hogy nem találta helyét, akart a feleségéhez menni, de a vén boszorkány
kikiáltott, hogy nem szabad kinyitani az ajtót, mert árt a világosság a
királynénak. A király szépen visszahúzódott, dehogy gondolta, hogy nem
az ő felesége fekszik az ágyban!
Hanem éjfélkor mi történt? Az történt, hogy kinyillik annak a szobának
az ajtaja, melyikbe a kicsi királyfit a dajka ringatta, s belépett az
ajtón az igazi királyné. Kivette a gyermeket a bölcsőből, karjára vette
s megszoptatta. Aztán visszafektette a bölcsőbe s szépen betakarta.
Ottfeküdt az őzike is egy sarokban, odament, megsímogatta, aztán szép
csendesen eltávozott. A dajka azt hitte reggel, hogy álmában látta azt,
amit látott s sorba kérdezte a strázsákat, hogy nem láttak-e éjfélkor
valakit bejönni az ő szobájába.
– Nem láttunk mi senki lelket, mondották a strázsák.
Következő éjfélkor megint eljött a királyné s eljött ezután minden
éjjel, de soha egy szót sem szólt, csak megszoptatta a fiacskáját,
megsimogatta az őzikét, aztán csendesen eltávozott.
Hanem egy éjjel mégis megszólalt a királyné, mondta csendes szóval:
/P Mit csinál a fiam s a kis őzikém? Még csak kétszer jövök s többet
soha én! P/
A dajkának torkán akadt a szó, nem tudott felelni, de reggel ment a
királyhoz s elmondta, mit látott, hallott.
– Mit beszélsz te? – csodálkozott a király. – No, majd éjjel ott leszek
én is a gyermek mellett.
Éjfélkor megint eljött a királyné, s mondta csendes szóval:
/P Mit csinál a fiam s a kis őzikém? Még egyszer eljövök s többet
soha én! P/
Megszoptatta a gyermeket, megsímogatta az őzikét s csendesen eltávozott.
A király ott állt a bölcső mellett, de egy szó nem sok, annyit sem
tudott szólani, úgy megfogott a szava a csudálkozástól.
A következő éjjel ismét bejött a király a szobába, s jött éjfélkor a
királyné is. Odament a bölcső mellé s mondta csendes szóval:
/P Mit csinál a fiam s a kis őzikém? Mostan még eljöttem, többet
soha én! P/
De most már a királynak is megjött a szava. Megfogta a királyné karját.
– Az én feleségem vagy te, úgy-e bár?
– Az vagyok, felelt a királyné s abban a szempillanatban megelevenedett
egészen, olyan volt, mint annak előtte. Aztán elbeszélte a királynak,
hogy mit művelt vele a vén boszorkány s a leánya.
Hej, Uram, Teremtőm, lett erre ne-mulass! Bezzeg kiugratták a félszemű
leányt a királyné ágyából, de ki a vén boszorkányt is a puha selyem
ágyból, még reggelt sem vártak, nagy máglyát rakattak, azon a
boszorkányt is, a leányát is izzé-porrá égették. S im, halljatok csudát,
abban a pillanatban, hogy a boszorkány hamuvá lett, a kis őzikéből ismét
fiú lett, az ám, még pedig deli szép legény.
Ugy bizony. A ki nem hiszi, járjon utána.
A törpék.
Volt egyszer egy szegény ember s egy szegény asszony. A szegény embernek
meghalt a felesége, a szegény asszonynak az ura, s mindakettőnek volt
egy leánya. A leányok szerették egymást, rendszerint együtt
jártak-keltek, játszottak. Egyszer a szegény ember leánya elment az
özvegyasszonyhoz s ez azt mondta neki:
– Hallod-e, mondd meg az apádnak, vegyen feleségül engem s én minden
reggel tejben-vajban fürösztlek meg borral itatlak téged, a leányomat
pedig vízben fürdetem s vízzel itatom.
Hazamegy a leány, mondva az apjának, hogy mit mondott az özvegyasszony.
Mondta a szegény ember:
– Hiszen mond valamit az az asszony, mert jár a szája. Nehéz az élet
asszony nélkül, de asszonnyal sem mindig könnyü. Lássuk csak. Eredj,
vedd elé a csizmámat, annak a sarkán van egy lik, töltsd meg vizzel,
vidd fel a padlásra, akaszd fel egy gerendára s ha nem folyik ki belőle
a víz, akkor megházasodom, máskülömben nem.
