sohasem voltak világéletükben. Egy nagy sűrűségben aztán megállottak,
ott nagy tüzet raktak.
– No, ide üljetek le, mondta az asszony. Ha elálmosodtok, el is
alhattok. Mi megyünk a dolgunkra s ha készen vagyunk, visszajövünk
érettetek.
A gyermekek ottmaradtak a tűz mellett, délben a Juliska kenyerét
megették, aztán lefeküdtek s elaludtak. Sötét éjjel volt, mikor
felébredtek s Juliska elkezdett keservesen sírni: jaj, Istenem, Istenem,
hogy találunk ismét haza!
– Ne sírj, vigasztalta Jancsika, mindjárt feljő a hold s annak a
világánál hazamegyünk.
Hát a hold fel is jött, el is indultak, de egyetlen egy kenyérmorzsát
sem láttak: a madarak mind felszedték napközben. Egész éjjel bolyongtak
az erdőben, aztán reggeltől estig, de nem találták meg az igazi utat.
Éhesek voltak szegények, egész nap nem ettek egyebet, csak egy-egy szem
epret, málnát, mit itt-ott találtak, nem bírta már a lábacskájuk,
lefeküdtek hát egy fa alá s ott elaludtak.
Reggel ismét elindultak, keresték az útat, de mindjobban, jobban
belevesztek az erdőbe. Amint így bolyongtak, meglátnak egy faágon egy
szép hófehér madárkát. Ez a madárka olyan szépen, olyan gyönyörűen
énekelt, hogy a gyermekek megállottak s úgy hallgatták nagy
gyönyörűséggel. Egyszer aztán csak felröppen a madár, mindenütt előttük
röpdösött, ők meg mentek utána s addig mentek-mendegéltek, míg egy kicsi
házacskához értek. A madárka leszállott a ház fedelére, ők meg néztek
föl hozzá s im, szemük-szájuk tátva maradt a csodálkozástól. Kenyérből,
kalácsból, mézespogácsából volt az egész házikó, az ablaka meg tiszta
cukor.
– Hej, de jó helyre vezetett a madárka! ujjongott Jancsika. No, itt
megebédelünk.
Hopp, egy szempillantásra fent termett a házfedelén, leszedett egy pár
kalácsot, mézes pogácsát, Juliska meg az ablaknak dült s úgy nyalta a
cukrot. Hiszen ez így éppen jó volt, de egyszer csak kivisít a házból
egy rikácsoló hang s kérdi:
/P Ki kaparász, mi kaparász? Ma még összeomlik a ház! P/
Feleltek a gyermekek:
/P A szél fújja, kaparássza, Az ablakot mind a’ rázza. P/
S ettek tovább, mintha semmi sem történt volna. Na, hanem egyszerre csak
kinyilt az ajtó s kilép egy vén asszony, de olyan vén, hogy az orra a
térdét verte s odatipeg a gyermekekhez. Hej, de megijedtek, szegények!
Bezzeg, hogy egyszeribe kihullott a kezükből a sok mindenféle jó! De a
vén asszony nem mutatott haragot, de sőt inkább nyájasan bólintgatott a
fejével s kérdezte tőlük:
– Hát ti, édes fiaim, hogy kerültetek ide? Jertek csak be, maradjatok
itt, bizony mondom, jó dolgotok lesz nálam.
Azzal kézenfogta a gyermekeket, bevezette a házba, leültette, adott
nekik tejet, kalácsot, almát, diót s minden jót. Aztán este szép fehér
ágyat vetett nekik, lefektette, édes szóval becézgette. Azt hitték a
gyermekek, hogy a menyországba kerültek.
De a vén asszony csak színlelte a jóságot. Gonosz boszorkány volt, a ki
csak azért építette ezt a házikót, hogy idecsalja a gyermekeket, aztán
megegye. Ha csak egy gyermek odavetődött, azt jó kövérre hízlalta, aztán
megölte, megfőzte, megsütötte s megette istentelen boszorkánya. Reggel,
mikor még Jancsi és Juliska édesen aludtak, odament az ágyukhoz, nézte,
vizsgálta s vigyorogva mormogta magában: Ej, de pompás pecsenye lesz
ezekből! Csak éppen azt várta, hogy felébredjenek a gyermekek, megfogta
Jancsit, vitte az ólba, bezárta, Juliskára meg rákiáltott:
– Eredj, te lusta, hozzál vizet, főzz valami jót a bátyádnak, hadd
hízzék. Ha aztán meghízott, megeszem, meg ám!
