GRIMM TESTVÉREK ÖSSZEGYÜJTÖTT MESÉI
MAGYARBA ÁTÜLTETTE
BENEDEK ELEK
KÉPEKKEL ÉS NYOLC SZINES MELLÉKLETTEL
BUDAPEST
LAMPEL R. Kk. (WODIANER F. ÉS FIAI) R. T.
KÖNYVKIADÓVÁLLALATA
Ezen kötet a Grimm Testvérek
meséi és Grimm Testvérek válogatott meséi
czimü _könyveket_ tartalmazza.
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
Tartalom.
A békakirályfi 3
Szűz Mária leánya 11
A félelemkereső 20
A farkas és a kecskollók 37
A tizenkét testvér 43
Kakaska és tyukocska 53
Boriska és Gyurika 58
A törpék 68
Pila 77
Jancsika és Juliska 82
Hamupipőke 94
A hét holló 105
Piros sapkácska 110
A muzsikusok 115
Az okos Kati 121
Hüvelyk Matyi 127
Babszem Jankó vándorlása 137
Csipkerózsa 143
Hófehérke 148
A hű szolga 163
A kevély királykisasszony 177
Madárka és Rózsika 185
Az aranyfonál 190
A veréb 196
A libapásztor királykisasszony 202
A szerencsés János 210
Az okos leány 218
Mindentudó doktor 224
A félkegyelmű asszony 228
A szegény és a gazdag ember 237
A molnárinas és a macska 244
A madarak királya 249
Az okos emberek 254
A jókedvű János 260
A rest királyfik 266
A két testvér 268
Az okos szabócska 285
A tyúkocska halála 291
Hófehérke és Rózsapiroska 294
A fehér és a fekete menyasszony 304
A hét sváb 311
A négy testvér 316
A serény meg a lusta leány 322
A halász és a felesége 328
A csillagtallérok 337
Egyszemű, Kétszemű, Háromszemű 340
A békakirályfi.
Itt sem volt, ott sem volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy
király s ennek három leánya. Szép volt mind a három, de különösen a
legkisebb. Ez olyan szép volt, olyan gyönyörű volt, hogy a napra
lehetett nézni, de rá nem.
Volt a király palotájához közel egy rengeteg erdő, rengeteg erdő közepén
öreg zádogfának árnyékában egy kút. A kicsi királykisasszony, ha meleg
idők jártak, mindennap kisétált az erdőbe, leült a kút mellé. Itt ült,
üldögélt sokáig s ha elúnta magát, elővette arany golyóját, azzal
labdázott. Ez volt az ő legkedvesebb játéka.
Hanem egyszer mi történt? Az történt, hogy a golyó nem esett a kicsi
királykisasszony kezébe, hanem esett a földre, onnét pedig belegurult a
kútba. Belegurult s abban a pillanatban el is tűnt. Hiába nézte,
vizsgálta a kicsi királykisasszony: mély volt a kút, nem látott a
fenekére, – volt golyó, nincs golyó! Hej, sírt a kicsi királykisasszony,
nagy búnak eredt szegény feje. Egyszerre csak hallja, hogy valaki beszél
hozzá:
[Illustration: A békakirályfi.]
– Mi bajod, királykisasszony, mért sírsz olyan keservesen?
Körülnézett, de nem látott eleven lelket. Az ám, nem ember szólt hozzá,
hanem egy nagy csunya béka a kútból.
– Hát te szóltál hozzám, mondotta a királykisasszony csudálkozva. –
Azért sírok, mert arany golyóm a kútba esett.
– Egyet se búsúlj, – mondotta a béka. – Visszaveszem én a te arany
golyódat. De mit adsz nekem, ha felhozom a kút fenekéről?
– Amit csak kivánsz, édes békám. Ruháimat, gyöngyeimet, drágaköveimet,
de még aranykoronámat is.
Mondotta a béka: Nem kellenek nekem a te ruháid, gyöngyeid, drága
köveid, szép királykisasszony. Az arany koronád sem kell. Hanem ha
megigéred, hogy jó barátom, játszótársam leszel; ha megigéred, hogy
asztalkádnál melletted ülhetek, a te arany tányérkádból ehetem, a te
poharacskádból ihatom, a te ágyacskádban hálhatok, felhozom neked az
arany golyót.
– Mindent megigérek, mondotta a kicsi királykisasszony, csak hozd fel az
én kedves arany golyómat! De magában egyebet gondolt. Azt gondolta: csak
brekegj, béka, brekegj, itt maradsz te a kútban s bizony nem ülsz te az
én asztalom mellé. No bezzeg!
Több sem kellett a békának, csak a kicsi királykisasszony igéretét
hallja, hopp, leszállott a tó fenekére, egy szempillantás mulva ujra
felbukott a viz színére, hozta szájában az arany golyót s szépen
átnyujtotta a kicsi király kisasszonynak. Hej, örült a kicsi király
kisasszony! Ugrált, táncolt örömében s futva indult hazafelé az ő kedves
játékával.
– Várj csak, várj, kiáltott a béka, vigy magaddal, én nem tudok úgy
szaladni, mint te! De hiszen brekeghetett, ahogy a torkán kifért, a
királykisasszony rá sem hallgatott, futva futott haza s úgy elfeledte a
békát, mintha nem is lett volna. A béka pedig mit tehetett? Nagy búsan
leszállott a tó fenekére.
Hát hiszen jó, jó, de mégsem úgy történt, mint a hogy a kicsi
királykisasszony magában elgondolta. Másnap délben, mikor éppen ebédnél
ültek mind, a király, a királyné, a királykisasszonyok s az udvarbéliek,
hallják, hogy odakint a márvány garádicson pliccs, placcs, ugrál fölfelé
valami, aztán egyszerre csak az ajtó mellé lepcsen, kopogtat s beszól:
– Nyisd ki az ajtót, kicsi királykisasszony!
Szalad a kicsi királykisasszony az ajtóhoz, nyitja, kikukkint a nyiláson
s hát a béka ül ott, az ajtó előtt. Hirtelen becsapta az ajtót,
visszaült az asztalhoz, de bezzeg nem izlett az ebéd, s csakúgy dobogott
a szíve az ijedtségtől. Látta ezt a király s kérdezte:
– Mi bajod, kis lányom? Mitől ijedtél meg? Talán bizony valami óriás áll
az ajtó előtt s elakart vinni téged?
– Nem, nem, felelt a királykisasszony, nem óriás, hanem egy csunya béka,
az áll az ajtó előtt.
– Mit akar tőled az a béka?
– Jaj, lelkem édes jó apám, mikor tegnap az erdőben játszottam,
aranygolyóm a kútba esett. Keservesen sírtam s ekkor egy béka felhozta a
golyót a kút fenekéről. S merthogy nagyon kivánta, megigértem neki, hogy
játszótársa leszek, de ki gondolta volna, hogy ez a csunya béka ide
jöjjön? S lám, most itt van s be akar jőni hozzám.
