sem látott. Már akárki, gondolta magában, – ő bizony itt marad. S mert
éhes volt nagyon, mind a hét tányérkáról evett egy keveset s mind a hét
poharacskából ivott egy csepp bort. Aztán, mert fáradt volt, sorba
próbálgatta az ágyacskákat, de az egyik hosszú volt, a másik nagyon
rövid, na, a hetedik éppen neki való volt: abba belefeküdt s elaludt.
Már sötét este volt, mikor hazajöttek a házikó gazdái: hét törpe volt,
mind a hét bányász, az erdő mellett, a hegyekben bányászkodtak, ásták az
aranyat, ezüstöt. Belépnek a törpék a szobába, meggyújtanak hét
lámpácskát, asztal mellé telepednek s hát uramfia, látják, hogy valaki
itt járt, mert mind a hét tányérról hiányzott egy kevés étel s a
poharacskák sem voltak szinűltig teli, mint rendesen.
Megszólal az első:
– Hm, hm, vajjon ki űlt az én székemen?
A második:
– Hát az én tányéromról vajjon ki evett?
A harmadik:
– Ki tört le az én kenyerecskémből?
A negyedik:
– Ki evett az én főzelékemből?
Az ötödik:
– Vajjon ki szúrkált az én villámmal?
A hatodik:
– S ki vágott az én késecskémmel?
A hetedik:
– Hát az én poharacskámból ki ivott?
Akkor az első az ágyára tekintett s látta, hogy valaki feküdt azon.
– Hm, hm, vajjon ki fekhetett az én ágyamon?
Arra mind az ágyokra néztek s egyszerre kiáltották: Az enyémen is feküdt
valaki!
A hetedik, mikor jó közelről megnézte az ágyát, megpillantotta benne
Hófehérkét, szólítja a többieket, azok odaszaladnak, összecsapják a
kezüket, nem akarnak hinni a szemüknek, hozzák a lámpácskájukat,
rávilágítanak Hófehérkére s egyszerre kiáltották el magukat: Jaj de szép
gyermek, jaj de szép!
De tüstént elhallgattak, nehogy felébredjen Hófehérke, lábújjhegyen
jártak, csendesen vetkeződtek s a hetedik törpe sorba járta a többiek
ágyát, hol ennél, hol annál aludt egy keveset ezen az éjszakán.
Reggel jókor felébredt Hófehérke, látja a hét törpét s megijed szegény,
de nagyon. De a törpék mosolyogtak, körűlállották s nyájasan kérdezték:
– Ki vagy te, szép leányka?
– Hófehérke az én nevem, felelt a leányka. Aztán elbeszélte, hogy mi
történt vele.
Mondották a törpék:
– Bizony, ha ez történt veled, maradj itt velünk, jó dolgod lesz itten.
Tartsd rendben a házunkat, süss, főzz, mosogass, söpörgess, fódozgasd a
ruhánkat s élhetsz velünk míg a világ s még két nap!
Mondta Hófehérke:
– Itt maradok nálatok, kedves törpék, hogyne maradnék!
Ott is maradott Hófehérke, a házacskát rendben tartotta, a törpék reggel
mentek, este jöttek s pompás vacsora várta őket mindég. De ahányszor
elmentek a törpék, mindég lelkére kötötték Hófehérkének, hogy vigyázzon
magára, mert a királyné nemsokára megtudja, hogy itt van.
– Senkit be ne eressz! – ezzel búcsuztak tőle minden áldott reggel.
Hát a királyné mit csinált ezalatt? A királyné bizony boldog volt, mert
azt hitte, hogy csakugyan a Hófehérke szívét, máját ette meg s most már
ő a legszebb az egész országban. Hanem hogy telt-mult az idő, egyszer
mégis a tükör elé lépett s kérdezte:
/P Tükröm, tükröm, felelj nyomban: Ki a legszebb országomban? P/
Felelt a tükör:
/P Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál, De a lányod szebb náladnál.
