúltak. Elől ment János, Kati utána, hátán a tarisznya. Világ sűrű
kincseért sem ment volna Kati elől, mert azt gondolta: ha megfordulnak,
akkor ő lesz elől s azzal is kevesebbet kell mennie. Hej, de okos
asszony volt Kati!
Na, mennek, mendegélnek, egy nagy hegy alá érkeznek, annak neki vágnak,
elől János, hátúl Kati. Egyszer csak megáll Kati, nézi, nézi a
kerékvágást jobbról, balról s elkezd magában tűnődni, sóhajtozni: –
Istenem, Istenem, né hogy kettévágódott a föld s hogy össze-vissza van
nyomkodva, – na, ez sem gyógyúl meg világéletében! Megsajnálta a földet
s hogy ezentúl ne fájjon neki olyan erősen a keréknyomása, vajjal
kikente a kerékvágás mind a két oldalát. Amint a kerékvágást kenegette,
a tarisznyából kiesett egy sajt s hopp! gurult le a lejtőn, meg sem
állott a hegy aljáig.
Mondja Kati:
– Na, én már egyszer megtettem ezt az útat, többet nem teszem meg, hadd
menjen utána egy másik sajt s az hozza vissza!
Kivett egy sajtot a tarisznyából, utána gurította az elsőnek. De bizony
a sajtok nem jöttek vissza s Kati utánuk lódított még egyet, hátha
hárman, társaságban, szivesebben jőnek vissza. Hiszen várhatta, nem
jöttek azok vissza.
– Ej, ej, – tűnődött Kati – hát ezeket mi lelte? Talán bizony a harmadik
sajt elvesztette az útat s nem talált rájok? Na, utánuk küldöm a
negyediket is.
Utána küldötte a negyediket, aztán az ötödiket, a hatodikat – ennél több
nem volt. Várta, várta sokáig s merthogy nem jöttek vissza, ő bizony
tovább eredt: nem bolond, hogy utánuk szaladjon!
Eközben János leült egy fa tövében, várta Katit, hogy jöjjön a
tarisznyával, mert éhes volt erősen. Jön Kati nagy szuszogva, lihegve,
leűl ő is János mellé.
– No, Kati, vedd elé a vajat s a sajtot, falatozzunk.
Vette volna, ha lett volna, de nem volt egyéb száraz kenyérnél.
– Hát a vaj s a sajt hová lett? – kérdé János.
– Ó, lelkem uram, a vajjal megkentem a kerékvágás mindakét oldalát,
hátha akkor a kerék nem sérti olyan erősen. Egy sajt legurúlt a lejtőn,
a többit utána küldöttem, mindjárt jönnek, lelkem Jánosom.
– Ó, Kati, ezt nem kellett volna tenned!
– Hát mért nem mondotta kigyelmed?
Ha nincs vaj, ha nincs sajt, jó a száraz kenyér is, neki láttak hát a
száraz kenyérnek. Amint esznek, eddegélnek, mondja János:
– Ugyan bizony bezártad az ajtót, mikor eljöttünk?
– Nem biz’ én, mert kelmed nem mondta.
– No, akkor csak szaladj haza, zárd be az ajtót, s hozz magaddal valami
ennivalót.
Haza megy Kati s gondolja magában: – Az én uram bizonyosan nem szereti a
sajtot, meg a vajat, majd viszek neki egy tarisznya kökényt s egy korsó
ecetet. Az lesz csak a jó.
Tele rakta a tarisznyát kökénnyel, megtöltött egy korsót ecettel, aztán
az ajtót kiemelte a sarkából s a vállára vette. Gondolta, ha magával
viszi az ajtót, akkor azt senki ki nem nyithatja s be nem mehet a házba.
Azzal elindúlt az ura után, de lassan ment, hogyne ment volna lassan,
mikor alig birta az ajtót.
– No, sebaj, – gondolta magában – legalább kipihenheti magát az én
lelkem Jánosom.
Hát csak ment, mendegélt, nagy szuszogással kiér a hegy tetejére s
mondja roppant örvendezéssel Jánosnak:
– No, lelkem uram, itt az ajtó, elhoztam, most már maga is megőrizheti a
házat.