E közben másodszor is kopogtatott a béka s bekiáltott:
– Nyiss ajtót, nyiss ajtót, szép királykisasszony! Talán bizony
elfeledted, mit igértél tegnap nékem? Nyiss ajtót azonnal!
Mondta a király:
– Bizony, édes lányom, a mit igértél, meg is kell tartanod. Hát csak
eredj és nyiss ajtót.
Mit volt mit nem tenni, fölkelt az asztal mellől a kicsi
királykisasszony, az ajtót kinyitotta, a béka meg, hopp, hopp, pliccs,
placcs, végig ugrált a szobán, éppen a kicsi királykisasszony széke
mellé.
– Végy föl magadhoz, szólt a királykisasszonynak.
A kicsi királykisasszony huzódozott, vonakodott, de a király rászólt
haragosan:
– Vedd föl!
Fölvette hát a békát, az meg a székről egyenesen az asztalra ugrott s
mondta:
– Na most told közelebb hozzám a tányért, hogy együtt együnk.
Odatolta kénytelen-kelletlen, de majd kirázta a hideg, úgy félt. A béka
jóizüen falatozni kezdett, de bezzeg a kicsi királykisasszonynak elment
az étvágya. Mikor aztán a béka jól lakott, azt mondta:
– Most már eleget ettem, fáradt vagyok, álmos vagyok, vigy a szobádba,
fektess selyem ágyadba s feküdj le te is, aludjunk.
De most már „eltört a cserép“. Sírt a kicsi királykisasszony, sírásától
zengett a palota. Hogy ő a mellé a hideg, utálatos béka mellé feküdjék!
Inkább meghal!
– De így meg úgy! – förmedt rá a király – ha jól esett a segítsége,
essék jól a fekvés is mellette. Indulj!
Tetszett, nem tetszett, meg kellett fogni a béka hideg testét s vitte a
szobájába. Az ám vitte, de a szobában ledobta egy sarokba s egyedül
feküdt a puha selyem ágyba.
– Nem addig a’! szólt a béka. Fáradt vagyok, álmos vagyok, s éppen olyan
jól akarok aludni, mint te. Végy föl az ágyadba, különben megmondom az
édes apádnak.
A kicsi királykisasszony leszállott az ágyból nagy boszusan, felkapta a
békát, s a falhoz dobta.
– Nesze, aludjál, csunya, utálatos béka!
Hanem ebben a pillanatban mi történt? Hej, nagy csuda történt.
Hallgassatok csak ide. A csunya békából királyfi lett, de olyan szép
királyfi, hogy a királykisasszonynak szeme-szája elállt a
csodálkozástól.
– Ki vagy te, mi vagy te? – kérdezte a királykisasszony, mikor egy
kicsit magához tért a nagy csudálkozásból.
Most a királyfi szép sorjában elmondta, hogy őt egy vén boszorkány
békává varázsolta, merthogy annak a boszorkánynak a leányát nem akarta
feleségül venni. Egyedül csak a kicsi királykisasszony szabadíthatta ki
a kútból, más nem, különben béka maradt volna teljes világ életében.
– Jössz-e velem az én országomba? – kérdezte a királyfi.
– Elmegyek én veled a világ végire is, felelt a kicsi királykisasszony.
Másnap reggel kinéznek az ablakon s hát egy aranyos hintó áll az ablak
alatt; a hintó előtt nyolc hófehér paripa, a bakon pedig János ült, a
királyfi hű szolgája. Ez a szolga olyan erősen szerette a királyfit,
hogy mikor a királyfi békává változott, nagy bújában, bánatjában majd
meghalt s hogy a szíve megne szakadjon, három vasabronccsal körülfogatta
a szíve tájékát.
Na, bezzeg most volt öröm! A királyfi meg a kicsi királykisasszony
beültek a hintóba, János felült a bakra, közéjük csördített a paripáknak
s vágtatott a hintó szélnél sebesebben, de még a gondolatnál is
sebesebben.
Már jómesszire voltak a várostól, egyszer csak a királyfi hallja, hogy
valami nagyot pattan.
– Hé, János, kiáltott előre a királyfi, valami elpattant a hintón!
Hátra szólt János:
– Nem a hintó, felséges királyfi, hanem a szívem tájékán pattant el egy
vasabroncs. A mikor te béka lettél, akkor rakattam rá három
vasabroncsot, hogy a szívem meg ne szakadjon. Abból pattant el most egy.
Tovább vágtatott a hintó s egyszerre csak megint nagy pattanást hallott
a királyfi.
– Hé, János, bizony mondom, a hintóban baj esett.
– Semmi baj sem esett, felséges királyfi, – a második abroncs pattant le
a szívem tájékáról.
Vágtatott a hintó tovább, s mikor éppen a királyfi palotája elé értek,
akkorát pattant az abroncs, hogy a paripák megriadtak tőle.
– Hé, János, nem törött le a hintó?
– Nem törött le, felséges királyfi, csak a harmadik abroncs pattant le a
szívem tájékáról!
Abban a szempillantásban begördült a hintó a palota udvarára. Ott a
királyfi szép gyengén leemelte a kicsi királykisasszonyt, felvezette a
palotába, aranyszékbe ültette, aztán papot hivattak, megesküdtek, s
csaptak hét országra szóló lakodalmat.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Szűz Mária leánya.
Volt egyszer egy szegény favágó. Ennek a favágónak felesége s egy
háromesztendős kicsi leánya. Olyan szegény volt ez a favágó, mint a
templom egere, majd megölte a gond s a bánat, hogy mit adjon enni a
kicsi leányának. Egyszer kiment az erdőre nagy búsan, hogy fát vágjon s
hát amint dolgozik, feléje jön egy gyönyörüséges szép asszony, a kinek
ragyogó csillagkorona volt a fején. Köszönt a szép asszony a favágónak,
az fogadja illendően s még megis kérdi, hogy ki s mi, mi járatba’ van.
Felelt a szép asszony:
– Én Szűz Mária vagyok, a kicsi Jézus édes anyja; hallottam, nagy
szegénységben éltek s azért jöttem, hogy add nekem a leánykádat,
elviszem magammal s anyja helyett anyja leszek neki.
Hej, örült a szegény ember! De jó dolga lesz az ő leányának! Nem éhezik,
nem sanyarog többet. Szaladt a leánykáért, vitte Szűz Máriához s egy
szempillantás mulva már eltűntek a szeme elől: Szűz Mária felszállott a
gyermekkel a fényes mennyországba.
De bezzeg jó dolga volt a gyermeknek Szűz Máriánál. Kalácsot, tejet
kapott, s minden jót, aranyból, ezüstből volt a ruhája s az angyalkák
játszadoztak vele.
