a legmagasabb fának a tövében letelepedtek. Itt aztán sorba őrt
állottak, hol ez, hol az mászott fel a fa tetejére, úgy lesték, hogy
milyen zászlót tűznek ki a toronyra: fehéret-e vagy vöröset. Már
tizenegyen nézték a fa tetejéről, mi ujság otthon, de még nem látszott a
tornyon semmiféle zászló. Most Benjáminra kerűlt a sor, fölmászott a
fára, nézett a palota felé s hát – Uram, Teremtőm, ne hagyj el! – vörös
zászló lobogott a palota tornyán!
Leszáll Benjámin a fáról, mondja a szomorú hírt. Hej, Istenem, lett erre
nagy búbánat s szomorúság! De nemcsak búsúltak, hanem haragudtak is.
Mit, hogy nekik egy leányka miatt kell meghalniok! Ez már mégsem
igazság! Megesküdtek szörnyű haragjukban, hogy valahol csak leányt
találnak, megölik.
Azzal elindúltak, mentek mind beljebb, beljebb az erdőbe, egyszerre
aztán egy házikóra bukkantak, mely üres volt: egy lélek sem lakott
benne. Itt ebben a házikóban mindjárt szállást vertek, a kicsi Benjámint
megtették házőrzőnek, ők pedig mentek, hogy az erdőben valami ennivalót
keressenek. Lőttek nyulat, őzet, mindenféle madarat, a kicsi Benjámin
tüzet rakott, sütött, főzött: úgy éltek, mint hal a vízben. Úgy telt az
idő, mintha csak repűlt volna, esztendő esztendő után, már tíz esztendőt
éltek így s annyi volt nekik, mint tíz nap.
Ez alatt a kicsi királykisasszony is nőtt, növekedett. Szép volt, kedves
volt, jószivű gyermek volt, a homlokán arany csillag ragyogott: bizony
mondom, olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Egyszer
azonba’, mikor nagy mosás volt, a tenger sok fehérnemü közt
megpillantott tizenkét fiuingecskét s ezen nagyon elcsudálkozott.
Kérdezte az anyját:
– Édes anyám, kié ezek az ingecskék Az édes apámé nem lehet, mert neki
nincs ilyen kicsi inge.
Felelt a királyné nagy búsan:
– Azok, édes lányom, a te tizenkét testvéredé.
– Hát hol vannak ők? Sohasem hallottam róluk.
– A jó Isten tudja, hol vannak. Világgá mentek szegények.
Megfogta a leányka kezét, elvezette abba a szomorú szobába, ott
megmutatta neki a tizenkét koporsót.
– Látod, édes lányom, ez a tizenkét koporsó nekik volt szánva, de ők
világgá mentek, mielőtt te megszülettél.
S elmondott neki mindent, úgy a mint történt, keserves sírással.
– Ne sírj, édes anyám, mondta a kicsi királykisasszony, elmegyek én
utánuk s megkeresem őket, ha addig élek is!
Vette a tizenkét inget s ment egyenesen az erdőbe. Ment, mendegélt egész
nap s estére ahhoz a házikóhoz ért, ahol a testvérei laktak. Bement a
házikóba, s hát ott egy kis fiú üldögélt magában. A kicsi Benjámin volt
ez, kinek szeme-szája tátva maradt, mikor meglátta a szép kicsi
királykisasszonyt.
– Ki vagy te, mi vagy te, mi jóba jársz itt? – kérdezte Benjámin a
királykisasszonyt.
Felelt a kicsi királykisasszony:
– A király lánya vagyok, tizenkét testvéremet keresem s addig meg sem
nyugszom, míg őket meg nem találom.
Megmutatta a tizenkét ingecskét, mondotta, hogy ez az ő testvéreié volt
s erről Benjámin mindjárt tudta, hogy a kicsi királykisasszony az ő
testvére.
– Bizony, ha te a király lánya vagy, én meg a tizenkettedik fia vagyok.
Az én nevem Benjámin.
Hej, Istenem, sírtak mind a ketten a nagy örömtől, egymás nyakába
borúltak, ölelték, csókolták egymást! Hanem mikor jól kisírták,
örvendezték magukat, a kicsi Benjámin elszomorodott.
– Hát te mért szomorodtál el egyszerre? – kérdezte a huga.
