királyfi most is hamar elhallgattatta őket:
– Szó se legyen. Tudja János, mit csinál. Ő az én leghűségesebb szolgám.
Aztán elkövetkezett a lakodalom, megzendült a muzsika, táncra kerekedtek
a párok, táncra perdült a királyfi is, a felesége is, de János megint
csak ott lábatlankodott, nézte a királyné arcát, hogy mikor vált színt.
No, nem sokáig kellett várni, egyszerre csak elfehéredett az arca, s
lezuhant a földre. Hopp! oda ugrott János, nagy hirtelen felemelte,
szaladt vele a szobájába, ott lefektette s három csepp vért eresztett a
jobb melléből. A királyné feleszmélkedett, jobban is lett, de a király
most már mégis megsokallotta a János dolgát, megharagudott erősen s
megparancsolta a többi szolgának, hogy vigyék tömlöcbe, de mindjárt!
Hiszen vitték nagy örömmel, másnap pedig még nagyobb örömmel az
akasztófa alá, merthogy arra itélték az öreg Jánost. Mikor aztán az
akasztófa alatt állott, megszólalt János:
– Minden halálra itéltnek szabad a szó, hát nekem szabad-e beszélnem?
– Szabad, mondta király, hát csak beszélj.
Mondotta János:
– Engem ártatlanul itéltek halálra, mert én teljes életemben hű voltam
hozzád, – s elmondotta, hogy mit hallott a hollóktól.
De bezzeg megkegyelmezett neki a király!
– Vezessétek hozzám az én leghűbb szolgámat, intett a katonáknak.
Az ám, vezették volna, de mikor János az utolsó szót kiejtette, abban a
szempillantásban meg is halt: tetőtől talpig kővé változott.
Hej, Istenem, elszomorodott a király, de még a királyné is. Majd
felvetette a bánat s a szomorúság, hogy az ő leghűségesebb emberével
ilyen rosszul bánt. Fölvétette a kővé vált Jánost a földről, bevitette a
hálószobájába s éppen az ágya mellé állíttatta. Ahányszor csak ránézett,
mindig sóhajtozott s sírva mondta:
– Hej, ha életre hozhatnálak, édes hű szolgám!
Egyszer aztán megszólalt a kőszobor s mondta:
– Életre hozhatnál, ha feláldoznád azt, ami neked legkedvesebb.
– Mindent odaadok érted, mondotta a király, csak életre ébredj. Mondjad,
mit tegyek?
– Vágd le két kicsi fiadnak a fejét s azoknak a vérével kend be a
testemet, akkor újra élek.
Hej, édes jó Istenem, de még csak most szomorodott meg igazán a király!
Hogy ő a két kicsi fiát megölje! De addig s addig gondolkozott, hogy
mégis csak elszánta magát. Az ő hű szolgája szörnyű halált halt érette,
még ezt az áldozatot is megérdemli. Kirántotta a kardját, két fiának
levágta a fejét s a kiömlő vérrel bekente a kőszobrot. Abban a
pillanatban a szobor megelevenedett s az öreg János ott állott előtte
friss jó egészségben.
Mondta János:
– Köszönöm, felséges királyom, hogy visszaadtad az életemet. Most meg én
is visszaadom a te fiaid életét.
Azzal mindakettőnek a fejét visszatette a helyére, a saját testéből vért
eresztett, azzal bekente a vágás helyét s im, a gyermekek mindjárt
talpra állottak, ugráltak, játszottak, mintha semmi sem történt volna
velük.
Na, lett most öröm! Eközben hazajött a királyné, de a király hirtelen
elrejtette Jánost is, a gyermekeket is egy szekrényben s kérdezte a
feleségét:
– Imádkoztál a templomban?
– Igen, felelt a királyné, de mindig a szegény Jánosra gondoltam, hogy
olyan szerencsétlen véget ért miattunk.
Mondta a király:
– No lám, visszaadhatjuk a mi hű szolgánk életét, de fel kell áldoznunk
érette két kicsi fiunkat.
A királyné elfehéredett, reszketett egész testében, de azt mondta:
– Tartozunk ezzel neki az ő nagy hűségeért.
Örült a király, hogy a felesége éppen úgy gondolkozott, mint ő!
Kinyitotta a szekrény ajtaját s beszólt:
– Jertek ki, jertek!
Kilépett János a szekrényből, s két felől a két kicsi királyfi.