Telt, múlt az idő, csakúgy repűlt – hogyne repűlt volna! – s mikor a
leányka tizennégy esztendős lett, megszólítja Szűz Mária s azt mondja
neki:
– Hallod-e, kis leányom, én most nagy útra megyek. Nesze, itt van
tizenhárom kulcs, reád bízom ezeket. Tizenkét ajtót kinyithatsz, de a
tizenharmadikat nem szabad kinyitanod. Vigyázz, ki ne nyisd azt, mert ha
kinyitod, bizony mondom, szerencsétlenűl jársz.
Elment Szűz Mária, otthon maradt a kis leány s még az nap kinyitotta az
első szoba ajtaját, aztán mindennap kinyitott egyet, míg éppen a
tizenharmadikhoz ért. Hej, édes Istenem, de szépek voltak ezek a szobák!
Csakúgy ragyogtak, tündököltek. Mind a tizenkét szobában egy-egy apostol
ült s nagy fényesség ragyogott a fejük körűl. Az angyalkák mindig vele
voltak, mind a tizenkét szobába elkísérték s azok is úgy örültek! Bezzeg
hogy szeretett volna bemenni a tizenharmadik szobába is. Ha be nem
menni, legalább bepillantani. Mondotta is az angyalkáknak:
– Szűz Mária megtiltotta, hogy kinyissam ezt a szobát. Nem is megyek be,
de egy kicsit kinyitom az ajtót s legalább a nyíláson bepillantok.
– Ne, azt ne tedd, mondották az angyalkák, ha Szűz Mária megtiltotta.
Bünt követsz el azzal, ha megszeged a tilalmát.
De a kis leánynak nem volt nyugodalma, úgy égette a nagy kiváncsiság,
hogy vajjon mi lehet abban a tilalmas szobában. Csak azt várta, hogy
eltávozzanak az angyalkák.
– Most már egyedűl vagyok, – gondolta magában, – senki sem tudja meg,
hogy mit csinálok.
Bedugta a kulcsot a zárba, fordított egyet rajta s abban a
szempillantásban az ajtó felpattant. Haj, édes Istenem, majd megvakult a
szertelen ragyogástól! Ott ült a szoba közepén a Szentháromság, tűzben,
szemkápráztató fényben, ragyogásban; nézte, nézte nagy álmélkodással,
aztán közelebb, közelebb lépett hozzá, egy kicsit megérintette ujjával a
fényességet, hogy vajjon éget-e s im, az ujja egyszeribe
megaranyosodott. Jaj de megijedt a leányka! Kiszaladt a szobából,
becsapta maga után az ajtót s hátra sem mert nézni, úgy reszketett a
félelemtől. Mi lesz most vele? Mindenképpen próbálta ujjáról lemosni az
aranyat, de hiába, nem ment le az. Most már hiába tagadja, Szűz Mária
tudni fogja, hogy bent járt a tizenharmadik szobában.
Kevéssel ezután csakugyan haza is jött Szűz Mária. Mindjárt szólitotta a
leánykát s elvette tőle a kulcsokat. Amint a kulcsokat átvette, erősen a
leányka szemébe nézett s kérdezte tőle:
– Nem nyitottad ki a tizenharmadik szoba ajtaját?
– Nem, felelt a leányka.
De a szive dobogott erősen, s az arca lángba borúlt.
– Csakugyan nem nyitottad ki? – kérdezte ismét Szűz Mária.
– Nem, felelte a leányka másodszor is.
Akkor Szűz Mária ránézett a leányka aranyos ujjára s megkérdezte
harmadszor is:
– Nem nyitottad ki?
– Nem, mondta a leányka harmadszor is.
– Na jó, mondotta Szűz Mária. Te nem engedelmeskedtél nekem, de még
hazudtál is, nincs helyed többé a mennyországban.
Merőn ránézett a leánykára s ez abban a pillanatban mély álomba merűlt.
Akkor szép csendesen leeresztette a földre s letette egy rengeteg erdő
közepére. Mikor fölébredt a leányka, szólni, kiabálni akart, de egy szó
nem sok, egy hang sem sok, annyi sem jött az ajakára. Felugrott a
földről, futni akart, de semerre sem mehetett: mindenfelé sűrű tövises
fák s bokrok állották útját. Búsult a szegény leányka, majd megszakadt a
szive nagy bánatában, de hiába, nem mehetett tovább. Szerencséjére,
talált egy vén odvas fát, annak az odvába bebújt: ez lett az ő lakása a
ragyogó fényes menyország után! Szél elől, eső elől ide huzódott, itt
hált éjjelenként. Hej, szomorú egy élet volt ez s keservesen sirt, ha
elgondolta, hogy de jó dolga volt a menyországban, de szép volt ott
minden s milyen jól telt ott az idő az angyalkákkal! Nemhogy kalács, de
száraz kenyér sem volt itt. Gyökereken rágódott s ugyancsak örült, ha
epret, málnát kapott. Mikor pedig őszre járt az idő, összegyüjtötte a
száraz leveleket, abból csinált ágyat magának télre, hogy meg ne fagyjon
s összeszedegette, ami mogyorót talált: ez volt az ő téli elesége. A
ruhája is mind leszakadozott, lerongyolódott s tavasszal hosszú selyem
hajával takarta be gyenge testét. Igy telt, múlt az idő, esztendő
esztendő után, szörnyü nyomorúságban, örökös sanyarkodásban.
Bizony szánta-bánta bűnét a leányka, imádkozott éjjel-nappal, hogy Isten
bocsássa meg az ő bűnét s im, csakugyan Isten megelégelte sok s nagy
szenvedéseit. Egy tavasszal véletlenül arra vetődött a királyfi. Ott
vadászott a rengetegben, üzőbe vett egy őzet s már éppen célba vette,
mikor a sűrűségben úgy eltűnt, mintha föld nyelte volna el. De a
királyfi nem volt amolyan tedd el s elé s vedd legény, neki vágott a
sűrűségnek, kardjával utat nyesett a sűrűségben s éppen az odvas fa
előtt bukkant ki a sürűségből. Ott már mehetett volna tovább bátran, de
halljatok csodát, úgy megállott, mintha földbe gyökeredzett volna a
lába. Az ám, ott ült a leányka a fa alatt. Arany-haja sarkig betakarta.
Olyan szép volt, olyan gyönyörü volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá
nem. Na, nagy nehezen megjött a szava a királyfinak s kérdi a leánykát:
– Ki vagy te, mi vagy te, gyönyörü szép leányzó? Hogy kerültél ide,
rengeteg erdőbe?
A leányka azonban csak nézte a királyfit, de nem felelt, mert nem tudott
szólani.
– Eljössz velem az én palotámba? – kérdezte a királyfi.