– Óh, Istenem, nem is merem mondani. Most jut eszembe, hogy mikor
világgá mentünk, megfogadtuk, hogy valahány leány utunkba akad,
megöljük, mivelhogy egy leányka miatt kellett világgá mennünk.
Mondta a kicsi királykisasszony:
– A miatt egyet se búsulj. Örömmel meghalok, ha azzal tizenkét
testvéremnek javára lehetek.
– Nem, nem, neked nem szabad meghalnod.
Bújj a kemence mögé s ha hazajönnek, én majd beszélek a testvéreimmel.
E közben este lett, a fiuk hazajöttek, asztalhoz ültek s vacsora közben
kérdezték Benjámintól, hogy mi ujság.
– Ti semmit sem tudtok? – kérdezte Benjámin.
– Nem, mi semmit sem tudunk, felelték a fiúk.
– No, lám, én itthon voltam, mégis többet tudok, mint ti.
– Hát beszéld el, biztatták a többiek.
– Igérjétek meg, hogy az első leányt, kivel találkoztok, nem ölitek meg,
akkor elbeszélem.
[Illustration: A tizenkét testvér.]
– Jó, jó, megigérjük, csak beszélj.
– Nos hát itt van a mi hugunk!
Abban a pillanatban a kemencze mögül előlépett a kicsi királykisasszony.
Hej, volt öröm! Ölelték, csókolták, majd hogy fel nem falták a kicsi
királykisasszonyt, a kinek a homlokán úgy ragyogott a csillag, hogy a
házikó megvilágosodott belé.
A kicsi királykisasszony ott maradt a testvéreivel s míg a nagyobbak
vadászni jártak, ő Benjáminnal sütött, főzött, mosott, ő vetett ágyat a
testvéreinek, éltek vígan, megelégedetten.
Így telt, mult az idő, nap nap után, hét hét után. Egyszer a kicsi
királykisasszony kiment a virágos kertbe (mert az is volt a házikó
mellett!) ottan leszakított tizenkét fehér liliomot, gondolta, mikor a
testvérei haza jönnek, mindeniknek a tányérja mellé tesz egy-egy
liliomot. Kedveskedni akart ezzel, de hajh, mily szomorú vége lett a
kedveskedésnek! Abban a pillanatban, hogy a tizenkét liliomot
leszakította, mind a tizenkét testvére hollóvá változott, az erdőn
átrepűltek nagy szárnycsattogtatással s ugyanakkor eltűnt a házikó is,
el a kis kert is. Egyes-egyedűl maradt a kicsi királykisasszony az
erdőben s amint így állott magában, egyszerre csak látja, hogy egy öreg
asszony áll mellette.
– No te leányka, szólította meg az öreg asszony – mért szakasztottad le
a tizenkét liliomot? Tudod-e, hogy az a tizenkét liliom a te tizenkét
testvéred volt s hogy azok most örökre hollóvá változtak?
– Óh, Istenem, Istenem, sírt a királykisasszony, hát azt én honnan
tudtam volna? Most már mit csináljak? Meglehet-e szabadítani őket?
– Hm, mondta az öreg asszony, annak csak egy módja van, de az olyan
nehéz, hogy arra ugyan hiába ne is vállalkozzál. Hét álló esztendeig
némának kell lenned, sem beszélned, sem nevetned nem szabad, s ha csak
egyetlen egy szót is szólasz s ha csak egy óra is hiányzik a hét
esztendőből, hiába való volt minden tűrésed: a testvéreidet egyetlenegy
szóval megölöd.
Mondta a királykisasszony magában:
– Na, azt az egyet bizonyosan tudom, hogy megszabadítom a testvéreimet.
Azzal elindúlt, ment, mendegélt, aztán felmászott egy odvas fának a
tetejére, ott leült, elkezdett fonni, s sem nem beszélt, sem nem
nevetett.
Történt ezután, hogy egy király vadászat közben ebbe az erdőbe kerűlt. A
király kutyája az odvas fa mellé vetődött, meglátta a fa tetején a
királykisasszonyt, elkezdett szükölni, ugatni, ugrált a fa körűl, mint
egy bolond. A király nem tudta elgondolni, hogy mi leli a kutyát, s oda
ment ő is s hajh! szeme-szája tátva maradt, mikor meglátta a fa tetején
a kicsi királykisasszonyt, a kinek csillag ragyogott a homlokán.
