egérlikból s elindult. Meg-megbotlott a göröngyökben, nagyokat esett,
amint egyikre fölment, a másikról le, gondolta magában: itt ma még
megszakad a nyakad, Matyi! Már éppen leakart feküdni, de, áldott
szerencsére, megpillantott egy csőszházikót, oda ment, bekukkantott, nem
volt bent senki – na, ez éppen jó lesz neki éjjeli szállásra. Éppen
lefeküdt s elakart aludni, mikor két ember haladt el a kunyhó mellett s
hallja, hogy mondja az egyik:
– Biz’ a jó volna, ha megkaparinthatnók a pap pénzét. De hogy jutunk
hozzá?
– Azt én megmondhatnám nektek, kiáltott ki Matyi.
– Hát ez mi vala? kérdezte az egyik tolvaj ijedten. Valakinek a szavát
hallottam.
Megállottak, hallgatóztak s Matyi ujra megszólalt:
– Vigyetek magatokkal s majd segítek nektek.
– Hol vagy hé? Ki vagy hé? – kérdezték a tolvajok.
– Jertek be s keressetek a földön, ott, a merről a hangomat halljátok.
Bementek a tolvajok, keresték, meg is találták Matyit s az egyik
fölemelte a tenyerén.
– Ejnye, te tökmag, hát mit tudsz te segíteni?
– Mit-e? Hiszen majd meglátják kendtek. Vigyenek csak magukkal. Én majd
bemászom a rács között a házba s mindent kidobálok, a mit ott találok.
– Ez már aztán okos beszéd. Helyes! gyere velünk.
Vitték Matyit s ahogy megérkeztek a pap házához, föltették az ablakfája
közé, Matyi betört egy kicsi ablaktáblát s hopp, beugrott a kamarába.
Ahogy bent volt, elkezdett kiabálni torkaszakadtából:
– Mindent kidobjak, ami itt van?
– Csendesen, kölyök, mert felébrednek, suttogtak a tolvajok.
De Matyi úgy tett, mintha nem hallotta volna s még hangosabban kiabált:
– Szóljatok már, mindent kidobjak vagy megválogassam?
Akkora lármát csapott, úgy zakatolt a kamarában, hogy a szakácsné
felébredt, felűlt az ágyban s hallgatózni kezdett. Eközben a tolvajok
egy kicsit tovább húzódtak, de mikor megint elcsendesült a ház,
visszakullogtak s suttogva beszóltak:
– Hallod-e, dobj ki már valamit.
– Mindent kiadok, kiabált Matyi, csak nyujtsátok be a kezeteket!
De már ezt meghallotta a szakácsné, felugrott az ágyból, berontott az
ajtón, a tolvajok meg eszük nélkül elszaladtak. Keresett, kútatott
mindenfelé a szakácsné, de senkit, semmit nem talált, aztán kiment a
konyhára, gyertyát gyujtott, ujra bement a kamarába, de akkor sem látott
senkit, Matyi pedig, hopp, kiugrott az ajtón, elszaladott a csürbe.
Kiment a szakácsné is a kamarából s merthogy semmit sem talált, azt
hitte, hogy álmat látott. Visszafeküdt az ágyba s aludott tovább.
Ezalatt Matyi belefeküdt a szénába. Gondolta, alszik reggelig, akkor
aztán hazamegy. Az ám, haza! Na, várj csak még egy kicsit, Hüvelyk
Matyi!
Reggel kijön a szolgáló az istállóba, hogy enni adjon a tehénnek.
Felölelt egy csomó szénát, azt a tehén elé vetette, éppen azt a csomó
szénát, amelyikben Matyi aludott. Abban a pillanatban ébredt fel szegény
feje, mikor éppen forgatta a tehén a szájában. De bezzeg megijedt Matyi!