A leányka most sem felelt, csak intett a fejével.
Most a királyfi szép gyengén a karjára vette, a lovához vitte, fölült a
lóra s magához emelte a nyeregbe. Aztán haza mentek a palotába,
csináltatott neki arany ruhákat, s egy hét, kettő alig hogy eltelék,
feleségül vette.
Aztán telt, múlt az idő, eltelt egy esztendő s im a néma királynénak
olyan szép aranyhajú gyermeke született, hogy a kicsi király nem találta
helyét nagy boldogságában. Az ám, nem sokáig tartott a nagy boldogság.
Még az éjjel eljött Szűz Mária a kicsi királynéhoz s azt mondta neki:
– Ha megvallod, hogy jártál a tizenharmadik szobába, visszaadom a
hangodat, ujra beszélhetsz; de ha tovább is tagadod, magammal viszem a
gyermekedet.
A királyné megszólalt, de azt mondta:
– Nem, én nem nyitottam ki azt az ajtót.
– Hát akkor csak maradj néma ezután is, mondotta Szűz Mária s elvitte a
gyermeket.
Hej, lett reggel a palotában nagy felfordúlás! Keresték a gyermeket
minden felé, tűvé tették az egész palotát, de bizony nem találták. Erre
aztán elkezdettek suttogni az udvarbéliek, hogy a királyné emberevő,
bizonyosan megette a saját gyermekét. A királyné jól hallotta ezt, de
nem szólhatott. Hallotta a kicsi király is, de ő nem hitte el ezt a
hitvány beszédet. Fájt a szive a szép aranyhaju fiúért, de nem bántotta
a feleségét, mivelhogy erősen szerette.
Na, eltelt ismét egy esztendő s a királynénak megint született egy
aranyhajú fia. Még szebb volt az elsőnél és bezzeg örült a király. De
csak másnap reggelig tartott az öröme, mert éjjel leszállott Szűz Mária
a mennyországból s mondta a kicsi királynénak:
– Valld meg, hogy kinyitottad az ajtót s visszaadom szavadat is, a
gyermekedet is; máskülönben ezt is magammal viszem.
– Nem, nem nyitottam ki, mondta most is a királyné.
Szűz Mária nem szólt többet, csak karjába vette a gyermeket s elszállott
vele. De volt a hogy volt először, most már éktelenűl lármáztak az
udvarbeliek s hangosan vádolták a királynét, hogy megette a gyermekét.
Követelték a királytól, hogy hivassa össze a tanácsosait s azok
mondjanak itéletet a királyné felett. De a király nem hallgatott rájuk,
megparancsolta, hogy többet szó se essék erről a dologról.
Harmadik esztendőben leánykája született a királynénak s Szűz Mária
leszállott hozzá harmadszor is. Most csak annyit mondott neki:
– Jere velem!
Megfogta a királyné kezét, felvitte a mennyországba s ott megmutatta
neki a fiait.
Éppen játszottak a fiúk s a királyné hozzájuk akart szaladni, hogy ölbe
kapja, össze-visszacsókolja őket, de Szűz Mária nem engedte.
– Elébb valld meg, hogy kinyitottad az ajtót. Akkor aztán magaddal
viheted a fiaidat.
– Nem, nem nyitottam ki, mondta a királyné harmadszor is.
Szűz Mária leszállott a földre a királynéval és a kicsi leánykáját
magával vitte a mennyországba.
De most már csakugyan csordultig telt a pohár. A király nem birt az
udvarbéliekkel, össze kellett hivatni a tanácsosait, hogy mondjanak
itéletet a királyné felett. A tanácsosok, merthogy a királyné semmit sem
felelt a kérdésükre, – felelt volna szegény, ha tudott volna! – halálra
itélték, még pedig tűzhalálra. Kimondták az itéletet, hogy máglyára
kötik s úgy égetik meg. Össze is hordották a fát, megrakták a máglyát, a
királynét megkötözték, a máglyának alája gyújtottak, a láng már körül
szaladt, lobogott s most már ellágyúlt a királyné szive is. Szánta-bánta
bűnét s oktalan makacsságát.
– Még is megkellene vallani bűnömet a halálom előtt, gondolta magában.
Ebben a pillanatban megjött a szava s hangosan kiáltotta:
– Mária, Mária, bűnös vagyok!
Mostan pedig – halljatok csudát! Megnyíltak az égnek csatornái, esni
kezdett az eső, kialudtak a máglya lobogó lángjai s mennyei fény áradott
a máglya fölé. Mennyei fényben, ragyogásban ereszkedett lefelé Szűz
Mária, oldalán a két kicsi királyfi, karján a csecsemő. S leszállván a
földre, mondá Mária:
– A bűnét megbánónak megbocsátok, ime, gyermekeid.
Álmélkodék ezen a nagy sokaság, miközben Mária ujra visszaszállott a
fényes mennyországba…
A félelemkereső.
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy szegény
ember s annak két fia. Az idősebb ügyibevaló, okos fiú volt, de a másik:
féleszű, kolontos volt, minden dolgával csak bosszúságot szerzett az
apjának. Az idősebb fiúnak csak annyi hibája volt, hogy este sehová sem
lehetett küldeni, annyira félénk természetű volt s különösen ha a temető
mellett kellett elmennie, a foga is vacogott a félelemtől. Bezzeg nem
félt a kisebbik. Ha hallotta, hogy ez vagy az az ember megijed attól
vagy ettől, szörnyen csudálkozott. Mondta is gyakran: Na, én igazán nem
értem, mi az a félelem. Ha egyebet nem, azt az egy _mesterséget_
szeretném megtanulni.
Hát hiszen, ha erre volt kedve, hamarosan lett alkalma is. Azt mondta
neki az apja:
– Hallod-e, már elég nagy s elég erős vagy, hogy te is tanulj valamit.
Látod-e, a bátyád mindig dolgozik, te pedig reggeltől estig lustálkodol.
Bizony nem érdemled meg, hogy Isten áldott napja reád süssön.
– Jól van, apám, mondta a fiú, én szívesen tanulok s ha kelmed is úgy
akarja, szeretném megtanulni a félelmet. Mert ezt nem ismerem.
Hallotta ezt a beszédet az idősebb fiú s nagyot kacagott.
– Ó, te bolond, te, mit beszélsz! Hiszen csak eredj, hamar kitanulod ezt
a mesterséget.
Hanem a szegény ember nem nevetett. Nagyot sóhajtott s azt mondta:
– Ó, te ügyefogyott, te! A félelmet akarod megismerni? Azzal ugyan nem
keresed meg a kenyeredet.
Na, jól van, a hogy lesz, úgy lesz, majd meglátjuk, hogy lesz. Éppen
akkor talált arra felé járni a harangozó, beköszönt az udvarra, szóba
állott a szegény emberrel, kérdezte, mi ujság, hogy s mint megy a soruk?