Fölszólt a király a királykisasszonyhoz, megkérdezte: lesz-e az ő
felesége, mert ha lesz, mig a világ s még két nap soha el nem hagyja,
ugy megtetszett neki. A kicsi királykisasszony intett a fejével, de
szólni egy szót sem szólott.
Na, ez éppen elég volt a királynak. Nagy hirtelen felmászott a fára,
szép gyengén az ölébe vette a leányt, lehozta a fáról, lovára ültette s
haza vitte. Mindjárt megülték a lakodalmat, volt nagy hejje-hujja,
dínom-dánom, de a kicsi királyné most sem szólt egy szót sem, de még nem
is nevetett.
Telt, múlt az idő, eltelt egy esztendő, két esztendő s merthogy a kicsi
királyné még mindig nem szólalt meg, azt mondja a vén királyné a fiának:
– Hallod-e, furcsa egy lányt hoztál te a házba. Ki tudja, mi gonoszságot
forral magában. Hiszen jó, jó, hogy néma. Ha néma, nem beszélhet, de
mosolyogni mosolyoghatna legalább. Hej, aki nem nevet, annak rossz a
lelkiismerete!
A király eleinte nem hallgatott az anyjára, de ez addig duruzsolt, addig
gyalázta a kicsi királynét, hogy a király mégis csak megtántorodott s
bár erősen szerette a feleségét, halálra itélte.
Nagy máglyát raktak az udvar közepére, meg is gyujtották: azon akarták
elégetni a kicsi királynét. A király ott állott az ablakban s sírt, mint
a kis gyermek, mert, bizony mondom, erősen szerette a feleségét. De hát
az itélet ki volt hirdetve, vitték a királynét a máglyára, meg is
kötözték, a tüzet meg is gyújtották. Hiszen ha meg is gyújtották,
mindjárt el is olthatják. Éppen abban a szempillantásban telt ki a hét
esztendő! Hát egyszerre csak nagy surrogás-burrogás hallatszik, száll le
a levegőből tizenkét holló s ott a földön tizenkét dali legénnyé
változik. Hirtelen szétszedték a máglyát, eloltották a tüzet,
leszabadították a máglyáról a kicsi királynét, ölelték, csókolták s
vitték fel a palotába nagy diadallal. Ott a királyné elmondta az urának,
hogy mért nem beszélhetett hét teljes esztendeig s mért hogy soha nem
nevetett.
De bezzeg örült a király, mikor ezt hallotta! Még csak most csaptak
igazi lakodalmat. Folyt a bor s mindenféle jó lé, húzták a cigányok,
járták a legények, leányok. Én is ott voltam, egyet jót táncoltam, egy
hordó bort is kaptam, azt haza gurítottam. Aki nem hiszi, járjon utána!
Kakaska és tyukocska.
Volt egyszer egy kakaska meg egy tyukocska. Azt mondta a kakaska a
tyukocskának:
– Hallod-e, tyukocska, érik már a dió s a mogyoró, gyerünk ki a
diós-mogyorós hegyre s lakjunk jól isten igazában, míg a mókuska elenné
előlünk.
– Biz’ a jó lesz, mondotta a tyukocska, gyerünk.
Nem sokat gondolkoztak, mentek ki a hegyre, ott tanyáztak egész nap s
ettek annyi diót s mogyorót, amennyi csak beléjük fért. Azt már nem
t’om, hogy azért-e, mert erősen teleszedték magukat, nagy kedvük
kerekedett a bolondozásra, elég az, hogy elhatározták: ők bizony nem
mennek haza gyalog, dióhéjból, mogyoróhéjból szekeret csinálnak s úgy
mennek haza, mint valami nagy urak.
Hát hamarosan össze is ütötték a szekerecskét, éppen bele is akartak
ülni nagy kényesen, de – no lám, most jutott eszükbe, hogy a szekerecske
nem megy haza magától.
– Tudod mit, kakaskám, mondta a tyukocska, fogózz a szekér elé, én meg
beleülök.
– Ejnye, de okos vagy! gúnyolódott a kakaska. Már hogy én húzzam a
szekeret. Inkább megyek gyalog. Kocsis az lennék szívesen, felülnék a
bakra, de hogy a szekeret húzzam, olyan nincs!
Amint ezen veszekedtek, osztozkodtak odalibbent egy kácsa s rájok
ripakodik:
– Ejnye tolvaj népe, hogy mertetek idejönni? Tudjátok-e, hogy ez a
diós-mogyorós hegy az enyém? No, csak várjatok, hívom a bírót s jaj lesz
nektek!