– Ime, mondotta a király, áldassék Istennek szent neve, él a mi hű
Jánosunk s élnek a fiacskáink is.
S elbeszélt mindent, a mint történt.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
A kevély királykisasszony.
Hol volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl, volt egyszer egy király
s annak egy leánya. Szép volt a királykisasszony, olyan szép, hogy
hetedhétország ellen híre ment a szépségének, de amilyen szép volt,
olyan kevély is volt. Jöttek hozzá királyfik, hercegek, grófok, bárók,
kérték a kezét, de a királykisasszony mindeniket kinevette, minden
legényen talált valami kivetni valót. Az egyik vastag volt, ezt
_hordónak_ csúfolta, a másik vékony, ezt _cérnakáplárnak_, a harmadik
hosszú, azt _babkarónak_ – mindenikre talált csúfnevet. Különösen egy
királyfit csúfolt ki, akinek egy kicsit hosszú keskeny volt az álla.
– Ó jaj, nevetett, nézzék csak! Olyan az álla, akár a rigó csőre s
elnevezte a királyfit rigócsőrűnek.
No, de már a király is megelégelte a sok csúfolódást meg tartott is
attól, hogy az a sok kicsúfolt királyfi még háborút üzen neki, szörnyen
megharagudott a lányára s azt mondta neki:
– Hallod-e, királyfik, hercegek, grófok, bárók s más vitéz daliák nem
kellettek neked, mindeniket kicsúfoltad. Tudd meg, hogy holnap az első
koldusnak, aki a kapunk elé jő, feleségül adlak.
[Illustration: A kevély királykisasszony.]
A királykisasszony hitte is, nem is, félt is nem is de bezzeg lefittyent
az ajaka, mikor másnap reggel egy koldus az ablak alá állott, ott egy
tót muzsikát nyekergetett s közben keservetesen kiabált: „adjanak,
adjanak, a szegény koldusnak.“
Mindjárt kiszólt a király: jere föl, te sánta koldus! Mert sánta volt a
jobb lábára s a balra bicegett.
Felsántikált a koldus a palotába, a király pedig mondta:
– Hallod-e te, sánta koldus, nagyon megtetszett a kenternálásod,
jutalmúl legyen feleséged a leányom.
Hej, sírt a királykisasszony, földhöz verte magát, ájuldozott, de hiába,
a király nem tágított, egyszeribe papot hivatott, összeeskették a
királykisasszonyt a sánta koldussal s mikor ezzel megvoltak, mondta:
– Most pedig eredj Isten hírével, kövesd az uradat, amerre megy. Csak
nem gondolod, hogy koldus uraddal itt maradhatsz a palotámban.
Sírás, rívás, ájuldozás nem használt, a koldus kezén fogta s vitte a
feleségét. Addig mentek, sántikáltak, míg rengeteg erdőbe értek. Ott a
királykisasszony körülnézett s kérdezte a koldust.
/P „De szép erdő, vajjon kié?“ „Rigócsőrű királyfié! Lám, ha hozzá
mentél volna, Ez az erdő tied volna“. „Haj, de én őt kicsúfoltam,
Bizony, hozzá mennék mostan!“ P/
Kiértek az erdőből, értek szép virágos mezőre s kérdezte újra a
királykisasszony:
/P „Jaj, de szép rét, vajjon kié?“ „Rigócsőrű királyfié. Lám, ha
hozzá mentél volna, Ez a rét is tied volna!“ „Haj, de én őt
kicsúfoltam… Bizony, hozzá mennék mostan.“ P/
Tovább mentek, mendegéltek s egy nagy, szép városba értek. Kérdi ujra:
/P „De szép város, vajjon kié?“ „Rigócsőrű királyfié. Lám, ha
hozzá mentél volna, Ez a város tied volna.“ „Haj, de én őt
kicsúfoltam… Bizony, hozzá mennék mostan!“ P/
– Ugyan, ugy-e? – morrogott a koldus – szeretnél a rigócsőrű királyfi
felesége lenni? Hát én ki vagyok? Tudod-e, hogy én a te urad vagyok?
Nem szólt többet a királykisasszony, csak ment tovább nagy búsan,
keresztűl a városon, ki a város végére: ottan volt egy kis házikó, abban
lakott a koldus, oda vezette be a feleségét. Felkiáltott a
királykisasszony:
/P Jaj, Istenem, de kis ház! Hát itt ugyan ki tanyáz? P/
– Itt biz’ én meg te, mondotta a koldus, mert ez az én házam, úgy nézd
meg.