Az ám, jó helyen kérdezősködött, mert a szegény ember nem fogyott ki a
panaszból. Hogy ilyen meg olyan nagy a szegénység, mikor van kenyér,
mikor nincs, a kisebbik fia csak lógáz elé-hátra egész nap, nem fér a
nyakára a dolog, tanulni sem akar semmit.
– Dehogy nem akarok! – - szólt közbe a kolontos fiú. – Most mondtam,
hogy szeretném megtanulni a félelmet.
– No, hallja? Hát nincs igazam? – mondta a szegény ember. – Hát lehet
ezzel kenyeret keresni?
– Egyet se évelődjék kelmed, – mondta a harangozó. – Adja hozzám ezt a
fiút. Nálam jó dolga lesz s kitanulhatja ezt a mesterséget, ha olyan
nagy kedve van rá.
Se szó, se beszéd, hadd menjen Isten hírével, gondolta a szegény ember s
ment is a fiú nagy örömmel, beállott szolgálatba a harangozóhoz.
– Na, – gondolta magában a harangozó – majd megtanulod nálam, mi az a
félelem. Mindjárt felvitte a toronyba, megtanította harangozni s két nap
mulva, mikor már értette a harangozást, éjnek idején, éppen éjfélkor,
felrázta az ágyból, s küldte a toronyba, hogy harangozzon.
Fölkelt a fiú, ment a toronyba, megfogta a kötelet, de amikor éppen
rángatni akarta, látja, hogy a torony ablakában ott ül valaki, talpig
fehér lepedőben.
– Hé, ki vagy? – kiáltott a fiú – de a fehér lepedős valaki egy szót sem
szólt, azt is lassan mondta, s meg sem mozdult.
– Felelj, vagy jer ide, – kiáltott a fiú. – Nincs itt neked semmi dolgod
éjjel.
De a fehérlepedős valaki (a harangozó volt az!) meg sem mozdult, hadd
higyje a fiú, hogy kísértet.
Harmadszor is megszólította a fiú:
– Hé, fickó, mondd meg, ki vagy, mert különben ledoblak a lépcsőn!
– Abból ugyan nem eszel, gondolta magában a harangozó s meg sem mozdult,
nem hogy szólt volna.
Hej, megmérgelődött a fiú. Egy-kettőre a torony ablakához ugrott,
megragadta a „kísértetet“ s úgy ledobta a lépcsőkön, hogy az nagyot
nyekkent belé s most már csakugyan nem mozdult meg, merthogy nem tudott
megmozdulni. A fiú pedig többet nem törődött vele, harangozott s aztán
szépen hazament, lefeküdt, egy szó nem sok, annyit sem szólt senkinek,
elaludt.
Eközben a harangozóné csak várta, várta az urát, de várhatta, ott
nyögött, jajgatott az egy szögeletben. Mikor aztán megsokallotta a
várást, felrázta a fiút s megkérdezte:
– Te, nem tudod, hol maradt az uram? Még előtted felment a toronyba,
vajjon miért nem jön?
– Én nem láttam őkelmét, – felelt a fiú – de a torony ablakában állott
valami fehérlepedős fickó. Szólítottam háromszor, nem felelt, megfogtam
s a garádicson lehajítottam. Menjen, nézze meg, nem a harangozó-e?
Szaladt az asszony esze nélkül s hát csakugyan ott feküdt az ura egy
szögeletben, nyöszörgött, jajgatott: jaj, a lábam, jaj! Bezzeg hogy
kificamodott a lába a nagy esésben. Nagy nehezen lábraállította az
asszony az urát, hazatámogatta, aztán éktelen kiabálással, jajgatással
szaladt a szegény emberhez:
– Jaj, jaj! Jőjjön ki kend! Tudja-e, mi történt? A kend akasztófára való
fia ledobta az uramat a torony garádicsán! Az uram lába eltörött.
Mindjárt eltakarítsa a háztól azt a kötélre valót! Hallotta kend?!
Hiszen nem kellett bíztatás a szegény embernek, szaladt a harangozóhoz,
a fiút eldöngette, hogy a csontja is ropogott belé.
– Ne üssön kend! – kiabált a fiú. – Én nem vagyok hibás. Háromszor
megszólítottam, miért nem felelt?
– Hallgass, te istentelen, te! Eltakarodj a szemem elől, ne is lássalak
többet!
– Hiszen jól van, jól, mondta a fiú, nem is maradok itt, csak megvárom a
reggelt, megyek s meg sem nyugszom, míg a félelmet meg nem ismerem.
– Hát csak eredj, bánom is én akármit csinálsz, csak ne lássalak. Nesze,
itt van ötven tallér, menj világgá s meg ne mondd senkinek, hová való
vagy, kinek a fia vagy, hogy ne kelljen szégyenkeznem miattad.
– Ne féljen apám, mondotta a fiú, én miattam többet nem szégyenkezik.
Isten áldja meg!
Ahogy felkelt a nap, a fiú is felkászolódott, zsebrevágta az ötven
tallért s indult világgá. Ment, mendegélt s a mint ment, folyton csak
azt sóhajtotta hangos szóval: hej, ha megtanulhatnám a félelmet! Hej, ha
megtanulhatnám! Ahogy így sóhajtozik magában, szembe jő vele egy ember,
hallja, hogy min sóhajtozik s mondja neki:
– Mit beszélsz, te fiú? A félelmet akarod megtanulni? Látod-e amott azt
a fát? Nézd meg jól! Akasztófa az. Hét ember lóg rajta. Eredj, ülj az
akasztófa alá, hálj ott ma éjjel s reggelre megtanulod a félelmet.
– Bizony, ha megtanulom, mondta a fiú, kendnek is adom az ötven
talléromat, csak jőjjön ide reggel.
Azzal Istennek ajánlották egymást, az ember ment a maga útjára, a fiú az
akasztófa felé s hogy odaért, alája ült s várta szép csendesen a nap
lenyugvását. Na, lement a nap, besetétedik s egyszerre csak hideg szél
kerekedik, de olyan, hogy a fiúnak vacogott a foga belé. Nagy hirtelen
ágat-bogat gyűjtött össze, tüzet gyujtott, melléje telepedett, de
éjfélkor még erősebb szél kerekedett s a tűz mellett is majd megfagyott.
Fölnéz az akasztófára s látja, hogy a szél csakúgy lóbálja, hányja-veti
ide-oda az akasztott embereket. Gondolja magában: ej, ej, itt a tűz
mellett is majd megfagyok, hát még azok a szegények odafent! Volt az
akasztófa aljában egy lajtorja, nekitámasztotta az akasztófának,
fölmászott s egyik holttestet a másik után leoldotta, mind a hetet
lehozta s a tűz mellé szépen lefektette. Aztán megpiszkálta a tüzet,
hadd égjen jobban, még fát is szedett össze, rá rakta, lobogott,
pattogott a tűz s csakúgy örült a lelke, hogy most már azok a szegény
emberek nem fáznak. Bezzeg hogy nem fáztak, de merthogy mozdulatlan
feküdtek egy helyben, tüzet is fogott a ruhájuk.