– Majd adok én neked bírót, pezderkedett a kakaska s nagy hirtelen úgy
odalbavágta a sarkantyújával, hogy a kácsa el kezdett rimánkodni: csak
kegyelmezzen az életének, inkább befogódzik a szekérbe s hazaviszi őket.
– Ez már más, mondotta a kakaska, s abban a pillanatban felkapott a
bakra, a tyukocska meg a hátsó ülésben terpeszkedett el, mint valami
nagyságos asszony.
Pitt, patt, pattogtatott a kakaska s bíztatta a kácsát: szaladj, kácsa,
szaladj, a hogy csak bírja a lábad!
Szaladt a szegény kácsa, gurult, zörgött utána a szekerecske, de
egyszerre csak este lett, alig láttak s csak lassan baktathattak előre.
Amint így baktattak elébb, elébb, szembejő velök két utas: varrótű volt
az egyik, gombostű a másik.
– Hó, megálljatok, hó! kiáltott a varrótű meg a gombostű, vegyetek fel a
szekeretekre s bizony megháláljuk.
– Hát ti hogy kerültök ide? – kérdi a kakaska.
– Mi bizony úgy, hogy a szabók nem messze innét mulatnak egy korcsmában,
de mi otthagytuk őket, mert este minden becsületes ember hazaigyekezik.
– No jó, mondotta a kakaska, üljetek fel, de nehogy az én tyukocskám
lábára lépjetek, mert akkor jaj nektek.
Felült a szekérbe a gombostű meg a varrótű, újra elindult a szekér, de
bizony csak lassan haladtak. Szegény kácsa már szinte kiállott a
fáradtságtól, jobbra-balra dülöngélt, mint a részeg ember.
Késő este egy korcsmához értek s ott elhatározták, hogy meghálnak.
Bemennek a korcsmába, de a korcsmáros, mikor látta, hogy milyen fura
vendégek ezek, nem akart szállást adni. Bizony egy krajcárt sem nézett
ki belőlük. De a kakaska olyan szépen beszélt s annyi jót igért, hogy a
korcsmáros beadta a derekát. Isten neki, hát maradjatok itt.
Szerencsére, a tyukocska tojt egy tojást útközben, azt mindjárt odaadták
a korcsmárosnak s a kakaska azzal bíztatta, hogy reggelre még tojik
egyet a tyukocska, talán kettőt is, de még a kácsa is, ki tudja, hányat.
No jó, itt maradtak, a korcsmáros még pompás vacsorát is adott nekik,
aztán lefeküdtek s aludtak, mint a bunda. De a kakaska, még alig
pitymallott, már talpon volt, felköltötte a tyukocskát; a tojást, mit a
tyukocska meg a kácsa éjjel tojt, felvágta a csőrével, megette, a tojás
héját pedig a tűzhely szélére dobta. Aztán a gombos- meg a varrótűhöz
léptek lábujjhegyen, azok még aludtak javában, szépen felvették
fektükből, az egyiket a törülközőkendőbe szúrták, a másikat meg a
korcsmáros karosszékébe. Azzal, mint akik jól végezték a dolgukat, ill’
a berek, nádak, erek! – elszeleltek. A kácsa, ki a szabad ég alatt hált,
jól hallotta, mikor elmentek, de meg sem moccant, hadd menjenek. Volt a
korcsma mellett egy patak, leszállott abba s nagy vígan elúszott.
Na, fölkel reggel a korcsmáros, felöltözik, megmosdik, veszi a
törülközőt, végighúzza az arcán, a tű beleakad, végighasítja az arcát,
nagyot ordít, szedtevettézik. Alig tér magához, kimegy a konyhára, hogy
pipára gyújtson, de amint a tűzhely fölé hajlik, hogy parazsat vegyen,
szeme közé pattantak a tojáshéjak.
Hej, még csak most ordított igazán a korcsmáros.
– No, ez a nap szépen kezdődik! szedtevettézett az öreg s nagy bosszúsan
beleült az ő kedves karosszékébe. Az ám, csak beleült, de egyszeribe fel
is ugrott, mintha puskából lőtték volna ki.
Most már tudta, hogy azok a jött-ment népek tréfálták meg, senki más.