Olyan alacsony volt a házikó, hogy a kevély királykisasszonynak meg
kellett hajolnia, úgy fért el az ajtó alatt.
– Hol vannak a szolgák? – kérdezte a királykisasszon.
– Szolgák! álmélkodott a koldus. Magad, uram, ha szolgád nincs. Nincs
itt sem szolga, sem szolgáló, neked kell tüzet raknod, főznöd, sütnöd,
sepergetned.
Hiszen ráfanyalodott volna a királykisasszony, mert hogy éhes volt, a
főzésre, de bizony nem értett ő ehhez, még csak tüzet sem tudott
gyujtani.
– Hát jó, nem értesz hozzá, mondotta a koldus. Nem baj, majd megtanulod.
Tüzet gyujtott, vacsorát főzött, azt hamarosan meg is ették – no
megehették, kevés volt az! – aztán lefeküdtek. Alig virradt, fölkelt a
koldus, felköltötte a feleségét is, hogy most már ő is dolgozzék
valamit.
No, hiszen nem volt köszönet a királykisasszony dolgában. Minden
kifordult a kezéből. Semmiféle dologra nem állott rá a keze. De
két-három nap mulva egy falás kenyér sem volt a háznál s a koldus
ugyancsak ráparancsolt: hallod-e, van itt jó kosárvessző, fonj kosarat s
vidd a piacra, megveszik ott.
A királykisasszony hozzá kezdett a kosárfonáshoz, de alig kezdett bele,
gyenge kezéből kiserkedett a vér s sírva hagyta félbe a munkát.
– Próbáld a fonást! – bíztatta a koldus.
Próbálta szegény feje, de a fonál elvágta gyenge finom ujját, elejtette
az orsót s sírva fakadott.
– No lám, a munkához nem értesz, mondotta a koldus. Elég baj ez. Talán
próbáljuk meg a kereskedéssel. Vigy fazekat, csuprot, bögrét, lábast a
vásárra s add el, de jó áron!
Fölpakolt a koldus egy csomó cserépedényt a királykisasszony hátára, az
meg elindult keserves könyhullatás közt s mindazon imádkozott: csak meg
ne látná valamelyik ismerőse, mert bizony megölné a szégyen.
No, kiült a piacra s egy szempillantás alatt mind el kelt a portékája,
még pedig jó drágán. Merthogy szép volt az asszony, mentek oda urak,
úrfiak is, vették a fazekat, csuprot, bögrét, kifizették, otthagyták:
csak azért vásároltak, hogy láthassák közelről s beszélgethessenek vele.
Ebből a pénzből sokáig éldegéltek, de nincs az a sok, hogy el ne
fogyjon, megint csak vásárra kellett menni egy-két fazékkal, bögrével s
mindenféle cserépedénnyel. Hanem most nem mert leülni a piacon, hátha
mégis valaki megismeri – leült a piac legszélén, éppen az utca sarkán,
félrevaló helyen. Még jóformán le se telepedett, arra vágtat egy huszár,
mit gondol, mit nem, közibe ugrat az edényeknek, megtáncoltatja lovát s
ezer darabba törött a sok cserépedény.
Hej, sírt a királykisasszony, alig mert hazamenni, de mégis csak
hazament s nagy sírással, rívással elpanaszolta, hogy mi történt.
– Te vagy a hibás, szidta a koldus, minek ültél az utca sarkára! Látom
már, hogy semmiféle rendes dologra nem vagy való. Egyebet kell
próbálnod. Hallgass ide. Voltam a királynál, ott éppen szükség van
konyhaszolgálóra, megigérték nekem, hogy felfogadnak. De aztán
megbecsüld magadat!
Elment a királykisasszony, beállott konyhaszolgálónak, hej, de ez volt
még csak a keserves élet! Hajnalban kelt, ment a palotába, késő este
került haza s két kicsi csuprocskában vitte haza a vacsorát, mindenféle
maradék ételt. Igy éltek egyik napról a másikra.