Azt hitte, hogy malomba került s most elevenen megőrlik. Na, csak egy
pillanatig hitte, mindjárt tudta, hová került. Ügyelt, hogy a tehénnek a
fogai közé ne forduljon, húzódott mind beljebb, beljebb s egyszerre csak
hopp! potty! lecseppent, lepottyant a tehén gyomrába.
– Hm, hm, hümgetett Matyi, ide nagyon sötét helyre kerülék. Egy ablak
sincs ebben a házban, gyertya sem ég benne, mi lesz itt velem!
Sehogysem tetszett neki ez a szállás, különösen hogy a tehén folyton
evett, csakúgy gyúrta magába a szénát s Matyi mind kisebb-kisebb helyre
szorult. De már ennek fele sem tréfa, gondolta magában s elkezdett
kiabálni, ahogy csak a torkán kifért:
– Ne adjanak már több szénát! Elég volt már, elég!
Hej, megijedt a szolgáló! Hát ez mi boszorkányság lehet? Valaki beszél a
tehén gyomrában! S éppen azt a hangot hallja, amit éjjel hallott!
Szaladt, mintha a szemét vették volna ki, mondja a papnak:
– Jaj, jaj, jőjjön, tisztelendő úr! A tehén beszél!
– Mit mondasz, te bolond? Hát az hogy beszélne?
– Bizony, ha nem hiszi, hallgassa meg.
A pap azt hitte, hogy a szakácsné megbolondult, de azért csak ment az
istállóba s hát ő is hallja, hogy kiabál valaki a tehén gyomrában:
– Ne adjanak több szénát! Elég volt! Elég!
De már erre a pap sem mondta: bolondság. Azt hitte, hogy a gonosz lélek
beléköltözött a tehénbe. Nem tehetett egyebet, hivatta a mészárost,
levágatta a drága jó fejős tehenet, de a belét, amiben Hüvelyk Matyi
volt, félredobták.
Eleget próbálta Matyi mindenféleképpen, hogy kikerüljön innét, de nem
lehetett ám gyere ki. Megadta magát, ha már Isten így akarta, legyen
így, gondolta magában, legalább jó helyet csinál magának idebent. Azám,
mikor éppen el akart helyezkedni, odavetődött egy kóbor farkas,
felkapta, bekapta a tehén belét s uccu neki! szaladt árkon-bokron át.
Azt hiszitek, úgy-e, hogy megijedt Matyi? Volt eszébe! Gondolta magában:
a farkas nem olyan ostoba, hogy ne lehessen vele okosan beszélni, el
kezdett hát kiabálni: Hóhahó! Állj meg, farkas koma egy szóra.
Bezzeg, hogy megállott a farkas koma, fülel jobbra-balra, vajjon ki
beszél hozzá.
– Hallod-e, farkas koma, mondotta Matyi, ha arra mégy, amerre én
igazítlak, olyan vacsorát kapsz, hogy egész életedben megemlegeted.
– Hol van az a hely? – kérdezte mohón a farkas.
– Itt s itt, ebben a házban, magyarázta Matyi s pontosan leírta az apja
házát.
Örült a farkas, hogyne örült volna. Estére megérkeztek a szegény ember
házába, ott besurrant a kamarába, volt ott hús, szalonna, mindenféle
zsiradék s farkas koma úgy teleette magát, hogy alig szuszogott. Most
aztán tovább akart állítani, de nem fért ki ám azon az ablakon, ahol
beszökött. Csak erre várt Matyi, elkezdett torka szakadtából kiabálni.
– Hallgass te, mordult rá farkas koma, felébrednek.
– De így meg úgy, mondta Matyi, ha te jól laktál, nekem is lehet
jókedvem s újra kezdett kiabálni, ahogy csak a torkán kifért.
Addig kiabált, hogy felébredt apja, anyja, a kamarához szaladtak s
benéztek az ablakon. Látják, hogy farkas van odabent, nosza, szalad a
szegény ember a fejszéért, be a kamarába s nekihuzakodott, hogy levágja
a farkast.