Hej, édes Jézusom, sírt Juliska, hullott a könnye, mint a záporeső, de
sírhatott, azt kellett tegye, amit a boszorkány parancsolt. Jancsikának
a legjobb ételeket főzték, de Juliska csak száraz kenyeret kapott, azt
is keveset, a boszorkány pedig minden reggel odabicegett az ólhoz s
bekiáltott:
– Nyujtsd ki az ujjadat, Jancsika, hadd lám, hízol-e?
De Jancsikának volt esze, az ujja helyett csontocskát nyujtott ki. A
boszorkány rosszúl látott, azt hitte, hogy az csakugyan a Jancsika ujja
s ugyancsak csudálkozott, hogy nemhogy hiznék, de még inkább soványodik.
Mikor aztán eltelt négy hét s Jancsika még mindig sovány volt, elhagyta
a boszorkányt a béketűrése s mondta Juliskának:
[Illustration: Jancsika és Juliska.]
– Hallod-e, hozzál vizet. Akár kövér, akár sovány a bátyád, én már
tovább nem várok, holnap reggel megöljük s megfőzzük.
Sírt Juliska, hullott a könnye, mint a záporeső s míg a vizért járt,
folyton imádkozott; Istenem, Istenem, segélj meg minket! Bár inkább
széttépett volna valami vadállat az erdőben, legalább együtt haltunk
volna meg!
De hiába sírt, hiába imádkozott, reggel a vizet fel kellett tenni a
tűzre.
– Hagyd, csak forrjon a víz, mondta a vén boszorkány, addig még
begyujtunk a kemencébe s kenyeret sütünk.
Begyujtnak a kemencébe, a lisztet meggyúrják, eközben leszakad a tűz s
mondja a boszorkány:
– No, most bujj be a kemencébe, nézd meg, hogy jól kihevült-e?
Hiszen Juliska mindjárt megsejtette, hogy min járatja az eszét a
boszorkány s mondta:
– Ó lelkem nénémasszony, én nem tudom, hogy kell bebujni a kemencébe.
– Ejnye te ostoba, rikácsolt a boszorkány, nem tudsz bebujni? Hisz olyan
nagy a kemencze szája, hogy magam is beférnék azon!
Odament a kemencéhez, benézett a száján, mutatta Juliskának, hogy milyen
nagy, de Juliska sem volt rest, úgy meglökte a boszorkányt, hogy
egyszeribe begurult a kemencébe, aztán meg hirtelen rázárta a kemence
vasajtaját. Haj, de bőgött, sikoltozott adta gonosz boszorkánya! Hiszen
bőghetett, sikoltozhatott, nem tartott ez sokáig. Izzé-porrá égett egy
szempillantás alatt.
De bezzeg szaladott Juliska is az ólhoz, kinyitotta az ajtót, Jancsika
kiugrott, egymás nyakába borultak, ugráltak, táncoltak nagy örömükben s
most már hogy nem kellett félniök a vén boszorkánytól, bementek a
házikóba, a hol minden sarokban volt egy láda, szinültig tele aranynyal,
ezüsttel s mindenféle drágasággal.
Jól megrakták a zsebjüket, a kötényüket s azzal uccu neki! ki a házból,
mentek, amerre a szemük látott. Mentek, mentek, mendegéltek s egyszerre
csak egy nagy folyóhoz értek. No, most ezen hogy menjenek átal, mikor
nincs hid rajta?
– Nini, mondta Juliska, amott úszik egy fehér kácsa, szólítsuk meg,
hátha átvisz a hátán. Mindjárt meg is szólította Juliska:
/P Kácsa, kácsa, édes kácsa, Végy a fehér hátacskádra. Még csak
egy szál palló sincsen, Kedves kácsa, ne hagyj itten! P/
A kácsa egyszeribe partra úszott, Jancsika felült a hátára s maga mellé
akarta ültetni Juliskát is, de Juliska azt mondta:
– Csak eredj te elébb s küldd vissza utánam. Nem bír át egyszerre
kettőnket.