P/
Megijedt a királyné, nem akart hinni a fülének, kérdezte újra:
/P Tükröm, tükröm, mit beszélsz te? Hiszen meghalt Hófehérke! P/
Mondotta a tükör:
/P Dehogy halt meg Hófehérke! Hét törpének a vendége. P/
Megint nem volt ez órától fogvást nyugodalma a királynénak sem éjjel,
sem nappal s mindazon törte a fejét, hogy s mint tudná elpusztítani
Hófehérkét. Mit gondolt, mit nem, befestette az arcát, még pedig öregre
festette, aztán felöltözött vén boltosasszonynak, összeszedett
mindenféle csillogó-villogó portékát s úgy indult az erdőbe, a hét törpe
házához. Odatalált egyenesen, kopogtatott az ajtón s bekiáltott:
– Szép portéka, olcsó portéka, tessék, tessék!
Hófehérke kidugta a fejét az ablakon s kérdezte:
– Mit árul, néne?
– Szép portékát, jó portékát, felelt a királyné, derékövet, mindenféle
színűt, szebbnél-szebbet, tessék, szép kisasszony!
Elészedett egyet, a legszebbet, tiszta selyem volt az, mutatta
Hófehérkének.
– Ugy-e szép?
– Jaj, de szép!
Gondolta magában Hófehérke: ezt a jó asszonyt bátran beereszthetem,
ettől ugyan nem lesz bántódásom. Kinyitotta az ajtót, beeresztette az
asszonyt s kiválasztotta magának a legszebb övet.
– Jaj, de szép vagy, lelkem aranyom! – csapta össze a kezét az asszony.
Várj csak, hadd csatolom én az övet karcsu derekadra!
Hófehérke engedte, hogyne engedte volna! De a gonoszlelkű asszony mind
szorosabbra-szorosabbra húzta az övet, egyszerre csak elakadt Hófehérke
lélekzete s holtan esett a földre. Azzal a királyné elsietett, szaladt
haza nagy örömmel, hogy most megint ő a legszebb.
Jőnek haza este a törpék, látják, hogy Hófehérke a földön fekszik, nem
mozdul, nem is lélekzik, mintha meghalt volna. Haj, édes jó Istenem, de
megijedtek a törpék! Hirtelen fölvették, ágyba fektették s nézték,
vizsgálták, mi baja lehet. Egyszerre csak meglátják derekán a
selyemövet. Kettévágják s hát Hófehérke kezd ébredezni. Mikor aztán
egészen magához tért, elmondta, hogy ki volt nála.
– Az az asszony a királyné volt, mondották a törpék. Lám, lám, úgy-e
mondtuk, hogy senkit be ne eressz! Többet föl ne nyisd az ajtót, ha
magadban vagy itthon!
Ezalatt a királyné hazaérkezett s tüstént ment a tükör elé, kérdezte:
/P Tükröm, tükröm, felelj nyomban: Ki a legszebb országomban? P/
Felelt a tükör:
/P Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál, De Hófehérke szebb
náladnál! P/
Mondotta a királyné nagy haraggal:
/P Bolond tükör, mit beszélsz te? Hiszen meghalt Hófehérke! P/
Felelt a tükör:
/P Dehogy halt meg Hófehérke, Hét törpének a vendége. P/
De bezzeg felfordult a világ a királynéval, mikor ezt hallotta! –
Bizonyosan feleszénkedett, gondolta magában s megint azon törte a fejét,
hogy s mint pusztítsa el Hófehérkét. Adta gonosz lelke értett a
boszorkánysághoz, hókusz, pókusz – csinált egy mérges fésűt, aztán
felöltözött vén asszonynak s ment a törpék házához, kopogtatott az
ajtón, bekiáltott:
– Tessék! tessék, jó portéka, olyan olcsó, mint a répa!
Hófehérke kinézett az ablakon s rákiáltott:
– Csak tovább egy házzal! Itt hiába házalsz.
De a királyné nem ment tovább, elévette a fésűt, arany volt az kívül,
csillogott, ragyogott s Hófehérkének úgy megtetszett, hogy nyomban
kinyitotta az ajtót. Nézte, csudálta a fésűt s megvette.
– No, most én majd megfésüllek, mondotta a királyné, úgy sincs, aki
rendesen megfésüljön.
Hófehérke nem gondolt rosszat, hogy gondolt volna. Hagyta, hogy fésülje
meg a vén asszony, de alig ért fejéhez a fésű, elszédült s eszméletlen
terült el a földön. A királyné jól a Hófehérke fejébe nyomta a fésűt,
aztán – ill’ a berek, nádak, erek! – elszaladt, hazáig meg sem állott.