No, telt, mult az idő. Egyszer nagy dinomdánomra készültek a palotában:
házasodni készült a legidősebb királyfi. Hej, de szerette volna látni a
királykisasszony a lakodalmat! Hát oda is sompolygott az ajtóhoz, mikor
javában állott a lakodalom. Jaj, Istenem, de elszorult a szíve, mikor
látta a sok gála úrinépet, azt a szertelen ragyogást! Lám, lám, hová
alacsonyodott ő a büszkesége, a kevélysége miatt!
Amint így kesereg magában, a ki- s beszaladgáló inasok vetettek egy-egy
falatot, ő azokat a zsebébe csúsztatta kétfelől: ott volt a két
csuprocska. Hát egyszer csak mi történt? Az történt, hogy odalép hozzá a
királyfi, se szó, se beszéd, kézen fogja a szolgáló királykisasszonyt,
hogy megtáncoltassa. Na, szegény feje! Huzódozott, vonakodott, szégyelte
magát, hát még mikor jobban szemügyre vette a királyfit s látja, hogy az
a rigócsőrű királyfi, senki más! Addig húzódozott, addig erősködött,
hogy a két csupor kifordult a zsebéből, ami benne volt, kiömlött a
fényes pádimentumra! Hej lett erre szörnyű kacagás, hogy zengett belé a
palota! Majd a föld alá sülyedt szégyenletében szegény királykisasszony
s mintha szemét vették volna, szaladt ki a palotából, le az
aranygarádicsokon. Hanem amint szaladt, hirtelen megragadta valaki, szép
gyengén átkarolta s vitte vissza: a rigócsőrű királyfi volt ez a valaki.
Mondta a királykisasszonynak:
– Ne félj, ne félj, én az a koldus vagyok, aki veled abban a putriban
lakott. Én vagyok az a huszár is, aki az edényeidet széjjelrugatta. Meg
akartam büntetni a kevélységedet, a csufondárosságodat.
Sírt a királykisasszony, mint a záporeső s mondta:
– Erősen megbántottalak, nem vagyok én méltó tehozzád.
De a királyfi szép gyengén átkarolta s mondta lelkes szóval:
– Ne sírj, lelkem, ne sírj. Ami elmult, – elmult, felejtsük el. Jer csak
fel a palotába, most tartjuk meg igazán a mi lakodalmunkat.
Mindjárt szaladtak a belső lányok, felöltöztették a királykisasszonyt
aranyos, gyémántos ruhába, úgy mentek vissza a vendégsereg közé.
Még csak most lett igazi dinom-dánom, lakodalom. Hét nap s hét éjjel
húzták a cigányok, járták a legények s leányok. Étel, ital elég volt,
aki vitt magával, ehetett-ihatott eleget. Én semmit sem vittem, no de
nem is ettem, mégis élek, mesélek, amig élek, regélek!
Madárka és Rózsika.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy vadász. Ez a vadász kiment
az erdőbe vadászni s a mint bódorgott az erdőben, egyszerre csak
megállott, elkezdett hallgatózni. Sírást hallott, még pedig
gyermeksírást. Nosza, elindult abba az irányba, honnét a sírást hallotta
s hát csakugyan megtalálta a gyermeket: ott ült egy magas fának két ága
közt.
– Hát ez ugyan hogy kerülhetett ide? – tűnődött a vadász. Bizonyosan
felkapta a sas s idehozta, nem lehet az másként.
Már akárhogy történt, itt nem hagyhatja. Felmászott a fára, levette,
haza vitte. Volt neki egy kis leánykája, Rózsika, gondolta ezzel szépen
fölnevelkedik. Hiszen éppen jól gondolta, mert a két gyermek úgy
megszerette egymást, mintha édes testvérek lettek volna, egyik a másik
nélkűl nem tudott ellenni, együtt feküdtek, együtt keltek: úgy éltek,
mint két gilice madár. Az ám, a talált gyermeknek Madárka nevet adtak,
mivelhogy madár vitte a fára.
Nos, mondom, Madárka s Rózsika úgy szerették egymást, mint két gilice
madár. Volt azonban a vadásznak egy vén boszorkány szakácsnéja, ez
bezzeg nem szerette Madárkát. Egyszer, mikor a vadász nem volt otthon,
látja Rózsika, hogy a vén banya nagy szorgosan hordja a kútból a vizet,
tölti egy nagy üstbe. Kérdi Rózsika:
– Ugyan bizony, nénike, minek hordja azt a sok vizet?
– Megmondom, ha senki léleknek meg nem mondod.
– Dehogy mondom, dehogy mondom, – fogadkozott Rózsika.
– Hát annak hordom a vizet, hogy holnap reggel, mikor apád vadászni
megy, felforralom s megfőzöm benne Madárkát.
Hej, édes Istenem, elszomorodott Rózsika, de egy szó nem sok, annyit sem
szólt a banyának. Egész éjjel le nem hunyta a szemét, s mikor reggel az
apja vadászni ment, felébresztette Madárkát s mondta neki:
– Hallod-e, Madárka, ne hagyj el engem s én sem hagylak el téged.
– Dehogy hagylak, soha, soha! – mondotta Madárka.
– Hát tudd meg, Madárka, hogy a szakácsné forralja a vizet egy nagy
üstben s abban meg akar főzni téged. Kelj fel hamar, menjünk világgá.
Abban a szempillantásban kiugrottak az ágyból, nagy hirtelen felöltöztek
s úgy elszaladtak, hogy a lábuk sem érte a földet.
Megy a vén banya a leánykák szobájába, akarja vinni Madárkát, de volt
Madárka, nincs Madárka. Az ám: volt Rózsika, nincs Rózsika!
De bezzeg megijedt a vén boszorkány. Mit mondjon most a gazdájának, ha
hazajön. Elékiabálta a szolgákat az istállóból, küldötte utánuk s
keményen meghagyta, hogy haza ne jöjjenek a gyermekek nélkűl.
Eközben a gyermekek az erdő szélére értek, ott leültek s látták
messziről, hogy jőnek a szolgák, keresik őket. Mondja Rózsika
Madárkának:
– Ne hagyj el engem, s én sem hagylak el téged.
– Hát én hogy hagynálak el? Soha, soha!
– Jól van, mondta Rózsika, hát légy te most rózsatővé, én meg rózsa
leszek rajtad.
Abban a pillanatban rózsatő lett Madárkából s rajta rózsa Rózsikából.
Jőnek a szolgák, néznek erre, néznek arra, de nem látnak egyebet, csak a
rózsatőt s rajta a rózsát. Haza mentek s mondták, hogy sehol sem látták
a gyermekeket, nem is láttak egyebet, csak egy rózsatőt s azon egy
rózsát.
– Ejnye, ostobák, – szitkozódott a vén banya, miért nem vágtátok ketté a
rózsatőt, a rózsát meg hoztátok volna haza. Tudjátok meg, hogy az a
rózsatő Madárka volt s rajta a rózsa Rózsika. Hamar, menjetek vissza,
vágjátok ketté a rózsatőt s hozzátok a rózsát haza.
Szaladtak is a szolgák, de a gyermekek messziről meglátták s mondta
Rózsika:
– Madárka, ne hagyj el engem s én sem hagylak el téged.
– Dehogy hagylak, sohasem hagylak el!
– Legyen hát belőled most templom, én meg oltár leszek benne.
Templom lett Madárkából, oltár benne Rózsikából s mikor a szolgák
odaértek, nem találtak egyebet, csak a templomot s benne az oltárt. Tűvé
tették az egész erdőt, nem találták a gyermekeket, s lefittyent orral
hazamentek.
– Mi az! Hát most sem találtátok meg? – förmedt rájuk a vén banya. – Mit
láttatok?
– Láttunk egy templomot, abban egy oltárt; egyebet semmit.
– Oh, világ bolondjai! Tudjátok-e, hogy az a templom Madárka, s benne az
oltár Rózsika! Szaladjatok vissza, bontsátok le a templomot, törjétek,
zuzzátok össze, az oltárt meg hozzátok haza.
Szaladtak a szolgák, de a gyermekek messziről meglátták s mondta
Rózsika:
– Madárka, ne hagyj el engem s én sem hagylak el téged.
– Ne félj, Rózsika, ne félj, soha el nem hagylak!
– Legyen hát tó belőled, s én meg kacsa leszek rajta.
De most már a vén banyának sem volt otthon maradása, a szolgák után
surrant s bezzeg ő mindjárt tudta, hányadán van, a mint meglátta a tavat
s rajta a kacsát. Uccu, beleszaladt a tóba, hogy kifogja a kacsát, de a
kacsa sem vette tréfára, hirtelen megkapta csőrével a vén banya orrát,
annál fogva belerántotta a tóba. A vén banya elmerült, többet elé sem
kerűlt. Akkor a tóból megint Madárka, a kacsából Rózsika lett. Nem
találták helyüket nagy örömükben, hogy megszabadúltak a vén banyától.
Haza mentek s azután éltek vígan, boldogan.
Holnap Madárka s Rózsika legyen a ti vendégetek.
Az aranyfonál.
Egyszer volt egy szegény molnár s annak egy szép leánya. Hol járt, merre
járt, nem tudom, elég az, hogy találkozott a királylyal, az szóba áll
vele, kérdezi, ki s miféle ember, hogy megy dolga. Mit gondolt, mit nem
a molnár, bizonyosan azért, hogy többre tartsa a király, elkezdett
dicsekedni, hogy van neki egy szép leánya, szép, mint égen a ragyogó
csillag, de ez semmi, az ő leánya olyan leány, hogy a szalmából aranyat
fon.
– No, mondta a király, ilyent sem hallottam világéletemben. Hallod-e,
molnár, ha csakugyan olyan ügyes a leányod, hozd el holnap a palotámba,
hadd lám, igaz-e a beszéded.
A molnárnak egy kicsit lefittyent az ajaka, mert szépnek szép volt a
leány, az igaz, de hogy a szalmából aranyat fonjon, – sült hazugság volt
az. De ha már járt a szája, meg nem másolhatta s másnap elvitte a leányt
a királyhoz. Bezzeg hogy nem szólt a leányának semmit, csak bevitte a
palotába, aztán Istennek ajánlotta s elszaladt a palotából.
Bemegy a leány a királyhoz, köszön illendőképpen, a király fogadja,
aztán se szó, se beszéd, bevezette egy szobába. Az a szoba tele volt
szalmával s mondta a király a leánynak:
[Illustration: Az aranyfonál.]
– Ihol ez a szalma. Itt a rokka. Ha holnap reggelig ezt a szalmát
aranynak fel nem fonod, halálnak halálával halsz meg.
Még szóra sem nyithatta a száját a szegény leány, a király rázárta az
ajtót. Hej, Istenem, sírt a leány, vetette fel a gond s a bánat, hogy ő
most mit csináljon. Hiszen még fonni sem tudott jóformán, nemhogy
szalmából aranyat fonjon.
Amint sírdogált magában, egyszerre csak nyílik az ajtó, belép egy kicsi,
öreg emberke s köszön:
– Adjon Isten jó estét, molnár szép leánya! Hát te mért sírsz olyan
keservesen?
– Hogyne sírnék, lelkem puja emberkém, mikor a király azt parancsolta,
hogy ezt a sok szalmát fonjam fel aranynak!
– Mit adsz, ha én felfonom? kérdezte a kicsi emberke.
– Neked adom piroskaláris gyöngyömet, mondotta a leány.
A kicsi emberke elvette a gyöngyöt, aztán leült a rokka mellé, pergett,
forgott a rokka s minden három perdülésre tele lett egy orsó arany
fonállal. Még alig pitymallott, a szalmából egy szál sem volt, mind
ragyogó aranyfonál lett belőle, s mire a király bejött, hire, nyoma sem
volt a kicsi emberkének. Ámúlt, bámúlt a király, s gondolta magában: ha
már olyan ügyes ez a leány, hadd fonjon még többet s bevezette egy másik
kamarába. Az is tele volt szalmával s azt mondta a leánynak, hogy
reggelre mind felfonja, ha az élete kedves. Azzal rázárta az ajtót, a
leány meg sírt magában, de nem sokáig sírt, mert nyílt az ajtó, jött a
kicsi emberke s mondta:
– Mit adsz, ha ezt a szalmát is felfonom?
– Neked adom az aranygyűrűmet, lelkem puja emberkém!
A puja emberke elvette a gyürűt s reggelre mind egy szálig felfonta a
szalmát: csakúgy ragyogott a kamara az aranyfonáltól.
Jön a király, ámúl, bámúl s mondja a leánynak:
– No, te leány, jere velem a harmadik kamarába. Az is tele van szalmával
s ha felfonod aranyfonálnak, feleségűl veszlek!
Bevezette a leányt a harmadik kamarába, az ajtót rázárta, a leány meg
csak sírt-rítt keservesen. De nyílt az ajtó, jött a kicsi, öreg emberke
s kérdezte:
– Mit adsz, ha ezt is felfonom?
– Nincs már nekem semmim, lelkem puja emberkém! rítt a leány.