– Édes apám! édes apám! kiabált Matyi, vigyázzon, mert itt vagyok a
farkas gyomrában!
– Itt vagy-e, lelkem fiam! Hála legyen az Istennek!
Azzal úgy fejbevágta a farkast, hogy egyszeribe felfordult.
– No, most ollót ide, feleség.
Szaladt az asszony ollóért, azzal kivágták a farkas belét s im, csak
eléjök ugrott Matyi:
– Itt vagyok, édes szüleim!
– Jaj, csakhogy megkerültél, édes fiam, mit búsultunk, sírtunk miattad!
– Hát biz én nagy földet bejártam, mondotta Matyi, de hál’ Istennek,
hazakerültem.
– Hol voltál, lelkem gyermekem?
– Hm! Voltam egérlikban, tehéngyomrában, azután a farkaséban, de most
már itt maradok éd’s apám s éd’s anyám ölében.
Hej, Istenem, ölelték, csókolták Matyit s ezentúl úgy vigyáztak rá, mint
a szemük fényére.
Még ma is él Hüvelyk Matyi, ha meg nem halt. Holnap legyen a vendégetek.
Babszem Jankó vándorlása.
Egyszer volt egy szabó s annak egy fia: akkora, mint egy babszem. Ezt a
fiut Babszem Jankónak hivták, de a milyen kicsi, éppen olyan bátor s
ügyes volt. Azt mondja egyszer az apjának Jankó:
– Édes apám, én elmegyek szerencsét próbálni, kicsi nekem a kend háza.
– Jól van, fiam, eredj, jó utat, hol sár nincs, mondta a szabó.
Kiválasztott a sok tű közül egyet, a leghegyesebbet, abból kardot
csinált, Jankónak a derekára kötötte: – no, most mehetsz, fiam, ha
megtámadnak, ezzel megvédheted magad.
Jankó fel is kötötte a kardot, de mielőtt útnak eredett volna,
bekukkantott a konyhába, hadd lássa, mi lesz ebédre. Felugrott a
tüzhelyre, a tüzhelyről a fazék szélire, belehajolt a levesbe s
egyszerre csak potty! beléesett a fazékba. De még jóformán belé sem
pottyant, a leves párája felkapta s megsem állott vele, mig a kéményen
fel nem vitte, ki a levegőre, aztán egyet-kettőt bukfencezett Jankó, s
potty! le a földre. Oda se neki – talpra ugrott Jankó, elindult s addig
meg sem állott, míg egy városba nem ért, ott beszegődött egy szabóhoz
inasnak. Itt nagyon jó dolga volt Jankónak, mert mikor adtak enni, mikor
nem. Két-három napig csak hallgatott Jankó, de megunta a koplalást s azt
mondta a szabónénak: – Hallá-e mest’ram asszony, lásson el jobban, mert
külömben elmegyek holnap reggel s felírom a kapujára:
/P Sok pityóka, kevés hus, Szegény inas, innen fuss! P/
– Mit beszélsz, te tacskó? förmedt rá az asszony. Hiszen megállj,
mindjárt adok én neked olyan húst, hogy kifutsz a világból!
Fölkapott egy léniát, hogy rácsapjon Jankóra, de Jankó akkor már az
asztal alatt guggolt s onnét öltögette a nyelvét, meg kiabált:
/P Sok pityóka, kevés hús, Szegény inas, innét fuss! P/
Na hiszen, majd felvetette a méreg az asszonyt, szaladott Jankó után,
ágy alá, asztal alá, minden alá bújt Jankó után, de hiába, nem tudta
nyakon csipni. Végre is kapta a seprőt s a sok szeméttel kisöpörte
Jankót a házból. Csakhogy megszabadult tőle!
Tovább ment Jankó nagy vigan, ment, mendegélt s rengeteg erdőbe ért. Ott
találkozott egy csomó zsivánnyal, a kik éppen akkor tanakodtak azon,
hogy mint rabolhatnák ki a király kincses kamaráját.