Úgy is lett. A kácsa először átvitte Jancsikát, azután Juliskát,
megköszönték a kácsa jóságát, elbúcsuztak tőle s tovább mentek,
mendegéltek, míg egyszerre csak mind ismerősebb lett az erdő s im
megpillantották az édesapjuk házát. Nosza, megfutamodtak s meg sem
állottak, míg haza nem értek. Hej, édes jó Istenem, volt öröm! Nem
győzték ölelni, csókolni az édes apjukat. Hát még a szegény favágó! Sírt
örömében, hullott a könnye, mint a záporeső. Aztán kirakták mind, ami
drágaságot magukkal hoztak s bezzeg többet nem éheztek, nem sanyarogtak.
Na, tudom, most már a mostohájuknak sem lettek volna többet a terhére,
az ám, csakhogy míg ők az erdőben laktak, meghalt az asszony. Most már
élhettek boldogan s éltek is, míg meg nem haltak.
Itt a vége, fuss el véle!
Hamupipőke.
Volt egyszer egy gazdag ember s annak felesége és egyetlen egy leánya.
Egyszer nehéz beteg lesz az asszony s merthogy érezte a halála óráját,
ágyához hivatja a leányát s mondja neki:
– Édes leányom, érzem, hogy közeleg halálom órája. Csak azt az egyet
kötöm lelkedre: maradj jó, mint eddig voltál s akkor megsegít az Isten.
Ne sírj édes lányom, lenézek rád az égből s veled leszek mindég.
Többet nem mondott az asszony, lehunyta a szemét s meghalt.
Na, eltemették az asszonyt nagy pompával, elsiratták nagy jajszóval,
aztán telt, múlt az idő, de a leány nem feledte édes anyját, minden nap
kijárt a sirjához, ott szive szerint kisírta magát. De azt sem feledte
el, hogy mit kötött a lelkére az ő édes anyja s olyan jó, olyan szelid
volt azután is, mint annak előtte.
Gondolta a gazdag ember: még sem hagyja anya nélkül ezt a leányt s
esztendő múlva asszonyt hozott a házhoz, kinek két leánya volt. Szép
leány volt mindakettő, de a milyen szép, épolyan gonoszlelkü mindakettő.
Haj, szegény árva! Még csak most lett igazán szomorú az élete! Egy nap,
két nap alig hogy eltelt, a mostohatestvérek nem engedték meg, hogy az
árva velük egy szobában legyen, kikergették a konyhára.
– Ott a helyed, mondták, a ki enni akar, dolgozzék.
Az ám, hiszen ezt jól mondották, csakhogy ők maguk bezzeg nem dolgoztak,
mind csak azon járt az eszük, hogy milyen ruhát vegyenek magukra s míg
ők szebbnél szebb, cifrábbnál cifrább ruhába jártak, az árvának
odadobtak valami rongyot s kicsi gyenge lábára durva facipőt húzattak.
Hajnaltól késő estig folyton dolgozott az árva, sűtött, főzött, mosott,
sepergetett s még az sem volt elég, a gonoszlelkű leányok borsót s
lencsét kevertek a hamuba s megparancsolták, hogy azt a hamuból szemelje
ki. Haj, még ez sem volt elég. Hiába dolgozott, folyton csúfolták s
este, mikor alig állott gyenge lábán, nem engedték, hogy ő is puha ágyba
feküdjék, hanem a tüzhely mellé, a hamuba fektették. E miatt mindég
poros, piszkos volt a szegény árva s most még csúf nevet is adtak neki:
elnevezték _Hamupipőkének_.
Telt, múlt az idő, egyszer a gazdag ember vásárba készült s kérdezte a
leányokat, hogy mit hozzon nekik.
– Szép ruhákat, mondotta az egyik, – gyöngyöt s drágakövet, mondotta a
másik.
– Hát neked mit hozzak, Hamupipőke?
– Ne hozzon nekem, édes apám sem ruhát, sem gyöngyöt, sem semmiféle
drágakövet. De mikor az erdőn át hazafelé jön, amely ág először legyinti
meg a kalapját, azt törje le s hozza haza nekem.
Elment az ember, a vásáron vett a két leánynak cifra ruhákat,
gyöngyöket, drágaságokat, aztán amint jött át az erdőn, a kalapját
meglegyintette diófának lombos ága, azt letörte, s hazahozta
Hamupipőkének. Bezzeg nevettek, csúfolódtak a leányok, de Hamupipőke nem
törődött velök, megköszönte a faágat, kivitte a temetőbe, ott az anyja
sirján elültette, könnyeivel öntözte s ím az ág megfogant, nőtt,
növekedett szemlátomást: még egy hét sem telt el belé, nagy erős fa
növekedett a gyenge ágból, nagy erős fának az ágai közt mindennap ott
repdesett egy fehér madárka s ez a fehér madárka mindent ledobott, a mit
csak a Hamupipőke szive kivánt.