Áldott szerencsére, esteledett, alkonyodott, a törpék hazajöttek s hogy
látták Hófehérkét a földön, mindjárt a királynéra gondoltak. Hófehérkét
felvették a földről, ágyba fektették, nézték, vizsgálták, a fésűt
megtalálták, a fejéből kihúzták s im’, Hófehérke egyszeribe
feleszénkedett s elmondotta, hogy mi történt.
– Az az asszony a királyné volt, mondották a törpék. Minek nyitottad ki
az ajtót? Többet ki ne nyisd, mert egyszer szörnyű halálnak halálával
halsz meg!
Azalatt a királyné a tükör elé állott s kérdezte nagy büszkén:
/P No, tükröcském, felelj nyomban, Ki a legszebb országomban? P/
Felelt a tükör:
/P Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál, De Hófehérke szebb
náladnál! P/
Hej, nagyot toppantott a királyné, mondotta szörnyű haraggal:
/P Bolond tükör, mit beszélsz te! Hiszen meghalt Hófehérke! P/
Mondta a tükör:
/P Dehogy halt meg Hófehérke, Feléleszté hét törpécske. P/
Dúlt, fúlt a királyné, nem lelte helyét, aztán elbujt egy sötét
kamarában, hol senki sem láthatta, ott kotyfolt, hókusz-pókuszolt s
csinált egy szép kerek almát, pirosat, hogy aki ránézett, megkívánta, de
belül méreg volt a szép piros alma. Akkor bekente az arcát, felöltözött
parasztasszonynak, úgy ment a hét törpe házához, kopogtatott az ajtón,
Hófehérke pedig kinézett az ablakon.
– Tovább egy házzal, be nem eresztlek, szólt ki Hófehérke.
– Nem is akarom, aranyos kisasszony, úgy is elfogyott az almám, csupán
ez az egy van, azt is magának adom, ha elfogadja.
– Nem, nem, nem szabad elfogadnom.
– Talán bizony attól fél, hogy mérges? Ihol, ketté vágom, a piros felét
megeszem én, a fehér felét egye meg maga, lelkem.
Az ám, úgy csinálta, adta gonosz lelke, hogy a fehér felében volt a
méreg, a piros felében meg semmi sem volt.
Hófehérke, mikor látta, hogy az asszony milyen jóízűen eszi az almát,
elfogadta a másik felét, de alig harapott belé, holtan terült el a
földön.
– No, most ébresszenek fel a törpék! kacagott a királyné s elszaladt,
mint a szél, meg sem állott hazáig. Ahogy hazaért, a tükör elé állott s
kérdezte nagy kevélyen:
/P No, tükröcském, felelj nyomban: Ki a legszebb országomban? P/
Felelt a tükör:
/P Könnyű erre válaszolnom: Te vagy a legszebb asszonyom! P/
Most már megnyugodott adta gonosz lelke, bizonyos volt abban, hogy
meghalt Hófehérke.
Jőnek este haza a törpék, látják, hogy megint a földön fekszik
Hófehérke, felveszik, ágyba fektetik, nézik, vizsgálják, nem találnak
rajta semmit, mosdatják vízzel, borral, ecettel, de Hófehérke nem
ébredett fel.
– Meghalt! Meghalt! – sírtak, jajgattak a törpék s majd megszakadt a
szívük. Nagy búval, bánattal, sűrű könyhullatással koporsót faragtak,
abba Hófehérkét beléfektették, a koporsó körül leültek mind a heten s
három napig folyton sírtak, mint a záporeső.
Akkor azt mondták:
– Nem temetjük a fekete földbe a mi drága Hófehérkénket, csináltatunk
neki üvegkoporsót, hadd lássuk mindég.
Csináltattak üvegkoporsót, abba fektették Hófehérkét, ráírták a nevét s
azt is, hogy király leánya volt, – úgy vitték ki magas hegynek tetejére,
ott letették s egy közülök mindig ott ült a koporsó mellett, őrizte,
nehogy valaki elvigye. És jöttek arra az erdei vadak s még azok is
siratták a szép Hófehérkét.
Telt, mult az idő s Hófehérke nem változott a koporsóban, úgy tetszett,
hogy csak alszik. Fehér volt, mint a hó, piros, mint a vér s fekete a
haja, mint az ébenfa.