– Ihol, ez a tökmag gyerek, mondja a vezér, ez éppen nekünk való. Ez
bemegy a kulcslyukon s kidobálja nekünk a király pénzét.
Mindjárt elmondták Jankónak, hogy mi jóban jár az eszük, Jankó
vállalkozik első szóra, kezet ad: itt a kezem, nem disznó láb!
A zsiványok fölkerekedtek, Jankót az egyik a zsebébe dugta s sötét este
a király palotája elé értek. Ott Jankó kiugrott a zsivány zsebéből,
szépen a kincses kamara ajtaja elé sétált. Az egyik strázsa hallotta,
hogy valami szetemnyi kis bogár ott mászkál az ajtón, unalmában rá is
akart csapni, de a másik mondta: – Ugyan, hagyjad, az is Isten
teremtése, hadd éljen.
No, ha hagyta, Jankó be is mászott a kulcs lyukán, s egymásután dobálta
ki az ablakon a sárga aranyakat s a szép fehér tallérokat.
Véletlenül éppen akkor nyitott a király a kincses kamarába: látni
akarta, hogy nem lopják-e a pénzét. Nézi, vizsgálja a pénzes kádakat, s
látja, hogy biz azokból sok tallér meg arany hiányzik. Nem tudta
elgondolni, hogy ki dézsmálhatja a pénzét, mikor éjjel-nappal
strázsálják a kincses kamarát. Mondta is a strázsáknak, mikor
eltávozott, hogy itt tolvaj jár s ha kézre nem kerítik, karóba kerül a
fejük. Nosza, szaladtak be a strázsák nagy ijedten a kamarába, s im a
hogy bent voltak, hallották is, hogy zörög-csörög az arany, az ezüst;
néznek ide, néznek oda, de nem látnak egy élő lelket sehol. Jankó csak
ugrált egyik sarokból a másikba s még bosszantotta a strázsákat: Itt
vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok!
Szegény strázsák szaladtak, amerről a hang jött, de mire ott voltak, más
sarokból hallatszott: itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok! Addig
szaladgáltak erre, arra, előre, hátra, hogy halálosan elfáradtak, a
földön elterültek, Jankó meg vigan dobálta ki a pénzt az ablakon s mikor
megelégelte, hopp! kidobta magát is. Odakint a zsiványok úgy agyba-főbe
dicsérték, hogy majd leserült arcáról a bőr, magukkal akarták vinni,
hogy éljen velük halálig s még azon is túl, de Jankó nem maradt, azt
mondta: egyszer vót, a mi vót, többet ő ilyen dologba nem elegyedik,
csak éppen egy krajcárkát fogadott el s úgy ott hagyta a zsiványokat,
mint szent Pál az oláhokat.
Tovább ment, mendegélt, közbe-közbe megállapodott egy-egy
szabómesternél, foltra foltot vetett, de sokáig egy helyen sem maradott,
illa, berek, nádak, erek! tovább állított. Gondolta magában: éppen elég
volt a szabóságból, próbáljunk egyebet. Beállitott egy korcsmároshoz s
annál elszegődött szolgának. Tetszett a korcsmárosnak a babszem gyerek,
hogyne tetszett volna, de bezzeg nem tetszett a szolgálóknak, mert Jankó
mindent látott, amit csinálnak, őt meg nem látták s ha egy s mást
lopocskoltak, azt ő mind elmondta a korcsmárosnak.
– No, megállj, Jankó, fenekedtek a leányok, majd nem árulkodsz te
többet.
Egyszer, mikor éppen fűvet vágtak a teheneknek, Jankó ott ugrált, ott
matatott a fűben. Egyéb sem kellett nekik! Az egyik szolgáló hirtelen
levágott egy marék fűvet, a hol Jankó matatott, oda dobta a többire s
nagyhirtelen belekötötte a lepedőbe. Azzal, uccu! el az istállóba, a
jászolba dobták a fűvet s mire Jankó kikószálódhatott volna, hamm!
bekapta egy tehén. Egy szempillantás s Jankó lent volt a tehén hasában.