Történt egyszer, hogy a király három napig tartó bált adott s arra
valahány szép leány volt az országban, mind meghívta, hogy a fia
válasszon közülök feleséget magának. Na, bezzeg örültek a
mostohatestvérek! Mindjárt beparancsolták Hamupipőkét, szépen
megfésültették a hajukat, fényesre mázoltatták vele a cipellőjüket, s
dicsekedtek nagy fennen, hogy őket a király bálba hívta. Hamupipőke
mindent elvégzett rendben, a mit parancsoltak, de ő neki is szegénynek
nagy kedve lett volna elmenni a bálba s kérte, olyan szépen kérte a
mostoháját, hogy vigye el őt is.
– Ugyan bizony, mit gondolsz, mondotta a mostoha – hiszen csupa piszok
vagy. Ruhád sincsen bálba való, cipőd sincsen táncra való, – mit akarsz?
De Hamupipőke csak kérte tovább az anyját, olyan szépen kérte!
– Jól van, mondta az asszony. Egy véka lencsét a hamuba öntöttem, ha azt
két órának a leforgásán kiszemeled, jöhetsz a bálba te is.
Kiment Hamupipőke nagy búsan a kertbe s szólította az ő kedves
galambjait:
/P Jertek, jertek, galambocskák, Szedjétek fel a magocskát.
Jertek, jertek, szemeljétek, Szebbje legyen a tiétek! P/
Abban a pillanatban beröppent a konyhára két fehér galamb, két fehér
galamb után egy sereg gerlice, aztán még egy sereg mindenféle madár,
aztán szedték, szemelgették, lencsemagot csipegették, mit begyükbe, mit
kosárba s még nem is volt egy órája, készen voltak, elrepűltek, ki a
kertbe, ki erdőbe.
De repűlt Hamupipőke is a lencsével, mutatta a mostohának nagy
örvendezéssel.
– Jó, jó, mondta a mostoha, de még sem jöhetsz, mert nincs ruhád bálba
való, nincs cipellőd táncra való.
Sírt Hamupipőke keservesen, hullott a könnye, mint a záporeső, de bizony
sírhatott, a mostoha most meg azt mondta:
– Ha két véka lencsét kiszemelsz a hamuból egy óra alatt, nem bánom,
jere te is.
[Illustration: Hamupipőke.]
Bizonyos volt abban adta gonosz lelke, hogy annak már nem lesz képese.
Azzal beleöntött a hamuba két véka lencsét, Hamupipőke pedig kiszaladt a
kertbe, szólította az ő kedves galambjait:
/P Jertek, jertek, galambocskák, Szedjétek fel a magocskát.
Jertek, jertek, szemeljétek, Szebbje legyen a tiétek! P/
Jött a két fehér galamb azonnal, beröppentek a konyhára s repűltek a két
fehér galamb után a gerlicék s mindenféle madarak, aztán szedték,
szemelgették, lencse magot csipegették, mit begyükbe, mit kosárba s még
nem is volt fél órája, készen voltak, elrepűltek, ki a kertbe, ki
erdőbe.
Repűlt Hamupipőke is a mostohához. Gondolta: no, most már őt is elviszik
a bálba.
– Hiába, hiába, mondta a mostohája, nincsen ruhád bálba való, nincs
cipellőd táncra való. Azzal bement a lányaihoz, azokat felcicomázta s
ment velük a bálba. De ment Hamupipőke is az anyja sírjához, kisírta
magát szíve szerint, aztán feltekintett a diófára s kérte szépen:
/P Rázd meg magad, szép diófám, Arany ruhát rázz én reám! P/
Ott repkedett a fehér madárka az ágak között, ágról ágra röppent,
szökkent, s im húllott az ágak közül aranyruha, ezüst kendő, selyemcipő,
aranycsattos, kaláris gyöngy, fehér, piros, hej! de szép volt, gyönyörü
volt minden, ami reáhullott!