– Hé, atyafiak, mondta a fiú, vigyázzanak kendtek, mert különben ujra
felfüggesztem kendteket.
Hát azoknak ugyan beszélhetett, nem hallottak azok egy szót sem, csak
feküdtek mozdulatlan s egyszerre csak lángba borult a ruhájuk. Hej,
megmérgelődött a fiú!
– Mit, hát hiába beszélek nektek?! Azt akarjátok, hogy én is elégjek
veletek? Olyan nincs!
Megfogta sorba s felvitte őket oda, a hol voltak, hadd lógjanak,
kalimpáljanak ott tovább. Aztán lefeküdt a tűz mellé s aludt mint a
bunda. Reggel jött az ember, már előre örült az ötven tallérnak, de
bezzeg lefittyent az ajaka.
– No, megtanultad a félelmet? – kérdezte.
– Nem én, honnan tanultam volna meg? Talán bizony ezektől az emberektől,
kik még a szájukat sem nyitották ki?
– No, mondta magában az ember, ilyet még nem láttam világéletemben.
Tovább ment a fiú s a mint ment, mendegélt mind csak azt sóhajtozta:
hej, csak megtanulnám a félelmet! Hej, csak megtanulnám! Éppen mögötte
jött egy fuvaros, hallja a sóhajtozását s kérdi:
– Ki vagy, te fiú?
– Azt nem tudom.
– Hová való vagy?
– Nem tudom.
– Ki az apád?
– Azt nem szabad megmondanom.
– Hát mit dunnyogsz te folyton magadban?
– Szeretném megtanulni a félelmet s nincs, aki megtanítson rá.
– Már hogyne! Jere csak velem, én majd megtanítlak.
A fiú mindjárt hozzászegődött, mentek tovább együtt s éjjelre egy
vendégfogadóban szállottak meg. Amint belépett a szobába, az volt az
első szava: hej, ha megtanulhatnám a félelmet! Hallja ezt a korcsmáros,
nagyot kacag s mondja:
– No, ha csak erre van kedved, itt majd megtanulod!
– Ugyan hallgass, mondta a korcsmárosné! Már sokan megjárták itt. Kár
volna ezekért a szép szemekért, ha reggel nem látnák a napot.
– De, – mondta a fiú – akármilyen nehéz legyen, én meg akarom tanulni a
félelmet. Ezért mentem világgá.
Nem hagyott addig békét a korcsmárosnak, míg ez el nem mondta, hogy nem
messze innét van egy elátkozott vár, hol megtanulhatja a félelmet, ha
három éjet ott tölt. Aztán elmondta azt is, hogy a király annak igérte a
leányát, aki három éjet el mer tölteni a várban. Van ott rengeteg kincs,
azt a gonosz szellemek őrzik s aki azoktól megszabadítja, egész életére
elvetheti a gondját, úgy meggazdagodik. Már sokan próbáltak szerencsét,
de még eddig mind otthagyták a fogukat.
Alig várhatta a fiú, hogy megvirradjon, ment a királyhoz s jelentette
magát:
– Felséges királyom, életem, halálom kezedbe ajánlom, ha megengeded,
három éjet ott lennék az elátkozott várban.
– Jól van, mondta a király, eredj. Háromféle dolgot választhatsz
szabadon s viheted magaddal.
Mondta a fiú:
– Köszönöm, felséges királyom, hát akkor csak adasson nekem tüzet, egy
esztergapadot, meg egy gyalupadot s bárdot hozzá.
Mind amit kivánt a fiú, a király nappal a várba vitette s mikor
esteledett, fölment a fiú a várba, az egyik szobában tüzet rakott, a
gyalupadot melléje tette, a másikra pedig ráült. Aztán elkezdett
sóhajtozni: hej, csak megtanulnám a félelmet! De itt ugyan nem lesz,
akitől! Éjfél felé a tűz leszakadt, megpiszkálta, a tűz lángot vetett s
abban a pillanatban valami nyávogást hall a szoba egyik sarkából: nyáu,
nyáu, nyiáu! Jaj de fázunk! Majd megfagyunk!
– Mit nyávogtok, bolondok! kiáltott a fiú. Ha fáztok, jertek ide, a tűz
mellett majd megmelegedtek.
No, ha hívta, hát jött is egyszeribe két nagy fekete macska, azaz, hogy
mit mondok: jöttek! Egy ugrással ott termettek, a tűz mellé telepedtek,
az egyik a fiúnak jobb, a másik a baloldala felől s aztán szörnyű
haragosan, rettentő vadul néztek reá. Mikor aztán fölmelegedtek,
kérdezték a fiút:
– Pajtás, nem akarsz velünk kártyázni?
– Mért ne? Hanem előbb mutassátok a körmötöket, hadd látom.
A macskák szó nélkül kinyujtották a lábukat s mutatták a körmüket.
– Ej, de hosszú körmötök van, mondta a fiú. Minek az? Várjatok csak,
hadd vágom le előbb.
Feleletet sem várt, nyakoncsípte a macskákat, föltette a gyalupadra,
odasrófolta a lábukat, aztán mit gondolt, mit nem, elég az, hogy azt
mondta: na, jól megnéztem a körmötöket, nem játszom én veletek kártyát –
agyoncsapta mind a kettőt s kidobta az ablakon. Megint leült a tűz
mellé, azaz hogy le akart ülni, mert egyszerre csak seregestűl tódultak
be a szobába a nagy fekete macskák s a még nagyobb fekete kutyák; a
macskák nyávogtak, a kutyák ugattak rettenetesen, csikorgatták a
fogukat, a szemük csak úgy hányta a szikrát. Annyian voltak, hogy a fiú
már nem tudta, merre húzódjék.
– Ej, ilyen-olyan adta, gondolta magában, elég volt már a tréfából, hadd
vetek véget ennek. Fogta a bárdját, közéjök csapott s a melyik idejében
félre nem ugrott, azt mind agyoncsapta s kidobta az ablakon. Aztán
megint felélesztette a tüzet s nagy nyugodtan tovább üldögélt,
melegedett mellette. Egyszerre csak laposokat kezdett pislantani,
szeretett volna lefeküdni s aludni. Néz erre, néz arra, vajjon van-e
ágy. Az ám, az egyik szegletben volt egy nagy ágy.
– No, ez éppen jó lesz, ebbe belefekszem, mormogta magában s lefeküdt.