Történt egyszer, hogy az erdőbe jött vadászni egy királyfi, a hegy
tetején meglelte a koporsót, koporsóban Hófehérkét s olvasta, mi a
koporsó oldalára volt írva. Nem győzte nézni, csodálni a királyfi
Hófehérkét s mondta a törpéknek:
– Adjátok nekem ezt a koporsót s azt adok cserébe, amit csak a szívetek
kíván.
Mondották a törpék:
– Nem adjuk azt mi az egész világért!
– Hát ajándékozzátok nekem, mondotta a királyfi, mert nem tudok élni, ha
nem látom Hófehérkét.
A törpék megsajnálták a királyfit s neki ajándékozták a koporsót. Akkor
a királyfi a szolgáival felvétette a koporsót, ezek elindultak, mentek,
mendegéltek. Egyszer csak megbotlanak a szolgák, megrázkódik a koporsó,
s im, halljatok csudát! a mérges alma kigurult Hófehérke torkából, aztán
csak fölnyilik a szeme, mosolyog a szája: föltámadott Hófehérke!
[Illustration: Hófehérke.]
– Hol vagyok? kérdezte Hófehérke.
– Nálam! felelt a királyfi s elbeszélte, hogy mi történt. Aztán mondta:
jere velem az apám palotájába, légy a feleségem, szép Hófehérke!
– Veled megyek, veled, felelt Hófehérke, tied leszek, tied.
Akkor a királyfi lovára ültette Hófehérkét, hazavitte s kihirdették
ország-világ előtt, hogy házasodik a királyfi. Jöttek a vendégségre
mindenünnen, meghívták arra a királynét is, az fel is öltözött legszebb
ruhájába, de minekelőtte útnak indult, megkérdezte a tükröt:
/P Tükröm, tükröm, felelj nyomban: Ki a legszebb országomban? P/
Felelt a tükör:
/P Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál, De Hófehérke szebb
náladnál! P/
Mérgesen toppantott a királyné:
/P Bolond tükör, mit beszélsz te! Hiszen nem él Hófehérke. P/
Mondotta a tükör:
/P Dehogy nem él Hófehérke! Most öltözik hófehérbe. Ő a királyfi
mátkája, A jöttödet nagyon várja! P/
Hiszen várhatta Hófehérke a gonosz lelkű királynét, nem jött el az a
vendégségbe. Ahogy hallotta a tükör beszédjét, elkékült, elzöldült s
csak elterült a földön. Többet fel sem is kelt soha.
Hófehérke ma is él, ha meg nem halt, de még a törpék is.
Holnap mind legyenek a ti vendégetek.
A hű szolga.
Hol volt, hol nem volt, hetedhétországon túl, az óperenciás tengeren
innét, volt egy öreg király. Ez a király egyszer nagyon megbetegedett,
leesett a lábáról, ágyba került s onnét többet fel sem is kelt. Mikor
érezte, hogy közelget a halála, ágyához hívatta az ő hű öreg szolgáját,
Jánost s mondta neki:
– Hallod-e, hű szolgám, érzem, hogy meghalok. Máskülömben nem búsulnék a
halálom miatt, mert öreg ember vagyok, jóban, rosszban elég részem volt,
de búsulok a fiamért, a ki még nagyon fiatal, tapasztalatlan. Igérd meg,
édes szógám, hogy mindenre megtanítod, amit egy királynak tudni kell. Ha
megigéred, nyugodtan fekszem az én koporsómba.
Mondta János:
– Ne búsoljon, felséges királyom! Amig élek, el nem hagyom a királyfit,
hűséggel szolgálom, életem árán is.
– Most már nyugodtan halok meg, mondta a király.
De egy dolgot különösen a szivedre kötök. Halálom után mutasd meg neki
az egész palotát, a palotának minden szobáját, kamaráját s mind a
kincset, a mi van; csak a legutolsó szobát ne mutasd meg neki. Abban van
a világszép királykisasszony arcképe: ha ezt meglátja a fiam, mindjárt
erős szerelemre lobban, s bizony mondom, sok nagy baj éri e miatt.
János ezt is megigérte, s a király most már lehunyta a szemét s meghalt.
Na, eltemetik a királyt nagy parádéval, s a hogy eltemették, János
mindjárt elmondta a királyfinak, hogy mit fogadott a királynak halálos
ágyán.
– A mit fogadtam, azt meg is tartom. Hűséggel szolgáltam az apádat,
azzal szolgállak téged is.