Vette a leány a csizmát, felvitte a padlásra, vízzel megtöltötte s hát a
víz nemhogy kifolyt volna, de összehuzta a likat: szinültig telt a
csizmaszára vízzel.
– No, megházasodom, mondotta a szegény ember.
Még az nap ment az özvegyasszonyhoz, megkérte a kezét s az nap meg is
tartották a lakodalmat.
Másnap reggel, mikor felkeltek a leányok, a szegény ember leányának az
ágya mellett tej meg bor volt, az özvegy lányának az ágya mellett víz
mosdásra is, ivásra is. Második reggel mindakét leánynak mosdani is,
inni is vizet adott az asszony. Hiszen ez így éppen jól volt, de bezzeg
harmadik reggel az asszony leánya tejet kapott meg bort, a másik leány
pedig csak vizet mosdani is, inni is. Aztán így is volt ettől kezdve
minden reggel. De hiába, azért a szegény ember leánya napról-napra
szépült, az asszony leánya pedig folyton csunyult s adta gonosz lelkű
asszonya majd megpukkadt az irigységtől s a bosszúságtól.
Telt, mult az idő, elkövetkezett a tél s mit gondolt, mit nem magában az
asszony, elég az, hogy nem jót gondolt, mert azt mondta a mostoha
lányának:
– Nesze, csináltam neked papiros ruhát, vedd fel, menj ki az erdőbe s
hozzál nekem epret, mert erősen kivánom.
– Ó Jézusom, szörnyülködött a leány, mit gondol kend. Télben nincs eper,
a föld meg van fagyva, mindenütt hó, a merre a szem ellát, – ugyan
honnét hozzak epret? S hát aztán hogy menjek papiros ruhában az erdőbe,
hiszen megfagyok!
– Mit! te még feleselsz!? – kiabált az asszony. Rögtön indulj s haza ne
jöjj eper nélkül, mert akkor jaj neked!
Adott neki egy darab száraz kenyeret s hiába sírt, hiába ellenkezett a
leány, elkergette hazulról. Bizonyos volt abban a gonosz lélek, hogy
kint az erdőn megfagy s többet soha haza nem kerül.
Hát jó, a szegény leány elment a papiros ruhában, ment, mendegélt, míg
az erdőbe ért. Amint mendegélt a nagy hóban, egyszerre csak megállott
nagy csudálkozással: az ám, ott állott egy házikó s a házikó ablakán
kikukucskált három kicsi törpe emberke. A leány köszönt nekik illendően,
aztán bement a házba, leült a kemence mellé melegedni s elévette a
száraz kenyeret is, hogy falatozzék belőle. De bezzeg mindjárt melléje
telepedtek a törpék is s kérték, hogy adjon nekik is a kenyérből.
– Jó szívvel, mondta a leány, s két felé törte a kenyeret. Az egyik
felét a törpéknek adta, a másik felét megtartotta magának.
– Hát aztán mit akarsz te most az erdőben, ebben a vékony ruhában? –
kérdezték a törpék.
– Hej, sóhajtott a leány, egy kosár epret kéne szednem, mert a nélkül
nem szabad haza mennem!
A törpék összenéztek, mosolyogtak, a fejüket csóválták, de semmit sem
szóltak erre. De hogy egy kicsit magukra maradjanak, lapátot nyomtak a
kezébe s mondták neki, hogy menjen ki, az ajtó elől a havat takarítsa
el. A hogy kiment, tanakodni kezdtek, hogy mivel kellene
megajándékozniok ezt a leányt, hogy olyan jó szívvel osztotta meg a
kenyerét velük.
Azt mondta az első:
[Illustration: A törpék.]
– Én azzal ajándékozom meg, hogy minden nap szebb lesz.
Mondta a második:
– Én azzal ajándékozom meg, hogy a hányszor szóra nyitja száját, arany
esik ki belőle.
– Én meg azzal, – mondotta a harmadik, hogy ide jő egy király s
feleségül veszi őt.
Ezalatt a leányka eltakarította a havat a ház körül s halljatok csudát,
annyi volt a szép piros eper a ház körül, hogy a szem nem győzte
belepni. Egy szempillantás alatt tele szedte a kosarát, köszönt a
törpéknek s szaladt haza, mint a sebes szél. Amint belépett az ajtón s
jó estét köszönt, csak kihullott egy arany a szájából, szól még egyet:
itt az eper! s hát leperdül a földre a második arany.
Hej, édes Jézusom, lett erre szörnyű álmélkodás! Közre fogták,
vallatták, hol, merre járt, mi történt vele. Ahogy beszélt, folyton csak
esett az arany a szájából, alig győzték felszedni.
Bezzeg nagy kedve kerekedett a másik leánykának is, hogy kimenjen az
erdőbe eprészni! Hiába mondta az anyja, hogy így meg úgy megveszi az
Isten hidege, nem volt otthon maradása. Mikor aztán látta az anyja, hogy
kötéllel sem tudja otthon tartani, felöltöztette jó meleg bundába, a
kosarát meg telerakta kaláccsal s mindenféle jó pecsenyével.
Ment, mendegélt a leányka, s ő is megtalálta a törpék házát, de bezzeg
nem köszönt nekik, se szó, se beszéd, bement a házba, leült a tűzhely
mellé s elkezdett falatozni.
– Adj nekünk is valamit, kérték a törpék, de a leányka azt felelte:
– Még nekem sem elég, hogy adjak hát nektek? Na, jó, a törpék egy szóval
sem kérték többet, de a lapátot a kezébe nyomták s mondták, hogy
takarítsa el a havat a ház tájékáról.
– Takarítsátok el magatok, nem vagyok a szolgálótok, mondta a leányka, s
ledobta a lapátot. Mikor aztán látta, hogy neki itt semmit sem
ajándékoznak, kiment az ajtón. A törpék éppen azon tanakodtak, hogy mit
ajándékozzanak ennek az irígy rossz szívű leánykának. Azt mondta az
első:
– Én azt ajándékozom, hogy mindennap csunyább lesz.
Mondta a második:
– Én meg azzal ajándékozom meg, hogy valahányszor szóra nyilik a szája,
mindig egy béka essék ki belőle.
Mondta a harmadik:
– Én meg azzal, hogy szerencsétlen halállal hal meg.
Míg a törpék ezt így elmondták maguk közt, a leányka kereste az epret,
de egy szem nem sok, annyit sem talált s nagy boszusan haza ment. Bemegy
a házba, mondja, hogy nem talált semmit, s hát a hogy a száját
kinyitotta, kiugrott belőle egy béka, utána a második, harmadik, minden
szóra egy, s egy szempillantás alatt csak úgy nyüzsögtek a békák a
szobában.
Na, még csak most bosszankodott igazán az asszony a mostoha leányára.
Majd felvetette a méreg s a boszuság, különösen mikor látta, hogy a
mostoha leánya minden nap szebb lesz, az ő leánya meg csunyább. Folyton
csak azon törte a fejét, hogy mivel sanyargassa a mostoha leányát.
Egyszer, mikor csikorgó hideg volt, kiküldötte a befagyott patakra, hogy
vágjon léket. Gondolta, most majd csak megveszi ott az Isten hidege. A
kis lány szó nélkül vette a fejszét, kiment a jégre, vágta a léket.
Éppen akkor talált arra felé járni a király, megállította a hintaját s
megszólította a leányt:
– Ki vagy te, mit csinálsz itt?
Mondta a leány:
– Szegény árva vagyok s a mostohám kiküldött, hogy vágjak léket a jégen.
– Hát eljönnél-e velem? kérdezte a király.
– El én jó szívvel, felelt a leány s beült a király hintajába.
Nagyon megtetszett a királynak a leány, s a hogy hazaértek a palotába,
papot hivatott, megesküdtek s csaptak olyan lakodalmat, hogy
hetedhétországra hire ment.
Esztendő mulva kis fia született a királynénak s mikor az asszony
meghallotta, hogy mely nagy szerencse érte a mostoha lányát, elment az
édes lányával a király udvarába, látogatóba. A királyné jó szívvel látta
őket, de bezzeg a gonosz lelkű asszonyt ette az irigység s mind rosszban
törte a fejét. Egyszer aztán mikor a király elment hazulról, fejbe vágta
a királynét, felkapta az ágyából s az ablakon kidobta. Éppen az ablak
alatt folyt el egy nagy folyó, abba esett a szegény királyné. Bezzeg,
hogy a maga csunya leányát a királyné helyére fektette, fejétől talpáig
szépen betakarta s mikor a király hazajött s beszélgetni akart a
feleségével, kikiáltott adta gonoszlelkű anyja:
– Ne, ne, most ne jöjjön be, mert nagy forrósága van a királynénak!
Másnap reggel bejött a király, beszélgetett a „feleségével“, de haj!
majd kirázta a hideg attól, a mit látott! Már hogy is ne, mikor eddig
mindég egy arany esett ki a királyné szájából, most meg minden szavára
egy varangyos béka.
– Hát e’ mi dolog? – kérdezte a király.
– Ó, ez a nagy forróság után van, mondta az asszony, majd elmulik!
Hanem mi történt? Az történt, hogy éjjel a kis kukta kinézett az ablakon
s látta, hogy ott egy kácsa uszik a folyón s mind azt kiabálja:
/P Király, király, mit csinálsz? Ébren vagy? Vagy szundikálsz? P/
Mikor aztán senki sem felelt erre, azt kérdezte:
/P A vendégek mit csinálnak? P/
Felelt a kis kukta:
/P Azok bizony szundikálnak. P/
Kérdezte tovább a kácsa:
/P Hát a fiam mit csinál? P/
Felelt a kukta:
/P A bölcsőben szundikál. P/
Abban a pillanatban a kácsából királyné lett, felment a palotába, kicsi
fiát megszoptatta, elringatta, aztán szépen betakarta, kácsa képében
leröppent a folyóba, s tovább uszkált fel s alá a folyóban.
Így volt ez két éjjel egymásután, harmadik éjjel mondta a királyné a
kuktának: eredj, menj a királyhoz s mondjad neki, vegye a kardját s
háromszor suhintsa meg felettem.
Szaladt a kukta, mondta az üzenetet a királynak, ez meg fogta a kardját,
háromszor megsuhintotta a hazajáró lélek felett s im a harmadik suhintás
után előtte állott a felesége, olyan szépen, olyan épen, mint azelőtt.
Hej, örült a király! Bezzeg kinyilt a szeme egyszeribe. No de elrejtette
a királynét egy szobában, aztán ment abba a szobába, ahol a vén asszony
lakott a lányával s kérdezte tőle:
– Mit érdemel az, a ki mást az ágyából kivesz s a vízbe dob?
– Biz’ az megérdemli, mondta a boszorkány, hogy hordóba fenekeljék s
vízbe dobják.
– No, akkor kimondtad magadra az itéletet! kiáltott a király szörnyű
haraggal.
Hordót hozatott azonnal, az asszonyt is, a leányát is belezáratta s
vízbe dobatta.
Most már élhettek boldogan. Éltek is, mint két gilice madár.
Holnap legyenek a ti vendégetek.
Pila.
Volt egyszer egy szegény asszony s ennek egy leánya. Ez a leány olyan
lusta volt, hogy hetedhétországban nem volt párja a lustaságban. Hiába
kérte az anyja szép szóval, csúf szóval, hogy: fonj, Pila fonj, annak
ugyan beszélhetett, az egyik fülén be, a másikon ki, Pila csak egy orsó
fonalat sem font, kezét, lábát összerakta s lustálkodott egész nap. De
bizony az asszonyt elhagyta a béketűrése, elé a guzsaly nyelét s úgy
megrakta Pilát erről is, túlról is, hogy bőgve szaladt ki az utcára.
Éppen akkor járt arra felé a királyné aranyas hintaján, látja a leányt,
hallja keserves sírását, megesett a szive s bement a szegény asszonyhoz,
hadd kérdje meg, mért verte meg a leányát. A szegény asszony szégyelte
megvallani az igazat s azt mondta a királynénak:
– Jaj, lelkem királyném, hogy ne vertem volna meg. Mindég fonni akar ez
a leány, én pedig szegény asszony vagyok s nem győzöm kenderrel meg
lennel.
– Bizony ha annyira szereti a fonást, add hozzám a lányodat, van ott len
is, kender is elég, fonhat, a míg a kedve tartja.
Hiszen örült a szegény asszony, adta jó szivvel a leányát, hogy ne adta
volna, de bezzeg ment a leány is örömmel, hogy ne ment volna! Gondolta
magában, még csak ott lustálkodhatik Isten igazában.
Na, megérkeznek a palotába s ott a királyné mindjárt elvezeti a leányt
egy nagy szobába, mely az aljától a padlásig telistele volt kenderrel.
Mondta a leánynak:
– No Pila, ülj le ide s fonjad a kendert. Ha mind felfonod, ami itt van,
nem nézem a szegénységedet, feleségül vetetlek a legidősebb fiammal.
Hej, Uram Jézus, megijedt a leány, de hogy megijedt! Hiszen annyi kender
volt ott, hogy élne háromszáz esztendeig s fonna mindennap reggeltől
estig, akkor sem tudná felfonni. Mikor magára maradt, elkezdett sírni
keservesen s három nap úgy űlt magában, mint a halálraitélt. Jő
negyednap a királyné, hadd lám, mennyit font Pila, s erősen
elcsudálkozott, mikor látta, hogy még bele sem kezdett.
– Hát te mit csináltál három teljes nap? kérdezte a királyné.
– Felséges királyném, meg ne haragudjon, de örökösen sírtam, merthogy
távol estem az édes anyámtól.
– Hiszem, hiszem, mondotta a királyné, de holnap reggel mégis csak kezdj
bele a fonásba.
Na, most már csakugyan elkeseredett a leány, nem tudta mit kezdjen,
merre facsarodjék nagy szorultságában. Egy darabig űldögélt, aztán fel s
alá járt a szobában, gondolt erre, gondolt arra, mindenre gondolt, csak
éppen a fonásra nem. Nagy bújában, bánatjában kihajolt az ablakon s
nézett le az útra, hátha valahogy innét megszabadulhatna. Amint
nézdelődnék, arra felé tart három öreg asszony. De még ilyen asszonyokat
sem látott világ életében. Az egyiknek olyan széles volt az űlőkéje,
mint egy kemence, a másiknak az ajaka térdig fittyent, a harmadiknak
pedig vastag, kemény volt a hüvelykujja, de olyan vastag, olyan idétlen,
hogy megborzadott tőle.
Megáll a három asszony az ablak alatt, felnéznek, látják a leányt kisírt
szemmel s kérdik: mi baja? Elmondja a leány, hogy mely nagy bajba
keveredett, de a vén asszonyok nagyot kacagtak: hát még ez is baj?
– Tudod, mit? Ha megigéred, hogy meghivsz a lakodalmadra, asztalod mellé
űltetsz, mind egy szálig felfonjuk a kendert.
– Hogyne hívnálak meg, örvendezett a leány, csak jertek be s fonjatok!
Fölmentek a vén asszonyok, mindjárt fonni kezdtek, pergett a három orsó,
fogyott a kender, de úgy fogyott, hogy az csupa csuda. A királyné
mindennap meglátogatta Pilát, de a vén asszonyokat ügyesen elrejtette s
a királyné nem győzte dicsérni a leányt: bizony mondom, ilyen ügyes
fonóleányt még nem láttam. Csak fonj, Pila, fonj, bíztatta a királyné s
én is megtartom a szavamat.
Még három nap sem telt el, a vén asszonyok mind egy szálig felfonták a
kendert, elbúcsuztak Pilától, de ugyancsak lelkére kötötték, hogy meg ne
feledkezzék róluk.
Jött a királyné, látja, hogy Pila mind felfonta a kendert, hivatja a
fiát, ez is örült, hogy az anyja ilyen ügyes, szorgalmatos leányt
szerzett neki. Nem is gondolkozott sokáig a királyfi, azt mondta: te az
enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagy harang válasszon el minket.
No, jó, kitűzték a lakodalom napját s Pila nem is feledkezett meg a
három vén asszonyról. Azt mondta a királynénak s a királyfinak, hogy van
neki három nagynénje, szeretné, ha azokat is meghívnák a lakodalomra.
Jószívvel teljesítették a kivánságát, meghívták a vén asszonyokat, azok
el is jöttek pontosan, de a királyfi majd hanyatt esett, mikor meglátta
az éktelen csúf asszonyokat.
– Hogy lehet ilyen szép leánynak ilyen csúf atyafisága? kérdezte a
királyfi elszörnyüködve. De még nem is felelhetett Pila, a királyfi
odament a széles-lapos ülőkéjű asszonyhoz s kérdezte tőle:
– Ugyan bizony, néne, mitől laposodott úgy meg a kend ülőkéje?
– Jaj, lelkem királyfi, a sok üléstől. Mióta az eszemet bírom, mindig
ülök, mert teljes életemben mindig fontam.
Most a lefittyent ajakut szólította meg a királyfi:
– Hát magának mitől fittyent le az ajaka néném asszony?
– Mitől-e? Attól, hogy egész életemben nyálaztam a kendert fonás közben.
Megy a harmadikhoz, a bütykös ujjú vén asszonyhoz:
– Hát kendnek, néne, mitől bütykösödött meg a hüvelykujja?
– Az bizony attól, hogy teljes életemben sodrottam a fonalat.
Hej, megijedt a királyfi szörnyen. Hiszen akkor az ő feleségéből is
ilyen éktelen csúf vénasszony lesz, mint ezek, ha még ezután is fon.
Bezzeg hogy megtiltotta neki a fonást azonnal.
– Többet orsót ne végy a kezedbe, értetted-e! mondta a királyfi.
Hát bizony Pila nem is vett orsót a kezébe azután sem s úgy belétalálta
magát a királynéságba, hogy az már igazán csupa csuda.
Még ma is él Pila, ha meg nem halt.
Jancsika és Juliska.
Volt egyszer egy szegény favágó s annak felesége és két gyermeke: fiú
volt az egyik, leány a másik. A fiút Jancsikának hívták, a leánykát
Juliskának. Nagyon szegény ember volt a favágó, mikor volt kenyér az
asztalfiában, mikor nem s majd felvetette a gond szegény fejét: hogy
tudja eltartani feleségét s két gyermekét. Este, mikor lefeküdtek, mind
ezen sóhajtozott a favágó s a nagy gondtól, bánattól be sem tudta hunyni
a szemét. Azt mondja egyszer az asszony:
– Hallá-e kend, sokat ne sóhajtozzék, hanem reggel menjünk ki az erdőbe,
vigyük magunkkal a gyermekeket, a hol legsűrűbb az erdő, rakjunk tüzet,
a gyermekeknek adjunk egy-egy darab kenyeret a kezébe s hagyjuk ott. Mi
elmegyünk a dolgunkra, ők meg nem találnak haza.
– Könnyen beszélsz te, mondta a favágó, mert nem a te szivedről
szakadtak a gyermekek, de én arra nem volnék képes, hogy a gyermekeimet
elhagyjam.
– Hát jó, mondta az asszony, akkor mind éhen pusztulunk, akár meg is
csinálhatod a koporsónkat.
Addig beszélt, addig duruzsolt az ura fülébe, hogy beléegyezett nagy
szívbéli bánattal: hát Isten neki, vigyük az erdőbe!
A gyermekek nem tudtak elaludni az éhségtől s jól hallották, hogy mit
határoztak felőlük. Megvárták, mig az öregek elalszanak s akkor Juliska
megszólalt szipogva-szepegve:
– Hallottad, mit végeztek felőlünk?
– Hallottam, mondta Jancsika, de ne búsulj, nem hágy el az Isten.
Szép csendesen fölkelt, fölvette a kicsi kabátját s kiment a hátsó
ajtón. A hold éppen akkor járt az ég közepén s az udvaron ragyogtak,
fehérlettek a kavicsok. Ezekből a kavicsokból felszedett egy csomót,
annyit, amennyi a zsebébe fért, aztán visszament a szobába, lefeküdt s
mondta:
– Ne búsulj, Juliska, nem hágy el az Isten!
Hajnalban, mikor még alig pitymallott, bejött az asszony s felverte
álmukból a gyermekeket.
– Keljetek fel, lusta kölykek. Megyünk az erdőbe fáért.
Fölkeltek a gyermekek, az asszony mind a kettőnek adott egy darab száraz
kenyeret s mondta nekik:
– No, itt a mára való kenyeretek, de addig nem szabad megennetek, mig
meg nem szolgáltátok.
Juliska a kötényébe dugta a két darab kenyeret, mivelhogy a Jancsi
zsebje tele volt kavicscsal, aztán elindultak mind a négyen az erdőbe.
Alig értek ki a faluból, Jancsika visszafordult, egy kicsit hátramaradt.
Aztán, hogy tovább mentek, mindegyre hátramaradott.
– Miért maradsz el tőlünk mindegyre? – kérdezte az apja.
– A házunkat nézem, édes apám, felelt Jancsika. Ott ül a macskánk a ház
fedelén s búcsút integet felém.
– Ó te bolond, te, mondta az asszony, nem a macska ül ott, hanem a nap
ragyog a ház fedelén.
Jól tudta ezt Jancsika is, nem is a macska miatt maradott el, hanem az
apró kavicsokat dobálta el az úton.
Beérnek az erdőbe, ott a hol legsűrűbb volt az erdő, megállanak s a
favágó mondja a gyermekeknek:
– Na, most gyűjtsetek fát, hadd tegyünk tüzet, nehogy megfázzatok.
Jancsi és Juliska nagy szorgosan egy jó rakás fát gyűjtöttek össze,
aztán meggyujtották s mikor már javában égett a tűz, mondta az asszony:
– Üljetek le ide, a tűz mellé, mi meg beljebb megyünk az erdőbe fáért.
Ha készen leszünk, visszajövünk értetek.
Jancsi és Juliska leültek a tűz mellé s délben megették a kenyerüket.
Azt hitték, hogy az apjok közel van, mert folyton hallották a
fejszecsapásokat, pedig nem a fejsze vágta, döngette a fát, hanem egy
nagy vastag faág, melyet egy fára kötöttek: ez ütögette, döngette a fát,
amint a szél ide-oda kalimpálta. Csak ültek-üldögéltek a tűz mellett,
egyszer aztán elálmosodtak s elaludtak. Sötét éjjel volt, mikor
felébredtek. Haj, Istenem, keserves sírásra fakadt Juliska.
– Hát most hogy találunk ki az erdőből?!
– Ne búsulj, mondta Jancsika, csak várjuk meg, míg a hold feljő s szépen
hazatalálunk.
Mikor aztán feljött a hold, Jancsika kézenfogta Juliskát, a hold világa
mellett csak úgy ragyogtak, fénylettek a kavicsok s ezeknek a nyomán
reggelre hazaértek. Kopogtak az ajtón, az asszony kinyitotta s mikor
meglátta őket, szörnyen rájok förmedt:
– Hol voltatok, hitvány kölykek? Már azt hittük, hogy többet nem is
jöttök vissza!
Mérgelődött az asszony, majd felvetette a bosszúság, de bezzeg annál
jobban örült a favágó. Ő egész éjjel nem tudta lehunyni a szemét: nem
hagyta nyugodni a lelkiismerete.
Telt, mult az idő s a szegény favágó hiába dolgozott reggeltől estig,
még a mindennapi kenyeret sem tudta megszerezni. Az asszony megint
elkezdett beszélni, duruzsolni a fülébe, hogy így, hogy úgy, mind éhen
pusztulnak, ha valamiképpen meg nem szabadulnak a gyermekektől.
– Még csak éppen egy fél kenyerünk van, mondotta – s ha az is elfogy,
akár megfaraghatja kend a koporsónkat. Azt mondom hát, hogy vigyük el a
gyermekeket az erdőbe, de sokkal beljebb, mint először, akkor majd nem
találnak haza.
– Hej, gondolta magában a favágó, jobb volna, ha megosztanád a
gyermekekkel az utolsó falatodat, semhogy ilyen gonoszságon törjed a
fejedet, – de csak gondolta, mondani nem merte. Egyszer már ő is
ráállott a rosszra, nem volt mersze most már nemet mondani.
A gyerekek most is jól hallották a beszédet s mikor az öregek elaludtak,
Jancsika fölkelt, ki akart menni a hátulsó ajtón, de az asszonynak volt
rá gondja, hogy bezárja az ajtót s Jancsika nem tudott kimenni. Sírt
Juliska keservesen: most már mi lesz velük, de Jancsika vigasztalta: ne
sírj, édes Juliskám, nem hágy el az Isten, csak jól imádkozzál.
Reggel bejött az asszony, felrázta álmukból, adott nekik egy-egy darab
kenyeret, de még jóval kisebbet, mint először. Aztán elindultak, de
Jancsika a maga kenyerét a zsebében felmorzsálta, s a mint
mentek-mendegéltek, mindegyre hátramaradott s egy-egy morzsát eldobott
az úton.
– Mit csinálsz, Jancsika? – kérdezte az apja. – Mért maradozol hátra?
Mondta Jancsika:
– Nézem a galambunkat. Ott ül a ház tetején s búcsút integet felénk.
– Ó, te bolond, te, mondotta az asszony, nem galamb az. A nap sütött a
ház fedelére, azt látod te.
Jól tudta ezt Jancsika is, de nem szólt semmit, csak dobálta a
kenyérmorzsákat, mikor nem látták.