De mikor éppen be akarta hunyni a szemét, megmozdult az ágy, elindult s
körüljárt az egész várban.
– Hát csak eredj, mondta az ágynak, ha nincs jobb dolgod.
Hiszen ment is az ágy, nem kellett annak bíztatás, úgy szaladt, mintha
hat ló lett volna elébe fogva, lépcsőkön fel, lépcsőkön le, aztán
egyszerre csak felborult.
– De már így nem alkudtunk, mondta a fiú. Nekivetette a vállát,
félrebillentette az ágyat, felkászolódott, visszament a tűz mellé, ott
feküdt le s reggelig aludt mint a bunda.
Jő reggel a király, látja, hogy ott fekszik a földön.
– Na, ezt bizonyosan megölték a kísértetek, mondja magában. Kár, igazán
kár ezért a szép fiúért.
De már erre megmozdult a fiú, fölnézett a királyra s mondta:
– Egyet se búsuljon, felséges királyom, kutya bajom sincsen!
Ámult, bámult a király, nem akart hinni sem a szemének, sem a fülének.
– Ugyan bizony, hogy tudtál életben maradni? kérdezte a fiut.
– Hát, felséges királyom, úgy maradtam, ahogy maradtam. Elég az, hogy
egy éjszaka eltelt, majd eltelik valahogy a másik kettő is.
Aztán ment a korcsmároshoz. De bezzeg hogy szeme-szája táltva maradt
ennek is.
– Na, mondta, nem gondoltam volna, hogy még életben lássalak. Hát
megtanultad-e, mi a félelem?
– Dehogy tanultam, dehogy tanultam, felelt a fiú szomorúan. Talán nem is
tanulom meg soha.
Este megint felment a várba, leült a tűz mellé s elkezdett sóhajtozni:
Hej, ha megtanulhatnám a félelmet! Éjfél felé egyszerre csak nagy
lármát, kiabálást hall, néz erre, néz arra, nem lát semmit s amint
erre-arra forgatja a fejét, hát csak leesik szörnyű nagy kiáltással
elébe egy félember.
– Hé! Hé! – kiáltott a fiú – még egy félember hibádzik innét – ez így
kevés.
Erre újra nagy lárma, sivalkodás, sikoltozás, ordítás kerekedett s
leesett elébe a másik félember is.
– Várj csak egy kicsit, szólt a fiú, elébb egy kicsit megpiszkálom a
tüzet.
A míg a tüzet piszkálta, fujta, azalatt a két félember összeragadt s
lett belőle egy szörnyű nagy ember s leült a fiú helyére.
– Hé, atyafi, hé! kiáltott a fiú, ez az én padom!
Hanem az a szörnyű nagy ember azt sem mondta: befellegzett, csak ült
tovább a padon. Na, megmérgelődött a fiú, megfogta az embert Isten
igazában s félre lökte, mintha ott sem lett volna. Alighogy félre lökte,
még több ember esett le a szobába, azok az emberek hoztak magukkal két
koponyát, egy sereg embercsontot s elkezdtek azokkal játszani.
A fiúnak is kedve kerekedett a játékra s kérdezte:
– Hé, halljátok-e? Játszhatok-e én is veletek?
– Igen, ha van pénzed.
– A pénz a legkevesebb, mondta a fiú, de a golyótok nem elég kerek.
Azzal fogta a halálfejeket s az esztergapadon jó kerekre esztergázta.
– Így la! Most már jobban fognak gurulni. Hát hadd kezdődjék a játék.
Játékba fogtak, csak úgy döngött a padló, hanem amint éjfélt ütött az
óra, minden eltünt, mintha a föld nyelte volna el. Mit volt, mit nem
tenni, lefeküdt s aludt reggelig, mint a bunda.
Jött a király jókor reggel, csudálkozott, de nagyon s kérdezte, hogy mit
csinált az éjen.
– Én bizony, felelt a fiú, egy kicsit kugliztam, egy pár fillért el is
vesztettem, de se baj, maradt még elég pénzem.
– S nem féltél?
– Dehogy féltem, dehogy féltem. Sohasem mulattam még ilyen jól. Hej,
csak megtanulnám, mi az a félelem!
Harmadik éjjel ismét leült a padjára s sóhajtozott: hej, ha
megtanulhatnám a félelmet! Éjfél felé lefeküdt s amint ott feküdt a tűz
mellett, bejött hat magas ember, akik egy koporsót hoztak magukkal.
Megszólalt a fiú: Na, ez bizonyosan az én bácsikám, aki pár nap előtt
halt meg. Jere, bátyám, jere! – intett feléje. Az emberek letették a
koporsót a földre, ő meg oda ment, felnyitotta a koporsó födelét: egy
halott ember feküdött abban. Lehajolt, megtapogatta az arcát, de az
nagyon hideg volt.
– Várj csak, mondá, majd megmelegítlek én.
Visszafordult a tűzhöz, a kezét megmelegítette s aztán úgy tapogatta meg
a halott arcát. De bizony az akkor is csak hideg volt. Akkor kiemelte a
koporsóból, a tűz mellé vitte, a karjai közt ringatta, hátha megmozdul a
vére. Mikor aztán látta, hogy ez nem használ, azt mondta: – Talán ha
együtt feküdnénk az ágyba, felmelegednék, – vitte az ágyba, belefektette
s maga is lefeküdt melléje.
Hát csakugyan egy kevés idő mulva melegedni kezdett a halott teste s
megmozdult.
– Na látod, bácsikám, hogy megmelegedtél! – örvendezett a fiú!
A halott azonban felkelt s nagyot kiáltott:
– No, most megfojtlak téged!
– Mit!? pattant fel a fiú, – ez a hála s köszönet? Mars vissza a
koporsóba!
Fölkapta, vitte, beledobta a koporsóba, rácsapta a födelet. Erre odajött
ismét a hat ember, a koporsót felemelték s elvitték. A fiú pedig nagyot
sóhajtott: hej, haj, ettől sem ijedtem meg! Sohasem tanulom meg a
félelmet!
Ekkor egy ember lépett be, aki nagyobb volt valamennyinél, szörnyű volt
ránézni is. Öreg, nagyon öreg ember volt már, s hosszú fehér szakálla a
földet verte.
– Na, te fickó, most megtanulhatod a félelmet, mert meg kell halnod.
– Csak lassan a testtel, szólt a fiú. Ott is ott leszek én, ha meg kell
halnom.
– Már viszlek is, szólt az öreg.
– Csak lassan, lassan, ne olyan sebesen; vagyok én olyan erős mint te,
még erősebb is.
– Mindjárt meglátjuk, mondta az öreg, – melyik az erősebb. Gyerünk,
birkózzunk.