De már ennek fele sem tréfa, gondolta magában, elkezdett kiabálni
torkaszakadtából:
/P Jaj, jaj, jaj, Nagy a baj! Gazduram, jöjjön ki, A tehénből
vegyen ki! P/
A korcsmáros éppen akkor talált belépni a pajtába, hallja a kiabálást,
kérdi: hol vagy Jankó? Felelt Jankó:
/P Itt, a Riska hasába’ Üttesse meg immár, na! P/
Mit volt, mit nem tenni, a korcsmáros megüttette a Riskát, a belét nagy
gondosan kivágták, Jankó kiugrott, a bokáját összeütötte s mondta:
/P No, gazduram, isten áldja, Megyek ismét más szállásra! P/
Azzal, uccu neki, szaladott ki a mezőre, a mezőről be az erdőbe. A mint
megy, mendegél az erdőben, találkozott egy rókával. Éhes volt a róka,
megtetszett neki Jankócska, gondolta, ha nincs nagyobb falás, elég lesz
ennyi is s beakarta kapni Jankót.
– Ne ölj meg, róka koma, mondta Jankó, inkább vigy haza s bizony nem
bánod meg.
– Hát mit adsz? kérdezte a róka.
– Csak vigy haza s majd meglátod, mind a tied lesz, ami tyukja, csirkéje
van az anyámnak.
– Ez már beszéd, mondta róka koma. Felkapta Jankót a hátára s meg sem
állott, mig haza nem értek.
Hej volt öröm otthon, mikor Jankót meglátták. A mi tyuk s csirke volt a
háznál, azt mind rókakomának adták. Világ életében nem volt ilyen úri
dolga.
– No, róka koma, mondta Jankó, nesze, van egy krajcárkám, még ezt is
neked adom. Most pedig eredj Isten hirével, – volt tyuk, nincs tyuk.
Ha a Jankó anyjának több tyukja lett volna, az én mesém is tovább
tartott volna.
Itt a vége, fuss el véle.
Csipkerózsa.
Volt egyszer egy király s egy királyné. Hiába volt a sok ország, a
tenger kincs, nem voltak boldogok, mert nem volt gyermekük. Lefektükben,
felkeltükben mind azért imádkoztak, hogy Isten bár egy gyermekkel áldaná
meg. Addig imádkoztak, hogy Isten meghallgatta kérésüket s megáldotta
egy szép leánygyermekkel, de olyan széppel, hogy a napra lehetett nézni,
de arra nem.
Na lett egyszerre öröm a királyi palotában. Nagy vendégséget csaptak,
arra meghívták az egész atyafiságot, minden jó emberüket s ezenkivűl a
bűbájos asszonyokat is, hogy mindenik valami jóval, széppel
megajándékozza a kicsi királykisasszonyt.
Éppen tizenhárom bűbájos asszony volt az országban, de hogy, hogy nem,
egyről megfeledkeztek, csak tizenkettőt hívtak meg. Hát volt nagy
dinom-dánom, ettek, ittak, vigan voltak s a nagy dinom-dánom után a
bűbájos asszonyok sorba a bölcsőhöz léptek is mindenik megajándékozta
valamivel a kicsi királykisasszonyt. Egyik szépséget, másik gazdaságot,
harmadik kedvességet adott, s így tovább, kitől ami tellett. Mikor éppen
a tizenegyedik bűbájos asszonyra került volna a sor, betoppant nagy
mérgesen a tizenharmadik s elkezdett átkozódni.
– Nem hívtatok meg engem, úgy-e! Hát meg is átkozom a királykisasszonyt,
hogy mikor tizenötesztendős lesz, szúrja meg a kezét egy orsó s haljon
meg szörnyű halálnak halálával.