– Ó, Kati, Kati, de okos asszony vagy te! – kiáltott fel János. – Most
már csak az nem megy be a házba, a ki nem akar. Hát jó, ha már elhoztad,
csak hozzad tovább is, vissza nem megyünk.
– Én igen, jó szívvel, – mondotta Kati – csak a tarisznyát, meg a korsót
vigye kend, mert az nekem nagyon nehéz!
Elindúltak, mentek, mendegéltek, aztán erdőbe értek, ott keresték a
tolvajokat, de nem találták. Eközben beesteledett, fáradtak voltak,
álmosak is voltak, néztek erre, néztek arra, hogy hol tölthessék az
éjszakát. Ők bizony felmásztak egy fenyőfára s ott szépen
elhelyezkedtek. Alig helyezkednek el, jön egy sereg zsivány s éppen az
alá a fa alá ülnek le, ahol János, meg Kati üldögélt, ott nagy tüzet
raknak s azzal elészedik a mit tél-túl raboltak, hogy megosztozkodjanak
rajta. Gondolja magában János: – Hiszen éppen jó helyre jöttetek, majd
elbánok én veletek! Szép lassan leereszkedett a fa másik oldalán, a
zsebjeit teleszedte kővel: majd azzal agyonveri a zsiványokat. Hát
csakugyan egymásután dobálta le a köveket, de egyik sem talált.
Megszólal egy zsivány:
– Ugy tetszik nekem, hogy nemsokára virrad, mert a szél hajigálja le a
fenyő-almákat.
Ezalatt Kati folyton a vállán tartotta az ajtót, a nyakában a
tarisznyát, a kezében a korsót s azt mondja Jánosnak:
– Hallod, lelkem uram, én nem tudom tovább tartani a kökényt, ledobálom.
– Ne, lelkem Katim, ne, mert még észre vesznek a zsiványok.
– Le kell dobnom, lelkem uram, nem bírom tartani tovább.
– Ördög vigye a dolgodat, hát csak dobjad.
Abban a szempillantásban elkezdett potyogni a kökény az ágak közt.
Mondja egy zsivány:
– Úgy látszik, ez a fa tele van madárral, mert erősen potyogtatnak ránk.
Egy kevés idő múlva, merthogy erősen nyomta a vállát az ajtó, mondja
Kati:
– Jaj, lelkem uram, ki kell öntenem az ecetet is, nem birom tovább.
– Ne öntsd ki, Kati, mert észre vesznek a zsiványok.
– De én nem tudom tovább tartani!
– Ördög vigye a dolgodat, hát öntsd ki!
Azzal kiöntötte az ecetet s az mind egy cseppig a zsiványokra csepegett.
– Esik a harmat, – szólalt meg egyik zsivány.
Egy kis idő múlva megint megszólal Kati:
– Az ajtó nyomná úgy a vállamat? Az lehetetlen! A biz’a mégis az lehet.
Lelkem uram, ledobom az ajtót is.
– Ne dobd le, Kati, mert akkor csakugyan észrevesznek a zsiványok!
– Már én dobom, mert tovább nem birom.
– Hát dobjad, gyilkos teremtette, bánom is én!
Még ki sem mondta jóformán, már Kati eleresztette az ajtót, az meg
szörnyű zuhanással, csörtetéssel lesuppant a zsiványokra. Hej, lett erre
rettentő ijedelem!
– Az ördög, az ördög! – kiabáltak a zsiványok s szaladtak, mintha a
szemüket vették volna.
Mikor aztán hírük, nyomuk sem maradt, János is, Kati is leszálltak a
fáról, a tenger kincset, mit a fa alatt találtak, felszedték, haza
vitték s attól kezdve úgy élt a két félkegyelmü, mint a hal a vízben.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
A szegény és a gazdag ember.