Szaladt egyik szobából a másikba, fel a padlásra, ki az udvarba, be az
istállóba, még a kútba is belenézett, nem bujtak-e oda, de nézhetett,
árkon-bokron túl voltak már azok. No, de meg is fogadta, hogy többet
efféle jött-ment népséget be nem ereszt a korcsmájába. Micsoda népség!
Csak eszik s nem fizet s a tetejébe még ilyen cudarul meg is tréfálják
az embert. – No, csak jertek még egyszer erre!
Hiszen várhatta!
Boriska és Gyurika.
Boriskáról s Gyurikáról mondok ma mesét nektek, gyerekek. Kis leány volt
Boriska, kis fiúcska Gyurika s olyan korán árvaságra jutottak, hogy alig
ismerték apjukat, anyjukat. Volt a faluban egy vén boszorkány, az vette
magához az árvákat, de bizony nem szeretetből. Arra számított gonosz
lélek boszorkánya, hogy majd Boriska ingyen szolgálója, Gyurika meg
ingyen szolgája lesz. Hej, édes Istenem, még a kő is megsajnálta volna a
szegény gyerekeket, olyan cudarul bánt velük a vén boszorkány. Ütötte,
verte egész nap, száraz kenyéren tartotta, azt is csak úgy odadobta
nekik, akár a kutyának s bizony, bizony még száraz kenyeret is mikor
kaptak, mikor nem.
Elbúsulták magukat a gyerekek erősen, éjjel-nappal sírtak, keseregtek,
már csak a csontjuk s a bőrük volt, úgy lesoványodtak.
– Hallod-e, Gyurika, mondotta egyszer Boriska, menjünk világgá, itt
tovább ne maradjunk, mert még a kutyának is jobb dolga van, mint nekünk.
– Én nem bánom, menjünk, mondotta Gyurika, rosszabb dolgunk nem lehet,
bármerre vezessen a sorsunk.
Egyszer aztán, mikor nem volt otthon a boszorkány, elszöktek hazulról s
meg sem állottak, míg egy rengeteg erdőbe nem értek. Reggel indultak,
este értek az erdőbe, fáradtak voltak, éhesek voltak: bebujtak egy vén
fának az odvába s aludtak reggelig.
Fölébrednek reggel, a nap erősen rátűzött a fára s Gyurika el kezd
panaszolkodni:
– Jaj, Istenem, de szomjas vagyok! Elmegyek, keresek egy forrást
valahol, mert különben meghalok a szomjúságtól.
– Hát gyerünk, mondotta Boriska s elindultak, ha valahol vizet
találnának.
Hiszen volt víz az erdőben elég, patak, forrás, csorgó, kút, de ezeket a
vén boszorkány mind megvarázsolta, mikor észrevette, hogy a gyermekek
megszöktek. Na, mennek-mendegélnek a gyermekek, találnak is egy patakra,
tiszta volt, mint a kristály, de Boriska jól hallotta, hogy a patak mind
azt csobogja: Aki iszik belőlem, mindjárt tigrissé változik.
Éppen neki akart hasalni Gyurika a pataknak, de Boriska ijedten
visszarántotta:
– Ne, ne igyál belőle, mert tigrissé változol s széttépsz engem!
Gyurika nem ivott, azt mondta, majd iszik a másik patakból. Ihol, ott a
másik patak! De a mint a patakhoz értek, Boriska már hallotta, hogy a
patak mind azt csobogja: A ki iszik belőlem, farkassá válik, farkassá
válik!
– Jaj, ebből se igyál, mondotta Boriska, mert ha iszol, farkas lesz
belőled s felfalsz engemet!
Gyurika nem ivott, bár majd meghalt a szörnyű szomjuságtól. Tovább
mentek-mendegéltek s ismét patakhoz értek.
– De már ebből iszom, mondotta Gyurika s nekihasalt a pataknak. Hanem
Boriska hallotta, hogy ez a patak meg mind azt csobogja: a ki iszik
belőlem, őzzé változik, őzzé, őzzé.
Visszarántotta Gyurikát s mondta neki:
– Jaj, ne igyál, édes testvérem, mert ha iszol, őzzé változol s elfutsz
tőlem!
– Nem tudom megállani, mondotta Gyurika, mert mindjárt meghalok. Erővel
belehajolt a patakba, jót ivott belőle s im, abban a pillanatban őzikévé
változott.
Sírt a kis lány, mint a záporeső, sirt az őzike is, aztán mikor
végeszakadt a sírásnak, nagy szomorúan üldögéltek egymás mellett,
sóhajtoztak: istenem, istenem, mi lesz most velünk!
– Már hiába sírunk, sóhajtozunk, mondotta Boriska, ha Isten úgy akarta,
meg kell abban nyugodnunk. Ne félj, édes testvérkém, míg a világ világ
lesz, soha el nem hagylak téged! Levette a fejéről a piros szalagot, az
őzike nyakára kötötte s úgy vezette annál fogva. Így mentek-mendegéltek,
mind beljebb, beljebb az erdőbe, addig mentek-mendegéltek, míg egy kis
kunyhóhoz értek. Boriska benézett a kunyhó ablakán s merthogy üres volt,
mondta: – No, ez éppen jó lesz nekünk, itt ellakhatunk. Falevélből, zöld
mohából puha ágyat csinált az őzikének, reggelenként pedig járt-kelt az
erdőben, szedett epret, málnát, mogyorót s mindent, ami jót,
megennivalót talált az erdőben: így éltek, éldegéltek kettecskén. Este,
mikor elálmosodtak, az őzike lefeküdt, Boriska pedig a fejét az őzike
hátára hajtotta, így aludott édesen, csendesen.
Telt, mult az idő, egyszer a király éppen ebbe az erdőbe jött vadászni.
Szóltak a kürtök, csaholtak a kutyák, kiabáltak a hajtók, hogy csak úgy
zengett belé az erdő s a kis őzikének nagy kedve kerekedett, ha ő is ott
szaladhatna a többi vaddal. Hiába könyörgött Boriska, hogy maradjon a
házban, mert majd őt is meglövik, a kis őzikének nem volt maradása.
– Hát jó, eredj, mondotta Boriska, de vigyázz magadra s estére jere
haza. Én az ajtót bezárom s senkit be nem eresztek. Mikor hazajössz,
kopogtass az ajtón s mondjad ezt: Eressz be, eressz be, édes Boriskám, –
mert különben nem nyitok ajtót.
Uccu, kiugrott az őzike az ajtón, nem bírt magával széles jó kedvében,
hogy a szabadban szaladgálhat. De még jól ki sem szaladgálhatta magát,
megpillantotta a király a szép kis állatot, nosza utána, vele a többi
vadászok s a kutyák, hajszolták az őzikét árkon-bokron át, de hiába, az
őzike oly ügyesen ugrált át árkon-bokron, szakadékon, patakokon, hogy
nem tudták megkeríteni. Egyszerre csak eltünt a szemük elől s estére
pontosan ott volt az ajtónál, kopogtatott s mondta: eressz be, eressz
be, édes Boriskám!
Boriska kinyitotta az ajtót, az őzike beugrott, lefeküdt puha ágyába s
reggelig meg sem mozdult, aludt, mint bunda.
Másnap reggel ujra kezdődött a vadászat és az őzikének most sem volt
maradása, hopp! ki az erdőbe! A király s a vadászai megint meglátták a
piros szalagos őzikét, nosza, utána, űzőbe vették. Nem tudták elfogni,
de az egyik vadász megsebezte az őzike lábát s merthogy emiatt lassabban
tudott szaladni, éppen a kunyhó ajtajáig űzték. A vadász, aki nyomában
volt, hallotta, amint az őzike kopogtat az ajtón s mondja: eressz be,
eressz be, édes Boriskám! – s látta, hogy felnyílik az ajtó s hirtelen
ismét bezáródik. Ámult, bámult a vadász, mert sok mindent látott,
hallott, de még ilyet nem. Ment tüstént a királyhoz s elmondta, hogy mi
történt.
– No, majd meglátjuk holnap, mondta a király. Ismét űzőbe vesszük.
De Boriska nagyon megijedt, mikor látta, hogy az őzike megsebesült,
kimosta a sebet, bekötözte, az őzikét lefektette s azt mondta, hogy
addig föl ne merjen kelni, míg a seb meg nem gyógyul. Az ám, reggelre
nyoma sem volt a sebnek s mikor a kürtök megszólaltak, az őzike
felugrott.
– Nincs itt maradásom! – mondotta Boriskának.
– Ó, ne menj, könyörgött Boriska. Megölnek s akkor én egyedül leszek az
erdőben. Nem, nem engedem, hogy elmenj!