Fölment a királyi palotába Hamupipőke is, de mikor belépett, minden szem
csak reá nézett, a királyfi meg szaladt hozzá, táncra kérte s egész este
mind csak vele táncolt, másra nem is gondolt. Mit gondoltok, vajjon
megismerték-e Hamupipőkét a mostohák? Dehogy ismerték, dehogy ismerték,
hanem azért majd megpukkadtak az irigységtől.
A királyfi folyton faggatta Hamupipőkét, hogy kinek a lánya, de
Hamupipőke nem mondta meg.
– Hiszen majd megtudom én, gondolta magában a királyfi s hogy a bálnak
vége lett, utána sompolygott. De Hamupipőke, mikor a házukhoz ért, a
sötétben félresurrant, felmászott a galambok házába. Abba a pillanatba
ért haza a Hamupipőke apja is s mondja neki a királyfi, hogy az a
csodaszép leány felmászott a galambok házába, vajjon nem az ő leánya-e.
– Talán csak nem Hamupipőke, gondolta magában a gazdag ember s
fölmászott utána, de már nem talált ott senkit, s mikor bementek a
házba, Hamupipőke már ott feküdt a hamuban, piszkos ruhájában. A szép
ruhát s mindenféle ékességet már azelőtt kivitte az anyja sírjára, a
madárka elvette s mint a gondolat olyan sebesen hazaszaladt.
Másnap mikor ismét bálba mentek a házbeliek, Hamupipőke kiment a
temetőbe, s ismét kérte a diófát:
/P Rázd meg magad, szép diófám, Aranyruhát vess én reám. P/
A fehér madárka most még ragyogóbb, még díszesebb ruhát vetett rá s
mikor Hamupipőke belépett a palotába, majd megvakult a vendégsereg a
szertelen ragyogástól. A királyfi tüstént szaladt hozzá, kézen fogta,
táncoltatta s egész este mással nem is táncolt, mással nem is gondolt.
Mikor a bálnak vége lett, a királyfi megint utána ment Hamupipőkének, de
a háznál hirtelen besurrant a kertbe, ottan felmászott egy nagy
körtefára, s a királyfi nem tudta elgondolni, hová tünhetett. E közben
haza jött a Hamupipőke apja s mondta neki a királyfi:
– Idáig kisértem azt a csudaszép leányt, de itt eltünt a szemem elől.
Azt hiszem, hogy a körtefára mászott.
– Talán csak nem Hamupipőke? – gondolta magában az apja, szaladt a
házba, fejszét ragadott, ki a kertbe s levágta a körtefát, de nem volt
azon senki lélek. Azalatt Hamupipőke már megjárta a temetőt, ott hagyta
ragyogó ruháját, s mire a házbeliek bementek, ott feküdt a hamuban.
Harmadik nap, mikor a házbeliek mind elmentek, Hamupipőke ismét kiment a
temetőbe s kérte a fát:
/P Rázd meg magad, szép diófám, Arany ruhát vess én reám. P/
De volt, amilyen volt eddig a ruha, most a madárka olyan pompás, olyan
ragyogó, olyan tündöklő ruhát vetett le, s cipellőt is, színaranyat,
hogy mikor Hamupipőke belépett a palotába, a vendégsereg nem győzte
csudálni. A királyfi mindjárt mellette termett, Hamupipőkével táncra
kerekedett s el sem eresztette, míg a bálnak vége nem szakadt. Most is
haza akarta kisérni a királyfi, de Hamupipőke addig került, fordult,
hogy a palotából nagy hirtelen eltünt s a királyfinak szeme-szája
koppant. No de nem baj, mert a királyfi sem esett a feje lágyára: a bál
alatt a garádicsokat szurokkal behintette s mikor Hamupipőke nagy sietve
szaladt le a garádicson, a ballábáról leesett az arany cipő s ott
ragadt. A királyfi kiment, a cipőt fölvette, eltette s másnap reggel
ment egyenesen a gazdag ember házába s mondta neki:
– Ihol, itt a cipellője annak a csudaszép leánynak. A kinek a lábára
talál ez a cipellő, az lesz az én feleségem.
Bemegy a gazdag ember a feleségéhez, mondja neki, hogy mi történt. Tyhű!
lett erre öröm! Egyszeribe hivták a legidősebb leányt, hogy próbálja fel
a cipőt. Az ám, csakhogy hiába kínlódott, a sarkát nem tudta belenyomni
az ici-pici aranycipellőbe.