Valaha régen, mikor még Krisztus a földön járt, történt, hogy egy este
nagyon fáradtan ért Krisztus urunk egy faluba. Mindjárt a falu végén két
ház volt szembe egymással, szép magas kőház az egyik, alacsony kis faház
a másik. Gondolta Krisztus urunk, hogy bemegy a szép házba, ott
bizonyosan gazdag ember lakik, az könnyebben adhat szállást. Oda megy,
kopogtat az ajtón, a gazdag ember kinyitja az ablakot s kiszól: Ki az,
mit keres itt?
– Szegény vándor vagyok, felelt Jézus Krisztus – szállást keresek az
éjszakára.
Jól megnézte tetőtől-talpig a gazdag ember Jézus Krisztust s merthogy
látta, hogy csakugyan szegény ember (kopott, avatag köpenyeg volt rajta)
azt mondta nagy nyersen:
– Hiszen egyéb sem kellene, hogy minden jöttmentnek szállást adjak,
elmehetnék koldulni. Keress másutt szállást.
[Illustration: A szegény és a gazdag ember.]
Azzal becsapta az ablakot. Krisztus urunk egy pillanatig ott állott egy
helyben, aztán ment a szegény ember házához s kopogtatott az ajtón.
Abban a szempillantásban kinyilt az ajtó, a szegény ember betessékelte a
vándort s szives szeretettel marasztotta éjjeli szállásra. Jó szivvel
fogadta az asszony is s még ugyan kérte az engedelmet, hogy ők bizony
szegény emberek, gazdag vacsorával nem traktálhatják meg, de a mit Isten
adott, szivesen megosztják vele. Mindjárt feltett egy fazék burgonyát a
tűzhelyre s míg a burgonya főtt, azalatt megfejte egyetlen kecskéjét.
Mikor aztán megfőtt a burgonya, az asszony asztalt terített, hárman
melléje telepedtek s Jézus Krisztusnak ugyancsak ízlett a sovány
vacsora, mert látta, hogy jó szívvel adják s hogy ezeknek az embereknek
csakúgy ragyog az arcán a megelégedés.
Vacsora után félreszólítja az asszony az urát s mondja neki:
– Hallá-e, ma szalmát terítek a földre, azon hálunk, az ágyat pedig
átengedjük a vándornak. Látszik rajta, hogy nagyon fáradt, törődött
szegény, hadd pihenje ki magát.
– Helyes, helyes, mondta a szegény ember s mindjárt fel is ajánlotta a
vendégnek az ágyat. Jézus Krisztus huzódozott, hogy így meg úgy, csak
feküdjenek ők az ágyba, mert ők már öregek, de hiába, mégis csak neki
kellett az ágyba feküdni, a háziak pedig a szalmán töltötték az éjjelt.
Jókor reggel felkeltek s az asszony reggelit főzött a vendégnek,
köménymag levest – egyéb bizony nem tellett, de Krisztus urunknak ez
igazán jól esett, mert látta, hogy jó szívvel adják. Reggeli után útra
készűlődött Krisztus urunk, megköszönte a szállást, a szives
vendéglátást, de mikor éppen indulóban volt, azt mondja a szegény
embereknek:
– Ti olyan jó szívvel láttatok el engem, hogy azt én soha el nem
felejtem. Kívánjatok tőlem háromféle dolgot s én azt teljesítem.
Mondta az ember:
– Mit kivánhatnék egyebet az örök üdvösségnél? Na meg azt, hogy mind a
ketten egészségesek legyünk s meglegyen a mi mindennapi kenyerünk. Nem
is tudnám, hogy mit kivánjak harmadikúl.
Mondta Jézus Krisztus:
– Kívándd, hogy e helyett a régi ház helyett új házad legyen.
Felelt a szegény ember:
– Ha kigyelmednek módjában van az, bizony szívesen venném.
Még jó formán körűl sem nézhettek, már ott állott a régi helyett az új
ház, szép magas kőház s azzal Krisztus urunk Istennek ajánlotta őket,
ment tovább az ő vándorútján.
Eközben fölkelt a gazdag ember is, kinézett az ablakon s im látja, hogy
az ő házával szemben egy új kőház van, szebb az övénél. Ámult, bámult a
gazdag ember, nem mert hinni a szemének, szólítja a feleségét: