rátett hét tányért, hét poharat, mind a hét tányérba ételt, mind a hét
pohárba italt. A kis lány sorba kóstolgatta mind a hétnek az ételét,
mind a hét tányérról evett egy keveset, ivott a poharakból is s az
utolsó pohárba beleejtette a gyűrűjét.
Egyszerre csak nagy szárnycsattogást, kárrogást hallott a kislány, a
törpe meg jelentette:
– Na, kislány, jőnek a holló urak!
Jöttek is a hollók, beröppentek az ajtón, letelepedtek az asztal mellé,
elkezdettek falatozni, de mindjárt észrevették, hogy valaki evett az
ételükből, ivott az italukból.
– Vajjon ki evett s ki ivott itt? kérdezték egymást. Valami ember volt,
az bizonyos.
Akkor a legkisebb holló véletlenül a pohár fenekére pillantott s ott
meglátta a gyűrűt.
– Nini, gyűrű! kiáltott. Ez a mi szüleink gyűrűje volt! Nézzétek!
– Az ám! Ez a mi szüleink gyűrüje! kiáltották mind nagy álmélkodással.
– Óh, Istenem, mondotta a legidősebb, ha itt volna a kis hugunk, azonnal
megszabadulnánk az átok alól!
Abban a pillanatban elészaladt a kis lány az ajtó mögül, a hová elbujt
volt, s im, halljatok csudát, a hét holló egyszeribe fiuvá változott! De
milyen szép fiuk voltak! Sorba ölelték, csókolták a kis lányt, aztán se
szó, se beszéd, indultak haza, megsem álltak, míg hazáig nem értek. Hát
még otthon! Ott volt csak az igazi öröm!
Még ma is mind élnek, ha meg nem haltak.
Piros sapkácska.
Volt egyszer egy kis leányka, egy nagyon kedves kis leányka, a kit
mindenki szeretett. Különösen a nagyanyja szerette ezt a kis leánykát:
ha lehetett volna minden szépet rárak erre a kis leányra, annyira
szerette, becézte. Egyszer egy piros bársony sapkácskát ajándékozott
neki a nagyanyja s mert ez nagyon jól állott a kis leánynak s egyebet
nem is akart viselni, elnevezték _Piros sapkácskának_.
Mondja egyszer az édes anyja a kis leánynak:
– Hallod-e, Piros sapkácska, a nagyanyád beteg, eredj, vidd el neki ezt
a kalácsot s ezt az üveg bort. Kalácsot ha megeszi, bort ha megissza,
jobban lesz a nagyanyácska. De jól vigyázz, sehol az útról le ne térj,
az üveget el ne törd, mert akkor a te nagyanyácskád sohasem gyógyul meg.
– Ne féljen, édes anyám, mondta Piros sapkácska, útról le nem térek s
addig meg sem állok, nagymamácska házához amíg nem találok.
A nagymamácska pedig kint az erdőben lakott, a falutól egy félórányira s
Piros sapkácska nagy jókedvvel elindult az erdő felé. Ment, mendegélt,
csakhamar beért az erdőbe s egyszerre csak találkozik egy farkassal.
Piros sapkácska nem tudta, hogy milyen gonosz egy állat a farkas, nem
félt tőle, ment vele szembe nagy bátran.
– Jó napot, Piros sapkácska, köszönt neki a farkas.
– Adjon Isten, farkas koma, fogadta Piros sapkácska.
– Hová ilyen korán, Piros sapkácska?
– Megyek a nagyanyácskámhoz, farkas koma.
– Mi van a kötényed alatt, Piros sapkácska?
– Kalács meg bor, farkas koma. Viszem a nagyanyácskámnak, hogy kalácsot
megegye, bort megigya s meggyógyuljon.
– Hol lakik a te nagyanyácskád, Piros sapkácska?
– Bent az erdőben, farkas koma, innét még egy fertályórányira, három
öreg tölgyfa alatt van az én nagyanyácskám háza.
Gondolta magában farkas koma:
– Ez a kis lány jó volna nekem, még jobban ízlenék, mint a vén asszony,
hát csak ügyesen, koma, hogy mindakettőt kaparintsd meg.
Közel húzódott a kis leánykához, ballagott mellette, aztán egyszerre
csak megszólalt ártatlan pofával:
– Hallod-e, Piros sapkácska, hát te meg sem nézed a virágokat? Nézd
csak, mi tenger virág van itt, szebbnél szebbek! Hát a madarak énekében
sem gyönyörködöl? Úgy mégy éppen, mintha iskolába mennél, ahelyett, hogy
ugrálnál, táncolnál, virágot szednél s a madarakkal versenyt énekelnél.
– Igaza van farkas komának, gondolta magában Piros sapkácska. Bizonyosan
örülne nagyanyácskám is, ha virágot vinnék neki. Aztán korán is van, még
elég jókor érek hozzá.
Nem sokáig gondolkozott, letette a kosarat, leszaladt az útról, be a
virágos erdőbe, virágról virágra szökkent, mind beljebb, beljebb, farkas
koma pedig ezalatt sietett egyenesen a nagyanyácska házához, kopogtatott
az ajtón.
– Ki az? kérdezte nagyanyácska.
– Én vagyok, Piros sapkácska, – felelt a farkas – nyissa ki az ajtót
édes nagyanyácskám, kalácsot s bort hoztam magának.
– Nyomd meg a kilincset, szólt ki nagymamácska, gyönge vagyok, nem tudok
felkelni.
Farkas koma megnyomta a kilincset, belépett a házba, se szó, se beszéd,
ment egyenesen az ágyhoz s hamm! bekapta a nagyanyácskát. Azzal magára
vette a nagyanyácska ruháját, föltette a fejkötőjét, belefeküdt az ágyba
s maga elé húzta a függönyöket.
E közben Piros sapkácska annyi virágot szedett, hogy már alig birta,
visszament hát az útra s sietett a nagyanyácska házához. Na, meg is
érkezik hamar, de bezzeg elcsudálkozott erősen, mikor látta, hogy nyitva
az ajtó. Belépett a szobába, s amint ment beljebb, olyan csudálatosan
érezte magát. Köszönt mint máskor, „jóreggelt nagyanyácskám“, – de
senkisem fogadta, aztán ment az ágyhoz, félrehúzta a függönyt, de most
csudálkozott még igazán! A nagyanyácska mélyen a szemébe húzta a
fejkötőjét s olyan nagy füle volt, hogy megirtózott tőle.
[Illustration: Piros sapkácska.]
– Jaj, édes nagyanyácskám, de nagy füle van magának! csapta össze kezét
Piros sapkácska.
– Azért van az, édes leányom, hogy jobban halljalak téged, mondotta
farkas koma.
– Hát a szemed? Az is mekkora!
– Azért, hogy jobban lássalak.
– De a kezed is mekkora, édes nagyanyácskám!
– Hogy jobban megölelhesselek, édes lányom!
– Jaj Istenem, de hát a szájad! Mily szörnyű nagy az!
– Azért, hogy könnyebben bekaphassalak! mondta farkas koma s abban a
pillanatban kiszökött az ágyból s hamm! bekapta Piros sapkácskát.
Azzal visszafeküdt az ágyba, elaludt s úgy elkezdett horkolni, hogy
kihallatszott az útra a horkolása. Éppen arra járt a vadász, hallja a
szörnyű horkolást, megáll, fejét csóválja, hümget: No még ilyen
horkolást sem hallottam világéletemben! Valami nagy baja lehet az öreg
asszonynak!
Bement a házba s ahogy az ágyhoz közeledett mindjárt meglátta farkas
komát.
– Áhá! Hát te vagy, komám? No, várj csak! Már rég kereslek téged!
Már éppen fogta a puskáját, hogy agyondurrantsa, de hirtelen eszébe
jutott, hátha lenyelte az öreg asszonyt farkas koma s okkal-móddal még
kiveheti belőle. Nosza, ollót keresett, azzal egyet nyisszentett a
farkaskoma hasán s im, a nyíláson – kukk! kikukkantott a Piros
sapkácska, s utána a kis leány is.
– Jaj de megijedtem volt, – mondta Piros sapkácska – de hogy is ne,
lelkem bácsi, olyan sötét van a farkas koma gyomrában.
A másik szempillantásban elé mászott a nagymamácska is, Piros sapkácska
pedig nagy hirtelen elszaladt a patakra, a kötényét telerakta kővel,
aztán szaladt vissza, a követ belerakták farkas koma hasába, bevarrták
jó erősen. Na, most eredj, farkas koma! Az ám, mikor felébredt, csak
lesuppant az ágyról, egyet nagyot nyekkent s vége vót – úgy meghót!
Haj, Istenem, volt öröm a háznál. A kalácsot megették, a bort megitták,
farkas koma bőrét a vadásznak adták, nagyanyácska meggyógyult, Piros
sapkácska pedig megfogadta, hogy soha, soha többé le nem tér az útról,
ha egyszer az édes anyja megtiltja azt.
Holnap a kis Piros sapkácska legyen a vendégetek!
A muzsikusok.
Egyszer volt egy ember s annak egy szamara. Vén volt a szamár s merthogy
kevés hasznát vették a vénsége miatt, még a bogáncskórót is sajnálta a
gazdája s azon járatta az eszét, hogy túladjon rajta. Azért, hogy szamár
a szamár, mégis észrevette a gazdája szándékát s gondolta magában:
elinal, mielőtt lebunkóznák. Mert, haj, háladatlan az ember, még az is
kitelik tőle! Na, nem is sokat gondolkozott, búcsut mondott a
kapufélfának s elindult – ugyan hová indult? Ő bizony egyenesen Brassóba
indult. Hát oda minek? Minek? Akár hiszitek, akár nem – föltette
magában, hogy beáll ott muzsikusnak. Ért ő ehhez is, hogy ne értene!
Ment-mendegélt a szamár s útközben találkozott egy kopóval. Vén volt ez
a kopó is, ott feküdt az út szélén s sóhajtozott magában: hej, de
megöregedtem, hej, de legyengültem! Bezzeg régen, mikor jól tudtam
szaladni, de jó dolgom volt!
Megáll a szamár s kérdi:
– Mit sóhajtozol, mit keseregsz, kopó barátom?
– Hogyne sóhajtoznék, hogyne keseregnék, mikor leöregedtem, nem tudok
szaladni! A gazdám már ki is mondta rám az itéletet: meglő, mivelhogy
nem veszi hasznomat.
– No bizony, ha meg akar lőni a gazdád, jere velem. Én megyek Brassóba,
ott beállok muzsikusnak, beállhatsz te is. Jó hangod is van, meg értesz
bizonyosan a doboláshoz is, majd meglátod, milyen uri dolgod lesz. Én
trombitálok, te dobolsz – ez lesz ám csak a szép muzsika!
– Mondasz valamit, mert jár a szájad, – mondotta a kopó s a szamárhoz
szegődött: indult vele Brassóba.
Még egy fél órányira sem haladtak, találkoznak egy vén macskával. Az út
szélén támolygott szegény feje s olyan szomorú volt, mint a három napos
esős idő.
– Hát neked mi bajod, vén bajuszvitéz? – kérdezte a szamár.
– Ó ne is kérdezd, felelt a macska. Megöregedtem, a fogamat elhullattam,
nem tudok egeret fogni s vízbe akar fojtani az asszonyom. Hát ezt
érdemlem én? Hej, bezzeg becézett, mikor százával fogtam az egeret!
– Soh’se búsulj, mondotta a szamár. Tarts velünk, jere Brassóba
muzsikusnak. Te úgyis értesz az éjjeli muzsikához, olyan dolgod lesz
ott, amilyen még nem volt világéletedben.
Egy percet sem gondolkozott a macska, kezet csapott a szamárral,
hozzájuk szegődött s most már hárman mentek Brassó felé. Mentek, mentek,
mendegéltek, aztán egy faluba értek s ott egyszerre csak meglátnak egy
vén kakast, amint a kapu tetején gubbaszkodik nagy búsan. A fejét
lecsüggesztette, a szárnyát eleresztette: a ki látta, megesett a szíve
rajta.
– Adj Isten jónapot, sarkantyús vitéz! Hát neked mi bajod? Ejnye, de
levitézlettél!
– Hát hogyne, lelkem szamár atyámfia, mikor az asszonyom vendéget vár
holnapra s az én öreg húsomból akarja megtraktálni.
– Ó, te bolond, mondotta a szamár, csak nem engeded, hogy megöljenek.
Jere velünk Brassóba, állj be a mi bandánkba. Neked szép hangod van –
éppen csak te hiányoztál!
Hopp! lerebbent a kakas a kapuról, egyet nagyot kukorékolt s ment a
bandával nagy gangosan.
Mentek, mentek, mendegéltek s estére egy erdőbe értek. Ott mindjárt
szállást vertek: a szamár meg a kopó lefeküdtek egy nagy fa alá, a
macska meg a kakas fel a fára, a fának a tetejére. De minekelőtte
elaludtak volna, a kakas széjjelnézett s hát nem messzire valami
tűzvilágot pillantott meg. Mindjárt szólt a társainak:
– Halljátok-e, ide nem messze tűzvilágot látok, ott bizonyosan ház van.
Mondta a szamár:
– No bizony, akkor kászolódjunk fel s menjünk oda, mert ez nem valami
kényelmes szállás.
Nem sokáig gondolkoztak, hanem felszedelőzködtek s mentek a tűzvilág
felé. Amint mentek, mind nagyobb, nagyobb lett a tűzvilága s egyszerre
csak ott állottak a ház előtt. Rablók háza volt az! A szamár, mint
legnagyobb a bandában, egyenest az ablakhoz ment, benézett:
[Illustration]
– No, mit látsz, vén szamár? – kérdezte a kakas.
– Hej, haj! terített asztalt, rajta étel, ital, de mennyi! Asztal körül
zsiványok ülnek, esznek, isznak, vígan vannak.
– Bezzeg jó volna, ha mi is asztal mellé telepedhetnénk, mondotta a
kakas.
– Elhiszem azt, hagyta helyben a szamár.
Összedugták a fejüket mind a hányan voltak s tanakodtak, hogy mint
tudnák széjjelugrasztani a zsiványokat. Merthogy mind nagyon okosak
voltak, nem sokáig tartott a tanakodás. Halljátok csak, mit csináltak.
Azt, hogy a szamár a két előlábával feltámaszkodott az ablak párkányára,
a kutya felugrott a szamár hátára, a macska a kutyára s a kakas a
macskának a feje tetejére. Mikor így szépen elhelyezkedtek, egyszerre
elkezdettek muzsikálni: a szamár ordított, a kutya ugatott, a macska
nyávogott, a kakas kukorikolt, aztán e mellett a víg muzsikaszó mellett
betörték az ablakot, uccu, be a házba! Haj, Szűz Mária, Szent József!
megijedtek a zsiványok, azt hitték, hogy kísértetek járnak, nosza,
felugráltak az asztal mellől s hanyat-homlok szaladtak ki az erdőbe.
Egyéb sem kellett a muzsikusoknak, letelepedtek az asztal mellé, ettek,
ittak, muzsikáltak s olyan virágos kedvük fakadt, hogy szinte kirugták a
ház ódalát.
Éjfél felé elálmosodtak, a tüzet eloltották s lefeküdtek. A szamár
kiment a szérűs kertbe s egy kazal tövében feküdt le, a kopó az ajtó
mögé heveredett, a macska a tűzhelyen nyult el, a kakas pedig felszállt
a kakasüllőre. Egy perc mulva, kettő mulva aludtak, mint a bunda, de
bezzeg nem aludtak a zsiványok: ezek jó messziről nézték, lesték nagy
ijedten, hogy mi történik az ő házukban. Egyszer csak látják, hogy a tűz
világa elalszik, a ház elsötétedik, gondolják, hátha eltávoztak a
kísértetek.
– Eredj, nézd meg, mondotta a vezér egyiknek, hadd lám, elmentek-e?
Elment a zsivány, betapogat a szobába, megy egyenest a tűzhelynek,
merthogy ott parazsat látott pislákolni. Az ám, a macska szeme volt az.
De azt a zsivány nem tudta, hogy tudta volna? – a gyufát a macska
szeméhez tartotta. Hiszen tarthatta, a gyufa nem gyult meg, de történt
egyéb! A macska a zsiványnak az arcába szökött, ráfujt s
összevisszakarmolta. Tyhű, megijedt a zsivány, szaladt esze nélkül, de
amint az ajtón kifelé szaladt, a kutya az inába harapott, mikor meg az
udvaron szaladott szörnyű jajgatással, a szamár a kazal mellől
hatalmasan ódalba rugta. Csak a kakas nem bántotta: ez a nagy lármára
felébredt s torka szakadtából kiabált: kukuriku, kikeriki! s csapkodta a
szárnyát.
Szaladott a zsivány esze nélkül s alig tudta elmondani, hogy mi történt
vele.
– Jaj, jaj, fussunk, ameddig a szemünk lát, nincs itt maradásunk. A
tűzhelyen egy vén boszorkány ül. Ez, mikor tüzet akartam gyújtani, a
szemem közé fujt s az arcomat össze-visszakarmolta; az ajtó mellett egy
ember állott, ez meg egy nagy késsel az inamba vágott; szaladok az
udvarra, el a szénakazal mellett, ott meg valami fekete szörnyeteg úgy
ódalba vágott egy doronggal, hogy egész életemre arról koldulok. A ház
tetején ül a bíró, az meg mind azt kiabálta: hozzátok ide a zsiványt,
hozzátok ide!
Na, többet még a ház felé sem mertek tekinteni a zsiványok, szaladtak,
mintha szemüket vették volna, a muzsikusok pedig ottmaradtak a házban,
éltek vígan, a mig volt miből.
Máig is élnek, ha meg nem haltak.
Az okos Kati.
Egyszer volt egy ember s annak egy leánya: okos Kati volt a neve. Mikor
okos Kati eladó leánnyá serdült, egymásnak adták a legények a kilincset,
de okos Kati szóba sem állott akárkivel. Azért volt ő okos, hogy
megnézze, kivel köti össze magát. Igaz-e? No, jó. Hanem egyszer mégis
csak jött egy legény, aki megtetszett Katinak, Kati is a legénynek. Ez a
legény – János volt a neve – megkérte az okos Kati kezét s a szülei azt
mondták: a mi lányunk ritka okos, reá bizzuk, kihez adja magát.
Mondta okos Kati:
– Nekem úgy tetszik, hogy ez a legény okos legény, felesége leszek hát.
Na jó, mindjárt felvetették a konyhát, főztek, sütöttek, aztán asztalhoz
ültek. Vacsora közben mondja az asszony Katinak:
– Eredj, leányom, a pincébe, hozzál bort.
Okos Kati vette a korsót, lement a pincébe, csapra ütötte a hordót,
leült s csurgatta a bort. Amint a bor csurgott, véletlenül felnézett a
falra s hát ott éppen a feje felett egy nagy kalapács lóg a szegen. Mit
gondolt, mit nem, okos Kati elkezdett sírni, keseregni: Istenem,
Istenem, ha János feleségül vesz, gyerekünk születik, az megnő,
leküldjük a pincébe borért, ez a kalapács a fejére esik s szörnyet hal!
Ezen úgy elkeseredett, hogy nem szünt a sírása, jajgatott, kesergett,
hullott a könnye, mint a záporeső. Fenn a házban csak várták, várták a
bort, de okos Kati nem jött. Mikor a várást megunták, mondja az asszony
a szolgálónak: eredj menj le a pincébe, lássad, hol marad, mit csinál
Kati.
Lemegy a szolgáló, látja, hallja, hogy milyen keservesen sír okos Kati,
kérdi tőle: hát te mért sírsz?
– Jaj, hogy ne sírnék, hogyne sírnék! Ha János feleségül vesz,
gyermekünk születik, az megnő, leküldjük a pincébe borért, ez a kalapács
a fejére esik s szörnyet hal!
– No, az szent igaz, hogy éppen így lesz, mondotta a szolgáló. Ő is
leült okos Kati mellé s úgy sírt, hogy majd megszakadt a szíve.
Odafenn csak várták, várták, de hiába várták s leküldötték a szolgát,
hogy lássa, mit csinálnak a leányok. Lemegy a szolga, kérdi, miért
sírnak, mi bajuk esett.
– Jaj, hogy ne sírnék, hogyne rínék! Ha János feleségül vesz, gyermekünk
születik, az megnő, leküldjük a pincébe borért, ez a kalapács a fejére
esik s szörnyet hal!
– No, az éppen úgy is lesz! hagyta helybe a szolga s ő is elkezdett
ordítani.
Odafenn pedig csak várják a bort. Hiszen várhatták. Mondja az asszony az
urának:
– Hallá-e, menjen le kend, mert ezeknek valami bajuk eshetett, hogy még
mindig nem jőnek.
Lemegy az ember, hallja az éktelen sírást, rívást, kérdi az okát, mondja
okos Kati, nosza! az apja is leül közéjük s ordít, mintha megverték
volna. Várják, várják odafenn a bort, de várhatták. Mit volt, mit nem
tenni, lement az asszony is, egyedül maradt a vőlegény.
[Illustration: Az okos Kati.]
– Hát ti mit csináltok, mért sírtok ilyen keservesen? – kérdezte az
asszony.
No, mindjárt meghallotta, hogy mért s ő is leült közéjük, sírt,
jajveszékelt a többivel.
A vőlegény várhatta a háznépét, egy lélek sem jött fel. Egyszer aztán ő
is megunta a várakozást, lemegy a pincébe, hallja az éktelen ordítást,
sírás-rívást, jajgatást, megijed szörnyen, kérdi, mi történt, mondják
mind ahányan, hogy mi.
– Na, mondta János – sok országot bejártam, de ilyen okos lányt még nem
láttam, ez éppen nekem való!
Még másnap megtartották a lakodalmát s élt a fiatal pár boldogan, mint
két gilice madár.
Telt, mult az idő, egyszer mondja János okos Katinak:
– Hallod-e, feleség, én elmegyek a vásárra, te pedig menj ki a határba s
arasd le a búzát.
János elment a vásárba, okos Kati ment a buzaföldre s ahogy oda ért,
kérdezte magában:
– No, most mit csináljak? Arassak vagy egyem először? A’ biz’ a, eszem
először.
Leült, evett, amennyi csak beléfért, aztán ismét kérdezte magában:
– Hát most mit csináljak? Arassak vagy aludjam elébb egyet? Én bizony
előbb jót alszom egyet. Lefeküdt a buzába s aludt mint a bunda.
Este felé hazajött János a vásárból, de okos Kati még nem volt otthon.
– Lám, lám, okos asszony ez a Kati, mondotta János, nem jön haza addig,
míg az egész földet le nem aratja. Ez ám az asszony!
Hanem mikor sötét este lett s még sem jött haza, nem volt otthon
maradása, kiment a buzaföldre, hadd lássa, mit csinál okos Kati. Hiszen
volt, amit lásson. A búzából egy szál nem sok, annyi sem volt learatva,
Kati pedig aludott, mint a fekete föld.
– Hm, hm, morrogott János, ennek fele sem tréfa.
Nem költötte fel okos Katit, hanem haza szaladt, volt neki egy
kalitkája, kalitkában egy sereg madár, azt kivitte a buzaföldre, okos
Katinak a derekára kötötte, azzal ismét haza ment, az ajtót bezárta s
lefeküdt.
Éjfél felé felébred okos Kati, feltápászkodik, elindul, de amint ment, a
madarak elkezdettek repdesni s okos Kati úgy megijedt, hogy majd kirázta
a hideg.
– Vajjon én vagyok-e én? – kérdezte magától s vacogott a foga.
Nem tudta, hogy mit feleljen s szörnyű ijedten állott egy helyben
sokáig, aztán mégis meggondolta magát:
– Elmegyek haza s megkérdem, vajjon én vagyok-e én, ott majd tudják.
Szaladva szaladt haza, megy az ajtóra, nyomja a kilincset, de az ajtó
nem nyilik; megy az ablakra, kopogtat, s beszól:
– János, itthon van-e Kati?
– Itthon, felelt János.
– Ó Istenem akkor én nem vagyok én! – kesergett okos Kati.
Ment tovább házról-házra, de sehol sem eresztették be. Addig ment, hogy
kiért a faluból, s úgy elment, hogy többet soha nem látták.
Hüvelyk Matyi.
Hol volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl, hol a kurta farkú malac
túr, volt egyszer egy szegény ember s annak felesége. Erősen szegények
voltak, de a szegénység miatt nem igen búslakodtak, annál többet a
miatt, hogy akkora gyermekük sem volt, mint egy ütés tapló. Este, ha
lefeküdtek, reggel, ha felkeltek, mind csak azon sóhajtoztak,
imádkoztak, hogy Isten bár egy gyermekkel áldaná meg, habár csak
akkorával is, mint a hüvelykujjam. Addig sóhajtoztak, addig imádkoztak,
hogy Isten meghallgatta s meg is áldotta egy gyermekkel, de ez csakugyan
éppen akkora volt, mint a hüvelykujjam, egy szetemnyivel sem nagyobb
annál.
Hát bizony akármilyen kicsike volt a gyermek, övék volt, úgy örültek
neki, hogy nem győztek eleget hálálkodni Istennek. S merthogy a gyermek
annál nagyobbra nem nőtt, habár esztendő esztendő után múlt, elnevezték
Hüvelyk Matyinak. No, de amilyen pirinkó volt Matyi, éppen olyan nagy
volt az esze s akármibe fogott, vele járt a szerencse.
Egyszer a szegény ember készülődött az erdőbe, hogy fát vágjon s mind
azon búcsálódott, hogy nincs, aki utána hajtsa a szekeret, már pedig
minek legyen ott hiába egész nap ló s szekér, mig ő fát vág. Hallja ezt
Hüvelyk Matyi s mondja:
– Egyet se búcsálódjék, édes apám, majd kihajtom én a szekeret az
erdőre.
Nagyot nevetett az apja:
– Ugyan bizony, mit gondolsz, te tökmag. Nem tudsz te lovat hajtani.
– Dehogy nem tudok. Csak az édes anyám tegyen a ló fülébe, onnét
elhajtom én úgy, hogy más sem külömben.
– Jól van, mondta az apja, próbáljuk meg. Hadd lám, mit tudsz.
Elment a szegény ember s délfelé az asszony befogta a lovat a szekérbe,
Matyit beültette a ló fülébe, Matyi pedig jó hangosan, legényesen
nagyokat rikkantott: gyi, te, gyi! Nye, te, nye! Gyi elé, gyi!
Bezzeg hogy ment a ló s meg sem állott, míg az erdőbe nem ért, ott is,
ahol a szegény ember a fát vágta. Éppen mikor megérkeztek s Matyi
nógatta a lovat, arra vetődött két ember s hogy hallották a nógatást s
nem látták, ki nógat, megállottak, csudálkoztak.
Mondja az egyik:
– Látod te, hogy ki nógatja a lovat?
– Nem én, felelt a másik. Látom, hogy a ló mellett áll egy ember, de az
semmit sem szól, azt is lassan mondja.
De Matyi nemcsak nógatott, hanem mikor megállott a ló, kiáltotta nagy
büszkén:
– No lássa, édes apám, ide hajtottam a lovat! Most már vegyen le!
A szegény ember kivette Matyit a ló füléből, aztán leültette a földre, –
az ám, nem a földre, hanem egy gombára. Ott éppen jól elfért.
De már most csakugyan ámult-bámult az a két ember. Mondta az egyik:
– Hallod-e, vegyük meg ezt a gyereket s a nagyvárosokban mutogassuk.
Meglásd, annyi pénzt szerzünk, hogy Dáriusnak sem volt több.
– Biz’ a jó lesz, – mondta a másik. – Vegyük meg.
Odamentek a szegény emberhez, köszöntek s kérdezték, hogy nem adná-e el
ezt a gyereket. Becsületes árát adják.
– Hát ha a világ minden kincsét nekem adnák kendtek, eladnám-e az én
drága jó fiamat! – felelt a szegény ember.
Hanem Hüvelyk Matyi egy szempillantás alatt felmászott az apja vállára,
s a fülébe sugta:
– Adjon csak el, édes apám, úgy is visszajövök kigyelmedhez.
– Az már más, gondolta magában a szegény ember s eladta Matyit egy jó
marék aranyért.
Örültek az emberek, erősen a kedvébe jártak Matyinak, még azt is
megkérdezték, hová ültessék.
– Csak ültessen kend a kalapja karimájára, mondotta az egyiknek, ott fel
s alá sétálhatok s látom, hogy hol s merre járunk.
[Illustration: Hüvelyk Matyi.]
Hát hogyne űltették volna oda! Matyi elbúcsuzott az apjától, elbúcsuztak
az emberek is, aztán útnak eredtek. Estefelé megszólal Matyi:
– Bátya, tegyen le a földre, mert hát izé…
– Csak maradj, fiam, mondotta az ember, űlj ki a kalap karimájának a
szélire, s végezd el ott a bajodat. Hányszor megtisztelnek a madarak s
föl sem veszem!
– De így s de úgy, mondotta Matyi, tudom én, hogy mi az illendőség, csak
tegyenek le a földre.
Az ember levette a kalapját, s az út mellett letette egy buzaföldre.
Hiszen egyéb sem kellett Matyinak, egyet ugrott, kettőt szökött, egy
szempillantás alatt eltűnt a búzavetésben, aztán nagy hirtelen bebújt
egy egérlikba s onnét kacagva kikiáltott:
– Jó estét, atyafiak! Szerencsés utat, hol sár nincs.
Tyhü, megmérgelődnek az atyafiak, beszaladnak a búza közé, keresik
mindenfelé, tűvé tesznek minden talpalatnyi helyet, beszurkálnak
botjukkal az egérlikba is, de szurkálhattak, mert Matyi beljebb-beljebb
húzódott, nem tudták kikaparászni. Eközben sötét este lett s a két ember
nagy bosszusággal tovább ment.