– Én pedig meghalok a vágyakodástól, mondotta az őzike. Nem tudok itt
maradni, ha hallom a kürtszót!
Mit volt, mit nem tenni, Boriska kinyitotta az ajtót s keserves sírással
útra engedte az őzikét. Hej, örült az őzike. Nagyokat ugrálva szaladt
árkon-bokron át s bezzeg, hogy mindjárt észrevették a vadászok. De a
király azt mondta:
– Vegyük űzőbe, kergessük akár estig, de senki se bántsa azt a szép
állatot: élve akarom megfogni.
Űzték, hajtották egész nap, egyszerre aztán eltünt az őzike, mintha föld
nyelte volna el.
– Na, most menjünk a kunyhóhoz, mondotta a király, hadd lám, ott-e az
őzike.
Mentek a kunyhóhoz, a király kopogtatott az ajtón s úgy a hogy a
vadásztól hallotta, beszólt: eressz be, eressz be, édes Boriskám.
Az őzike még nem jött volt haza, Boriska hát kinyitotta az ajtót. Haj,
de megijedt, mikor látta, hogy nem az őzike, hanem a király lép be! De
csakhamar elmult az ijedtsége, mert a király nyájasan szólt hozzá, szép
gyengén megfogta a kezét s mondta neki lelkes szóval:
– Hallod-e, te leány, sok országot-világot bejártam, hozzád hasonlatos
szép leányt még nem láttam, – akarsz-e a feleségem lenni? Szólj, ha
akarsz s mindjárt viszlek az én váramba.
Mondta Boriska:
– Elmennék én veled a világ végére is, mert nyájas szívű embernek
látszol, de az én kis őzikém nélkül nem mehetek.
– Hát visszük azt is, jó dolga lesz nálam.
Abban a pillanatban beugrott az ajtón az őzike, Boriska meg a piros
szalagnál fogva kivezette a házikóból: jere, édes őzikém, jere. Eddig
laktál kunyhócskában, most majd lakol palotában, ott bizony!
Ahogy a palotába megérkeztek, mindjárt megtartották a lakodalmat. A
király s a királyné úgy éltek, mint két gerlice madár, az őzikének pedig
olyan jó dolga volt, hogy no! Járhatott-kelhetett szabadon a palotában,
a palota kertjében.
E közben a vén boszorkány meghallotta, hogy mi lett az árvákkal, hogy
felvitte Isten a dolgukat. No, hiszen egyéb sem kellett neki. Majd
szétpukkant a méregtől, a boszuságtól s éjjel-nappal azon törte a fejét,
hogy tudná ismét rosszra fordítani a sorsukat.
Volt a vén boszorkánynak egy lánya, olyan csunya, mint a sötét éjszaka,
egyik szemire vak volt, a másikkal sem sokat látott, de bezzeg értett a
boszorkánysághoz az is. Mikor az meghallotta, hogy Boriskából királyné
lett, még jobban elcsunyult az irigységtől.
– Na, mondta az anyjának, ha az a macskabéka tudott királyné lenni, én
is tudok ám!
– Csak bizd rám, mondotta a vén boszorkány, királyné lesz belőled, ha
addig élek is.
Nosza, felszedelőzködtek s elmentek a király városába, éppen azon a
napon, melyiken a királynénak egy szép aranyhajú fia született. A király
nem volt otthon, az nap is vadászott az erdőben, a vén boszorkány pedig
a lányával besurrant a palotába, ott hirtelen – hókusz, pókusz! – úgy
elváltoztatta magát, hogy ki világra éppen olyan lett, mint a királyné
belső leánya. Bement a királyné szobájába s jelentette:
[Illustration: Boriska és Gyurika.]
– Felséges királyné, elkészítettem a feredőt, amíg a viz lehűlne,
feredjék meg s még hetvenhétszer szebb lesz, mint ennek előtte. Ott volt
a leánya is, ketten felemelték a királynét az ágyból, kivitték a feredő
szobába, beletették a kádba, aztán hirtelen rázárták az ajtót. De a
gonosz lelkek olyan forró meleg feredőt csináltak, hogy a királyné
megfulladt a forró vizben.
Ezalatt a vén boszorkány a saját lányát belefektette a királyné ágyába,
éppen olyanná változtatta, mint a milyen a királyné volt, csak a
félszemét nem tudta visszaadni. Hogy a király valahogy ezt észre ne
vegye, arra az ódalára fektette, a hol szeme nem volt.