Többet nem mondott, de ez éppen elég volt, s nagy széllel-lobbal
elszaladt. Hej, lett erre szörnyű ijedség! Akkor a bölcsőhöz lépett a
tizenkettedik bűbájos asszony s azt mondta:
– Ne búsuljon, felséges királyom s felséges királyném. Ha nem is tudom
feloldani az átok alól a királykisasszonyt egészen, legalább enyhítem
ezzel: nem hal meg a királykisasszony, csak aludni fog száz esztendeig.
Hát hiszen ez is jobb volt a semminél, de ettől a perctől fogva senki
lélek nem látta mosolyogni a királyt s a királynét. Mind azon törték a
fejüket, hogy s mint tudnák megelőzni a nagy szerencsétlenséget.
– Égessék el, ami orsó van az országomban, parancsolta a király – s
csakugyan ami orsót találtak, mind elégették. Bezzeg jó dolguk lett a
rest asszonyoknak s leányoknak, nem kellett fonni többet!
A királykisasszony pedig nőtt, növekedett, olyan szép volt, mint égen a
ragyogó csillag s olyan kedves, olyan jó, hogy minden lélek szerette.
Már kezdettek is megnyugodni, hogy nem teljesedik be az átok s mikor
éppen a királykisasszony tizenötesztendős lett, a király is, a királyné
is úgy megfeledkeztek a dologról, hogy az nap elmentek hazulról, magára
hagyták a királykisasszonyt. Ahogy magára maradt, bejárta az egész
palotát, mindent jól megnézett s végezetűl egy vén toronyhoz ért. Vajjon
mi lehet a toronyban? Fölment a lépcsőn, a torony ajtajában volt egy
rozsdás kulcs, fordított egyet s mindjárt fölpattant az ajtó. Hát Uram,
Isten, ki volt a szobácskában! Egy vén asszony, de olyan vén, hogy az
orra a térdét verte, ott űlt egy kis széken s nagy serényen font,
pergette az orsót. Köszönt a királykisasszony:
[Illustration: Csipkerózsa.]
– Adjon Isten jónapot, nénémasszony. Mit csinál itt kigyelmed?
– Fonok, lelkem, fonok, felelt a vénasszony.
– Hát az mi, ami olyan vígan fireg-forog?
– Orsó, lelkem, orsó.
– Jaj de szeretnék fonni! Adja ide, hadd próbálom meg.
Odaadta a vén asszony az orsót, hogyne adta volna, mikor ő a
tizenharmadik bűbájos banya volt. Ahogy a királykisasszony elkezdette
pergetni az orsót, a hegye megszurta az ujját, s abban a pillanatban le
is esett az ágyra s olyan mélyen elaludott, mintha csak álomitallal
elaltatták volna. De nemcsak a királykisasszony aludt el: elnyomta az
álom a királyt, a királynét, az egész udvari népet. Elaludtak a lovak az
istállóban, a kutyák az udvaron, a galambok a ház fedelén, a legyek a
falon, az ám! elaludott a tűz is a tűzhelyen, nem sistergett a pecsenye
a lábasban, s elaludt a szakács is, éppen abban a pillanatban, amint
megragadta a haját a kis kuktának, merthogy elégetett valamit. Még a
szél is elállott s a fákon egy levél sem mozdult!
No ez így meg volt, mi lesz most? Egyszerre csak a palota mellett egy
kis csipkerózsa bújt ki a földből, ez a csipkerózsa nőtt, növekedett,
terűlt, lassankint egészen elborította a királyi palota falát, födelét,
minden ajtaját, ablakát, még a zászlót is a palota födelén. E közben
híre ment hetedhétország ellen, hogy a csipkerózsás palotában alszik egy
szépséges szép királykisasszony, akinek _Csipkerózsika_ a neve s kihez
hasonlatos szép leány nincs kerek e világon. Nosza, megindultak a világ
minden részin a királyfik, hercegek, grófok, bárók, válogatott
cigánylegények, nagysüvegű tótok: mind eljöttek, hogy ha be tudnának
menni a palotába s láthatnák Csipkerózsikát. De hiszen ha jöttek, meg is
járták. A csipkerózsán nem tudtak átvergelődni, de sőt megfogta
csipkerózsa ága-boga, tövise, ott ragadtak s ott kellett elpusztulniok
szomorú halállal.