Egy hét, kettő hogy eltelék, mondta János a királyfinak:
– Most már itt az ideje, hogy megtekintsd az örökségedet. Jere, nézd meg
apád palotáját.
Elindultak, bejárták a palotát, sorba megmutogatott János a királyfinak
mindent, a sok kincset, drágaságot, csak azt a szobát nem nyitotta ki,
amelyikben a világszép királykisasszony képe volt. A kép úgy volt
felfüggesztve, hogy, ha az ajtó kinyilt, éppen rá nézhetett. De micsoda
kép volt ez! Mintha csak élt volna. S milyen gyönyörü! No, ehhez
hasonlatos szépet nem lehetett látni kerek e földön. A királyfinak
feltűnt, hogy János mindig elmegy ennek a szobának az ajtaja előtt, de
csak úgy lopva pillant arra felé.
– Miért nem nyitod ki ezt a szobát? – kérdezte a királyfi.
– Azért, felelte János, mert van benne valami, amitől te megijednél.
Mondta a királyfi:
– Láttam már az egész palotát, látni akarom ezt a szobát is. Hadd lám,
mi van benne.
S indult, hogy erővel kinyissa az ajtót. De a hű szolga elébe állott s
azt mondta:
– Megigértem az apádnak, hogy nem fogod meglátni, mi van a szobában. Nem
szabad belépned, mert téged is, engem is nagy szerencsétlenség érne
akkor.
– De én meg éppen abba pusztulnék bele, erősködött a királyfi, ha nem
mehetnék be. Nem lenne nyugtom sem éjjel, sem nappal, míg nem láttam,
hogy mi van odabent. Nem megyek innét, míg az ajtót ki nem nyitod.
Hiába az öreg János, hogy így meg úgy, a királyfi addig beszélt, addig
kérte, hogy a rengeteg sok kulcs közül előkereste ennek a szobának a
kulcsát, aztán nehéz szívvel kinyitotta az ajtót, de ő lépett be elől,
hátha így nem látja meg a királyfi a képet. Az ám, a királyfi
lábujjhegyre állott, keresztül nézett az öreg János vállán s
megpillantotta a világszép királykisasszony képét. Hiszen, éppen
csakhogy megpillantotta: egyszeribe eszméletlenül terűlt el a földön,
úgy a szívébe nyílallott a világszép királykisasszony szépsége!
– Istenem, Istenem, jajveszékelt az öreg János, most már mi lesz!
Fölemelte a királyfit a földről, ágyába fektette, dörzsölte, bort
eresztett a szájába, mígnem nagy nehezen magához tért. Az volt a
királyfi első szava:
– Kinek a képe az a gyönyörüséges kép?
– A világszép királykisasszonyé, felelt az öreg János.
– Akárki legyen, mondta a királyfi, hozzá hasonlatos szép leány nincs
kerek e világon. Egy életem, egy halálom, nem nyugszom, míg fel nem
találom. Enyém lesz ez a leány, ha addig élek is.
Látta az öreg János, hogy itt már vége az okos beszédnek, inkább azon
gondolkozott hát, hogy valamit kieszeljen: hogy s mint juttathatná
célhoz a királyfit. Addig gondolkozott, míg ki is eszelt valamit. Azt
mondta a királyfinak:
– Látom, hogy nem teszel le nagy erős elhatározásodról, mondok hát
valamit. A világszép királykisasszony palotájában minden színarany. Még
a palotának a fedele, a fala, az ablaka is. Hát még a mi belől van! Az
asztalok, a székek, a poharak, a tálak, tányérok, minden, de minden
színarany. Hát aranyad van neked is elég. Hivasd ide, a hány arravaló
mesterember van az országodban, mind, s csináltass velök mindenféle
aranyholmit, különösképen madarakat, mindenféle csudaállatokat: ezek
majd tetszenek neki. Akkor aztán elmegyünk hozzá s szerencsét próbálunk.
Nem sokáig gondolkozott a királyfi, a legügyesebb mesterembereket mind
az udvarába rendelte, azok aztán dolgoztak éjjel, nappal, csinálták a
külömbnél külömb, a szebbnél szebb dolgokat, hogy a ki látta, szemét,
száját eltáltotta. Mikor készen voltak, a tenger sok csudadolgot hajóra
rakatták s az öreg János is, a királyfi is, felöltöztek kereskedőnek:
úgy indultak a világszép királykisasszony országába. Hét álló hétig
folyton ment a hajó, a hetedik hét hetedik napján éppen amellett a város
mellett kötöttek ki, ahol a világszép királykisasszony lakott.