– Vágd le a sarkadat, biztatta az anyja. Ha királyné leszel, úgy sem
kell gyalog járnod.
A leány nem sokáig gondolkozott, a sarkát lenyiszentette egy késsel s
kibicegett a királyfihoz. Az meg csak nézte, nézte a leányt, sehogysem
hasonlított ahhoz, akit ő három este táncoltatott, de hát nem másolhatta
meg a szavát, merthogy talált a cipellő. Lóra pattant, ölébe ültette a
menyasszonyát s elvágtatott vele. Éppen a temető mellett haladtak el,
ott ült a diófán a két fehér galamb s mind azt bugta, burukkolta:
/P Hej, királyfi, nézz körűl, Vér folyik a cipőbűl. Az igazi
menyasszony Otthon ül még, ott bizony! P/
Hallja a királyfi ezt a búgást, burukkolást, nézi a leány lábát s hát
csak úgy csurog a vér az arany cipőből. Nosza, mindjárt megfordult,
hazavitte a leányt s ezt mondta: ez nem az igazi menyasszony. Van-e még
leány a háznál?
– Van, hogyne volna, mondták s a második leány is levágott a sarkából,
felhuzta a cipőt s a királyfi most ezzel vágtatott el. De mikor a
temetőhöz értek, a két fehér galamb megszólalt s mind azt búgta,
burukkolta:
/P Hej, királyfi, nézz körűl, Vér folyik a czipőbűl. Az igazi
menyasszony Otthon ül még, ott bizony! P/
Nézi a királyfi a leány lábát s hát csakugyan csurog a vér ennek is a
lábából. Nosza, hirtelen megfordult, hazavágtatott s mondta nagy
haraggal:
– Ez sem az igazi! Mutassátok meg nekem az igazit. Nincs itt még egy
leány?
– Van, mondta az ember, de az amolyan Hamupipőke, piszkos, rongyos,
mindig a hamuban fekszik, nem hozzád való az, felséges királyfi.
Eleget beszélt a mostoha is, hogy így meg úgy, de a királyfi nem
engedett, be kellett vezetni Hamupipőkét.
Na, bejött Hamupipőke, de nem volt ám piszkos, arczát, kezét szépen
megmosta s bár rongyos volt a ruhája, olyan szép volt, hogy a napra
lehetett nézni, de rá nem. Mindjárt felpróbáltatták vele a cipellőt s
hát olyan könnyen csusszant fel, hogy az csupa csuda!
– Te vagy az én igazi menyasszonyom! kiáltott a királyfi nagy örömmel.
Hej de elfehéredtek a leányok, hej de pukkadtak a méregtől, a
boszuságtól. De a királyfi ügyet sem vetett rájok, szépen kézen fogta
Hamupipőkét, fölemelte a nyeregbe s elvágtatott vele. Most is a temető
mellett haladtak el s a fehér galambok már messziről bugták,
burukkolták:
/P Szép királyfi, nézz körül, Nem foly vér a cipőbűl. Az igazi
menyasszony Öledben ül, ott bizony! P/
Mikor aztán odaértek a fa alá, a két fehér galamb leröppent a fáról, az
egyik szállott Hamupipőkének a bal vállára, a másik a jobb vállára. Így
mentek a király palotájába, ott mindjárt megtartották a lakodalmat s
éltek együtt mint két gilice madár.
Aki nem hiszi, járjon utána.
A hét holló.
Egyszer volt egy ember s annak hét fia. Ez az ember mind azért
imádkozott, bárcsak az Isten áldaná meg egy leánygyermekkel is. Isten
meg is hallgatta sűrű imádságát, s megajándékozta egy szép kicsi
leánykával. De ez a leányka olyan gyenge volt, mikor a világra jött,
hogy attól tartottak, egy napot sem él. Nosza, szalasztották a hét fiut,
hozzanak friss forrásvizet az erdőből, azzal keresztelik meg a
gyermeket, nehogy kereszteletlen haljon meg. Szaladtak a fiuk az erdőbe,
de mikor a forráshoz értek, mind első akart lenni a merítésnél, s a
korsó szépen beleesett a kútba. Bele ám, s merthogy mély volt a kút, nem
tudták kivenni a korsót. Búsultak szegények, most már mit csináljanak.
Nem mertek hazamenni, ott maradtak az erdőben, az apjuk pedig nem tudta
elgondolni, hogy mi történhetett velük.
– Bizonyosan játékba kaptak, mondta, s megfeledkeztek a vízről.
Hát csak nem jöttek a fiuk s az apjok mind haragosabb lett. Azon való
nagy boszúságában, hogy most majd kereszteletlen hal meg a leányka, el
kezdett átkozódni:
– Bárcsak mind a heten hollókká változnának!
Még jóformán ki sem röppent a szó a szájából, nagy cserregést, kárrogást
hall. Föltekint az ember s hát hét fekete holló repked felette.
Hej, édes Istenem, nagy erős búbánat ereszkedett az ember szívére, de
még nagyobb a felesége szívére. Sírtak, ríttak, a hajukat tépték, de
sírhattak, ríhattak, a fiuk bizony hollók maradtak. Na, még szerencséjük
volt, hogy a kislány nem halt meg, de sőt inkább napról-napra erősödött,
szépült. A kis lány sokáig nem tudott arról, hogy neki testvérei voltak,
de egyszer véletlenül meghallotta a szomszédoktól, hogy volt neki hét
testvére s azok miatta hollóvá lettek.
Jaj, Istenem, de elszomorodott erre a leányka! Futott az apjához
anyjához s kérdezte:
– Igaz-e, édes szüleim, hogy nekem volt hét fiu testvérem? Hol vannak,
hová lettek?
– Hát bizony, mi türés-tagadás, – mondotta az apja, volt hét fiu
testvéred, de azok szegények hollóvá változtak, mikor te a világra
születtél. Siratjuk is őket halálig.
E pillanattól kezdve nem volt nyugodalma a leánykának. Fejébe vette,
hogy a testvérei miatta lettek hollóvá s föltette magában – egy élete,
egy halála – addig meg nem nyugszik, míg a testvéreit meg nem találja s
az átok alól meg nem szabadítja. Mondotta is a szüleinek, hogy mit akar,
de bezzeg azok még csak most sírtak, ríttak igazán! Nem elég, hogy
elvesztették hét drága szép fiukat, most még kifogyjanak egyetlenegy
leányukból is! De hiába sírtak, ríttak, a leánykának nem volt otthon
maradása. Volt egy kicsi gyűrűje, amit emlékbe kapott a szüleitől, csak
ezt vitte magával, na meg egy darab kenyeret, egy korsó vizet: így
indult világgá.
Ment, mendegélt a kis leány, hegyeken, völgyeken át, erdőn, mezőn
keresztül, addig ment, mendegélt, míg éppen a világ végére ért. Ott a
világ végén azonban olyan forrón sütött a nap, hogy a kis lány rémülten
szaladt tovább: azt hitte, abban a helyben hamuvá perzselődik. Szaladt a
holdhoz, de az meg olyan hideg volt, hogy szinte megfagyott. Szaladt
szegény esze nélkül s meg sem állott a csillagokig. Ezek oly kedvesen
ragyogtak, mosolyogtak, leültették maguk közé, kérdezték, mi jóba jár,
hogy került ide s mikor elmondotta, hogy a testvéreit keresi, mondotta
az esthajnali csillag:
– No, jó helyen jársz, kis leány. A jéghegyen van a te hét testvéred.
Nesze, adok egy kulcsocskát, ezzel majd kinyitod a jéghegy kapuját s ott
megtalálod a testvéreidet.
Megköszönte szépen az ajándékot, elbúcsuzott a csillagoktól s szaladott
fel a jéghegyre, mint a sebes szél. Ahogy fölért, keresi a kulcsot, hogy
kinyissa az ajtót, keresi, keresi, de nem találja. Jaj, Istenem, mit
csináljon most? Hogyan szabadítsa ki a testvéreit? Mit gondolt, mit nem,
vette a kis kését, lenyisszentette a kicsi ujját, bedugta a kapuba s
ihol, abban a pillanatban felnyilt. Belépett a kapun, de még kettőt sem
léphetett, elébe áll egy törpe s kérdi:
– Mit keresel itt, te kis leány?
Felelt a kis leány:
– A testvéreimet keresem, a hét hollót, édes törpém. Itt vannak-e?
– Itt, itt, mondotta a törpe, de most nincsenek itthon. De ha várni
akarsz rájuk, míg haza jőnek, akkor csak jere be.