Telt, múlt az idő, esztendő esztendő után, minden esztendőben elpusztult
egy sereg vitéz, de egy sem láthatta meg Csipkerózsát. Hanem mikor
letelt a száz esztendő, éppen akkor próbált szerencsét egy királyfi, ez
előtt szétváltak a csipkerózsa ágai, végigment a palotán, aztán fel a
vén toronyba s im, ott feküdt az ágyon Csipkerózsika. Jaj de szép volt,
Istenem! Csak nézte, nézte a királyfi, a szemét nem tudta levenni róla,
aztán föléje hajolt s megcsókolta a homlokát. Halljatok csudát! Abban a
pillanatban felnyilt Csipkerózsika szeme, mosolygott a szája, felűlt az
ágyban, s kérdezte kedvesen: ki vagy te, mi vagy te, ki engem
felébresztél?
– A napkeleti királyfi vagyok, mondotta a királyfi, eljöttem, hogy
felébresszelek.
Azzal szép gyöngén felemelte az ágyból, egymást átkarolták s úgy
sétáltak be a palotába. S amint mentek, sorban felébredt a király, a
királyné, az udvari nép. Felébredtek a lovak, a kutyák, a galambok, a
legyek; felébredett a szakács is s jól pofonteremtette a kis kuktát,
merthogy elégette a pecsenyét. És megmozdult a szél is, fújt, fújdogált
s megmozdultak erre a falevelek is.
Bezzeg, hogy minden lélek jól kialudta magát, nem is vártak más napig,
még az nap megtartották a lakodalmat, napkeleti királyfi s Csipkerózsa
lakodalmát. Én is ott voltam, ettem, ittam, táncoltam, aztán
hazaszaladtam.
Itt a vége, fuss el véle!
Hófehérke.
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhétországon túl, volt egy királyné. Ez
a királyné – halljatok csudát! – olyan királyné volt, hogy maga szabta,
varrta a ruháját. Egész nap el tudott üldögélni az ablak mellett, ott
szabott, varrogatott s sóhajtozott magában, mert nem volt gyermeke.
Egyszer, amint varr, megszúrja a tű az újját, s mit gondol, mit nem,
kinyitja az ablakot, hogy frissen húllott hóval mossa le a vért. Mert
éppen húllott a hó javában. Ahogy kihajolt az ablakon, három csepp vér
lecseppent a hóba, s úgy megtetszett a királynénak a pirosság a fehér
hóban, hogy elsóhajtotta magát: Hej, Istenem, ha megáldanál engem egy
olyan gyermekkel, aki olyan fehér volna mint a hó, olyan piros mint a
vér, s olyan fekete, mint az ablak ébenfa rámája!
Isten meghallgatta kérését, megáldotta egy leánykával, ki fehér volt
mint a hó, piros, mint a vér, s a haja olyan ragyogó fekete, mint az
ébenfa. Merthogy fehér volt, mint a hó a kis leány, elnevezték
Hófehérkének. De nem sokáig gyönyörködhetett a királyné Hófehérkében,
attól kezdve, hogy kinyitotta az ablakot, elkezdett betegeskedni,
lassanként elhervadt s meghalt.