Akkor azt mondta János:
– Felséges királyfi, te csak maradj a hajón. Én bemegyek a városba s
lehet, hogy magammal hozom a királykisasszonyt. Addig te rendezz el
mindent szépen, hadd ragyogjon, tündököljön a hajó.
Egy csomó aranyholmit a zacskójába rakott s azzal egyenesen a királyi
palotába ment. Bemegy a palota udvarára s amint belép, a kút mellett lát
egy szép leányt, akinek két aranyveder volt a kezében s vizet merített
abba. A leány éppen akkor fordult meg, mikor az öreg János a kút mellett
haladt el s megszólította:
– Hát maga ki?
– Kereskedő vagyok, felelt az öreg János s megmutatta a zsacskóját, mi
van abban.
– Jaj de szép aranyholmik! kiáltott fel a leány nagy csudálkozva.
Letette a vedreket s sorra vizsgálta, bámulta a holmit.
– Na, ezt látni kell a királykisasszonynak. Úgyis nagyon szereti az
aranydolgokat s ha meglátja, bizonyosan egytől egyig megveszi.
Fölvezette az öreg Jánost a palotába, be egyenesen a
királykisasszonyhoz.
A királykisasszony sorba megnézte az aranyholmit, tetszett neki nagyon
minden darab, s mondta is mindjárt, hogy megveszi valamennyit.
– Ó, mondta az öreg János, én csak a szolgája vagyok egy gazdag
kereskedőnek. A mit én hoztam, semmi ahhoz képest, a mi a gazdámnak van.
Azok csak a szép dolgok!
– Hát hozzátok fel mind, – mondotta a királykisasszony.
– Hm! hiszen ha az olyan könnyű volna. Hét nap s hét éjjel sem tudnák
felhordani, a mi a gazdám hajóján van, szebbnél szebb, külömbnél külömb
dolog. El sem férnének a te palotádban!
De már erre szörnyű kiváncsi lett a királykisasszony.
– Jól van, hát vezess a hajóra, hadd látom, mi van ott.
A királyfi már messziről látta, a mint jőnek s a szíve csakúgy dobogott:
százszorta szebb volt a királykisasszony, mint amilyennek a kép mutatta.
Elébe ment, fogadta nagy hajlongással, aztán bevezette a hajóra, el
kezdette mutogatni a csudaszép dolgokat. Azalatt pedig az öreg János
szólt a kormányosnak: hadd induljon a hajó s repüljön mint a madár! A
királykisasszony észre sem vette a hajó indulását, úgy belebámult a
tengersok csudaszép arany holmiba; már rég messze járt a hajó a várostól
s még mindig nem telt be a nézéssel, a csudálkozással. Mikor aztán
mindent végig nézett, bámult, megköszönte a kereskedőnek, hogy olyan
szives volt hozzá, elbúcsuzott tőle, indult, hogy haza menjen. Hej,
Istenem, mi lesz most? Néz a királykisasszony jobbra, balra, mindenfelé,
nem akar hinni a szemének. Még csak a tornyát sem látta a palotájának, a
hajó pedig úszott a tengeren, olyan gyorsan úszott, hogy a szél is alig
érte utól.
– Istenem, Istenem, sírt a királykisasszony, megcsaltak, rászedtek,
elraboltak! Inkább meghalok, sem hogy egy kereskedőé legyek!
A királyfi azonban szép gyengén megfogta a királykisasszony kezét s
mondta neki:
– Ne félj, világszép királykisasszony. Királyfi vagyok én, nem
kereskedő. Elraboltalak, mert nagyon szeretlek. Tudd meg, hogy mikor
először láttam az arcképedet, elvesztettem az eszméletemet s attól fogva
nincs sem éjjelem, sem nappalom.
De most már a királykisasszony egy cseppet sem búsult. Egyszeribe
megengesztelődött, jól megnézte a királyfit s mondta lelkes szóval: ha
te szeretsz, én is szeretlek, feleséged leszek, ásó, kapa s a nagy
harang válasszon el minket.