– Hát igérd meg, hogy, ha királyné leszel, nekem adod az első
gyermekedet.
Gondolta a leány, ki tudja, lesz-e, nem-e, már ahogy lesz, úgy lesz,
megigérte, a mit a kicsi emberke kivánt, az meg reggelig felfonta a
szalmát: majd megvakúlt a király a szertelen ragyogástól, mikor reggel
bejött.
A király nem másolta meg a szavát, feleségűl vette a molnár leányt, s
esztendő hogy eltelt, egy gyönyörű, szép gyermeke született a molnár
leányból lett királynénak. Gondolt is, nem is a kicsi emberkére, de
bezzeg gondolt reá az s még az nap beállított:
– Itt vagyok, királyné! Add meg, a mit igértél!
Hej, megijedt a királyné, igért fűt-fát, mindent, tenger kincset, csak a
gyermekét ne kivánja, de a kicsi emberke azt mondta:
– Nem kell nekem a te tenger kincsed, a gyermek kell nekem.
Sírt a királyné, hogy zengett belé a palota, a kicsi emberkének megesett
a szive s azt mondta:
– No, jó! Adok neked három napot, ha azalatt megtudod, mi az én nevem,
nem tartok számot a gyermekedre.
Azzal elment a kicsi emberke, a királyné pedig az órától fogvást folyton
azon törte a fejét, hogy micsoda neve lehet a kicsi emberkének.
Össze-vissza gondolt mindenféle nevet, a mellett követeket küldött szét
mindenfelé az országba, hogy gyüjtsék össze, ami nevet csak hallanak,
majd ezek közt lesz a kis emberke neve.
Másnap már jött a kis emberke, a királyné meg elmondott egy csomó nevet,
elmondott százat is, de a kicsi emberke csak rázta a fejét. Második nap,
mikor eljött a kicsi emberke, a királyné a legcsodálatosabb, a
legritkább neveket sorolta elé, de bizony sorolhatta, egy sem volt ezek
közűl a kis emberke neve. Harmadik nap vissza jöttek a követek, de egy
sem hozott új nevet. Hanem mikor éppen esteledett, alkonyodott, jött
nagy fáradtan egy inasocska s ez elémondta a királynénak, amint
következik:
– Felséges királyném, új nevet én sem hallottam, de amint jöttem át az
erdőn, láttam egy kis házat; a ház előtt égett a tűz, a tűz körűl meg
táncolt, ugrált egy fura, kicsi emberke s mind azt kiabálta:
/P Tudja Pál, hogy mit kapál, mit kaszál, Az én nevem
Riki-roki-rokka Pál, Rokka Pál. Holnap, holnap, holnapután de jó lesz,
Király fia, Isten úccse’, enyém lesz, enyém lesz. P/
Hej, örűlt a királyné, mikor ezt hallotta! Hiszen ez az ő kicsi
emberkéje! Egy perc, kettő alig hogy eltelék, jött a kicsi emberke nagy
bizakodva:
– No, királyné, mi a nevem, tudod-e?
A királyné úgy tett, mintha nem tudná, próbálgatta a csodálatos nevet:
– Riki, úgy-e?
– Nem, nem!
– Roki, úgy-e?
– Nem, nem!
– Nohát akkor Riki-roki-rokka Pál, igaz-e?
– Az ördög mondta azt meg neked, senki más, toporzékolt dühében a kicsi
emberke. Kifutott a palotából s mérgében úgy levágta magát, hogy derékig
süppedt a földbe, aztán megint kiugrott, a fején átbucskázott, s úgy
elszaladt, hogy soha többet emberi szem nem látta.
Ha Riki-roki-rokka Pál el nem szaladt volna, az én mesém is tovább
tartott volna.
A veréb.
Volt egyszer egy juhászkutya. Merthogy öreg volt s nem bírt a
farkasokkal, a gazdája nem adott neki enni s úgy eléhezett szegény feje,
hogy alig tudott állani a lábán. Egy ideig csak tűrte az éhséget, de
aztán megelégelte s elbújdosott, hát ha valahol jobb gazdára találna.
Amint ment, mendegélt, találkozott egy verébbel. Kérdi a veréb:
– Miért búsulsz olyan nagyon, kutyapajtás?
– Hogyne búsúlnék, – felelt a kutya – három napja nem ettem, majd
felfordulok az éhségtől.