Eltemették a királynét nagy pompával, de esztendőre telve a király újra
megházasodott. Szép asszony volt az új királyné, de büszke, kevély,
mindig cicomázta magát, folyton a tükör előtt állott, az ő csudatükre
előtt, ki ha kérdezett tőle valamit, válaszolt rá. Egyszer amint
nézegette magát a tükörben a királyné, kérdi:
/P Tükröm, tükröm, felelj nyomban: Ki a legszebb országomban? P/
Felelt a tükör:
/P Könnyü arra válaszolnom: Te vagy a legszebb, asszonyom! P/
Örült a királyné, nagyon örült, mert tudta, hogy a tükör csak a
színigazat mondja.
Eközben telt, múlt az idő, nőt, növekedett Hófehérke, napról-napra
szépűlt, s mikor hét éves lett, szebb volt, sokkal szebb, mint a
királyné. Látta ezt a királyné, de nem akart hinni a szemének, odaállott
a tükör elé s megkérdezte:
/P Tükröm, tükröm, felelj nyomban: Ki a legszebb országomban? P/
Felelt a tükör:
/P Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál, De a lányod szebb náladnál!
P/
Haj! megijedt erre a királyné, kékűlt, zöldűlt az arca, majd felvetette
a boszúság! Mit! hogy nálánál szebb legyen Hófehérke! Ettől az órától
fogvást nem nézhette Hófehérkét, mert ha csak rápillantott, elsárgútt az
irigységtől. Nem volt többé nyugodalma sem éjjel, sem nappal, s mind
azon törte a fejét, hogy’ pusztítsa el Hófehérkét. Gondol ide, gondol
oda, ő bizony behivatja az udvari vadászt, s megparancsolja neki:
– Hallod-e, vidd ki Hófehérkét az erdőbe, ott öld meg, a szívét s a
máját vedd ki, hozd haza, hadd lássam, igazán megölted-e?
Megsajdúlt a szíve a vadásznak erre a gonosz beszédre, de nem
szólhatott. Kiment nagy búsan a szobából, aztán ment Hófehérkéhez, jó
kedvet mutatott előtte, s hívta az erdőbe. Ment Hófehérke, hogyne ment
volna! Mikor aztán kiértek az erdőbe, erdőnek a sűrüjébe, megállott a
vadász, hullani kezdett a könnye, mint a záporeső, s elmondta, hogy mi
szörnyü itéletet mondott Hófehérkére a királyné. Hej, Istenem! sírt
Hófehérke, könyörgött a vadásznak, hogy annak majd megszakadt belé a
szíve:
– Ne öljön meg, édes vadász bácsi, eresszen engem, had bújdosom el, én
szegény árva!
Gondolta magában a vadász:
– Hát minek is öljem meg én! Majd úgy is megölik a vadak szegényt. Én
meg lelövök egy őzikét, annak a szívét s máját hazaviszem a királynénak.
Úgy tett a vadász, ahogy elgondolta. Hófehérkét útnak eresztette, aztán
lelőtt egy őzikét, annak a szívét, máját kivette, hazavitte, a királyné
még akkor este megsütötte, megette, s azzal lefeküdt adta gonosz lelke!
Ezalatt meg Hófehérke ment az erdőben, mind beljebb-beljebb, félt
szegény még a falevéltől is, hát még mikor medvék, farkasok s mindenféle
erdei vadakkal találkozott! De lám, az erdei vadak nem bántották, szépen
kitértek előle. Csak ment, mendegélt szegény Hófehérke, s mire
esteledett, alkonyodott, egy kis házacskához ért. Gondolta magában,
bemegy oda, hátha jólelkekre talál s szállást adnak éjszakára. Bemegy a
házikóba, körűlnéz s hát, Uram, Teremtőm, ott minden olyan icike,
picike, olyan csínos, olyan kedves, olyan tiszta, hogy azt emberi szó
nem tudja elémondani! A szobácska közepén volt egy asztalka, meg volt
szépen terítve, rajta hét tányérocska, minden tányérocska mellett egy
kanalacska, aztán villácska, késecske, s hét poharacska. A fal mellett
volt hét ágyacska, mind a héten hófehér terítő.