Eközben ment a hajó, az öreg János meg ott űlt elől, örömében
citerázgatott, hogy ilyen jól sikerült a dolga. Egyszerre csak föltekint
az öreg s hát három holló ereszkedik lefelé s egyenest leszállanak egy
vitorlarúdra. Ahogy leszállottak, elkezdettek beszélgetni. Leteszi az
öreg a citerát, már csak meghallgatja, hogy mit beszélnek azok a
madarak.
Mondta az egyik:
– Nézzétek csak, a királyfi viszi haza a világszép királykisasszonyt.
– Még nem az övé, mondta a második.
– Dehogy nem az övé, mondta a harmadik – hiszen ott van a hajóján.
Erre ismét megszólalt az első:
– Azzal ugyan nem sokat ér, hogy a hajóján van a királykisasszony. Amint
szárazföldre lépnek, a királyfi elé ugrik egy vasderes paripa; a
királyfinak nagy kedve kerekedik, hogy ráüljön, rá is ül, de abban a
pillanatban a vasderes paripa felszáll vele a levegőbe s úgy elszáll
vele, hogy soha többet nem látja a feleségét.
– De mégis csak megszabadul valahogy! – mondta a második holló.
– Igen, ha valaki megelőzi, hirtelen ráül s a vasderest lelövi, így
megszabadulhat a királyfi. De ki tegye meg ezt! Aki pedig ezt a mi
beszédünket hallja s megmondja a királyfinak, abban a szempillantásban
kővé válik a sarkától a térdéig.
Mondta a második:
– Már pedig én tudom, hogy ha le is lövik a vasderest, azzal még nem
lesz a királyfié a világszép királykisasszony. Amikor a palotába érnek,
s le akarnak feküdni, az ágyon egy olyan ing lesz, mely úgy látszik,
mintha aranyból s ezüstből volna szőve, holott pedig tüzes kénkő az
valójában. Ha a királyfi magára veszi, porrá ég a teste.
– S hát ettől nem menekedhetik meg? – kérdezte a harmadik.
– De igen, ha lesz valaki, aki keztyüs kézzel megfogja az inget s tüzbe
dobja. De ugyan ki teszi ezt meg? A ki erről tud s szól a királyfinak, a
térdétől a szivéig kővé válik.
– Én még többet is tudok, mondotta a harmadik. Ha el is égetik az inget,
mégsem lesz a királykisasszony a királyfié. A menyegző után majd táncra
kerekednek s a királyné táncközben egyszerre csak elfehéredik, elesik
mint egy holt. Ha akkor hirtelen valaki fel nem emeli s a jobb melléből
három csepp vért nem ereszt, meghal bizonyosan. De aki erről tud s
elárulja, kővé válik sarkától a feje tetejéig.
Mikor a hollók mind ezt elmondták, tovább repültek, az öreg János pedig
szörnyű bánatnak eresztette a fejét. Ettől az órától kezdve szótalan
volt s szomorú, mint a három napos esős idő. Most már mit csináljon? Ha
nem mondja el az urának, a mit hallott, az ér szörnyű véget; ha meg
elmondja, akkor ő ér szörnyű véget.
– Mindegy! Egy életem, egy halálom, megmentem a gazdámat életem árán is!
– mondotta magában.
Na, megérkeztek, a hajó kikötött, mind kiléptek a partra s hát csakugyan
éppen úgy történt, ahogy a hollók mondották: egy vasderes paripa ugrott
a királyfi elé. Hej, örült a királyfi!
– Ez éppen nekem való, ezen megyek haza! – kiáltott a királyfi nagy
örömmel s felakart szökni a vasderes hátára. De az öreg János megelőzte,
felszökött a lóra, aztán a belső zsebéből előrántotta a pisztolyát s
puff! lelőtte a vasderest.
Hej lett erre nagy szörnyülködés! A többi szolga oda szaladt s szidták
Jánost, hogy azt a drága szép paripát, a kin a királyfi haza akart
lovagolni, lelőtte.
– Egy szó se legyen, – förmedt rájuk a királyfi. János az én
leghűségesebb szolgám, tudja ő, hogy mit csinál.
Megérkeznek a palotába, felmennek, le akarnak feküdni s hát csakugyan
ott az ing az ágyon, csakúgy ragyogott, tündökölt. A királyfi éppen meg
akarta fogni, de az öreg János ott lábatlankodott, elkapta előle az
inget s a tűzbe dobta.