Kimentek a vár udvarára, vár udvarán az ólomszérűre, ott az öreg
felkapta a fiút, s úgy levágta, hogy hónaljáig süppedt a földbe. Hopp!
abban a szempillantásban kiugrott a fiú, megragadta az öreget,
megkerengette a levegőben s úgy lecsapta, hogy éppen nyakig süppedt a
földbe. Hiába erőlködött, nem tudott kimászni.
[Illustration: Gyerünk, birkózzunk!]
– No, most kezemben az életed, mondotta a fiú!
– Ne ölj meg, könyörgött az öreg. Ha kiszabadítasz innét, egész életedre
gazdaggá teszlek.
A fiú megkegyelmezett az öregnek, ez pedig visszavezette a várba, le a
pincébe. Ott volt három hordó, tele mind a három arannyal.
Mondta az öreg:
– Ebből egy rész a szegényeké, egy a királyé, a harmadik rész a tied.
Ebben a pillanatban tizenkettőt ütött az óra, az öreg eltünt s a fiú
egyedül maradt a sötétben. Körültapogatódzott s nagy nehezen kijutott a
pincéből, fel a szobába s ott lefeküdt a tűz mellé.
Reggel jött a király s kérdezte:
– No, fiam, most már csak megtanultad, mi a félelem?
– Nem, felelt a fiú. Itt volt a halott bátyám, aztán itt volt egy hosszú
fehérszakállas ember, megmutatta a pincében a kincseket, de a félelmet
nem tanultam meg, arról nekem egyik sem beszélt.
– Ember vagy, fiam, mondta a király. A váramat felszabadítottad az átok
alól, tied a leányom s fele királyságom.
– Jó, jó, mondta a fiú, az nagyon szép, de még mindig nem tudom, mi a
félelem.
Eközben felhordták a pincéből a tenger aranyat s még az nap megtartották
a lakodalmat. Tetszett a fiúnak a királykisasszony, de azért mind csak
azt sóhajtozta: hej, csak megtanulhatnám, mi a félelem!
Na, e miatt nagyon bosszankodott a felesége. Szólt a szobalányának:
– Hallod-e, tennünk kell valamit, hogy az uram tanuljon meg félni.
– Majd segítek én ezen, mondotta a szobalány.
Estére hozott a patakból egy dézsa vizet s mikor javában aludt a kicsi
király, lehuzta róla a takarót s a vizet rá öntötte. Voltak a vízben
kicsi halacskák is s ezek a hideg testükkel mind ott ficánkoltak a
mellén.
Haj, felébredt a kicsi király, nagyot ordított, el kezdett reszketni,
mint a kocsonya s csak úgy dideregte nagy fogvacogással: Jaj, de
megijedtem! Jaj, de félek, édes feleségem! Jaj, jaj, most már tudom, mi
a félelem!
Itt a vége, fuss el véle.
A farkas és a kecskollók.
Volt egyszer egy öreg kecske s annak hét kicsi kecskollója. Szerette az
öreg kecske az ő fiait, hát hogyne szerette volna. Mindig velük volt,
egy pillanatra sem hagyta el, nehogy valami bajuk essék, egyszer azonban
elfogyott a füvecske, ettek volna s nem volt mit: az öreg kecskének ki
kellett menni a rétre fűért. De minekelőtte útnak indult volna,
ugyancsak a szívére kötötte a hét kecskollónak:
– Halljátok-e, én most elmegyek a rétre, de vigyázzatok, nehogy
beeresszétek a farkast, ha ide vetődik, mert bizony mondom, szőröstől,
bőröstől felfal. Gonosz egy állat az, mondotta tovább a vén kecske. Hogy
megcsaljon, más bőrt húz magára, de ti ne higyjetek neki: megismeritek
durva hangjáról s fekete lábáról, csak vigyázzatok jól.
Mondták a kecskollók:
– Egyet se aggódjék, lelkem jó anyám. Ide ugyan be nem teszi a lábát
farkas-barkas koma.
Elment a vén kecske, de még a faluból sem ért ki, jött a farkas-barkas,
kopogtatott az ól ajtaján:
– Nyissátok ki, édes fiaim, hazajöttem s hoztam nektek zöld füvecskét,
leveles ágacskát.
De a kecskollók megismerték a farkast durva, rekedtes hangjáról s
kiszóltak:
– Bizony nem nyitjuk ki az ajtót, mert te nem vagy a mi édes anyánk. A
mi anyánknak kedves hangja van, a tied pedig olyan durva, rekedtes.
Farkas vagy te, nem kecske!
– Lám, lám, morgolódott magában farkas-barkas, de okosak a kis
kecskollók. De csak várjatok, majd túljárok én a ti eszeteken. Elment a
boltba, vett egy nagy darab krétát, azt megette s egyszeribe
megfinomodott a hangja. Azzal visszament az ólhoz, ismét kopogtatott az
ajtón:
– Nyissátok ki, lelkem fiaim, hoztam nektek zöld füvecskét, leveles
ágacskát.
Hanem a farkas az ól ablakára találta tenni a talpát s a kecskollók
kiszóltak:
– Bizony nem nyitjuk ki az ajtót, mert a mi anyánknak nincs fekete lába,
mint neked. Farkas vagy te, nem kecske!
– Ej, ilyen-olyan adta, – morgolódott a farkas – megálljatok csak!
Hiszen mindjárt nem lesz fekete a lábam.
Elszaladt a pékhez s annak elpanaszolta, hogy a lábát megütötte,
mindanégyet, kösse be tésztával.
A pék megsajnálta farkas-barkast, bekötötte mind a négy lábát tésztával,
aztán farkas-barkas szaladt a molnárhoz s attól lisztet kért.
– Dehogy adok, mondotta a molnár, valami rosszban sántikálsz,
farkas-barkas koma.
– Bizony ha nem adsz, mindjárt felfallak, fenyegetődzött farkas koma.
A molnár megijedt farkas-barkas komától s behintette a lábát liszttel.
Most már harmadszor ment az ól ajtajára, kopogtatott s beszólt
édes-kedves, anyás hangon:
– Nyissátok ki, lelkem fiaim, hazajött a ti édes anyácskátok, hozott
nektek zöld füvecskét, leveleságacskát.
– Mutasd a lábadat – szóltak a kecskollók – hadd lám, te vagy-e a mi
édesanyánk.
A farkas feltette lábát az ablak fájára s a bolond kecskollók a fehér
láb láttára kinyitották az ajtót. Szentül hitték, hogy az édesanyjuk az,
senki más. Az ám, a farkas volt az! Hej, édes jó Istenem, de szörnyen
megijedtek. Ha lehet, a föld alá bujnak, de nem bujhattak a föld alá,
bujtak hát, a hová lehetett: asztal alá, ágy alá, kemence mögé, ruhás
almáriomba, tálasba, pohárszékbe, a hetedik a tulipános ládába. De
hiszen bujhattak, a gonosz farkas sorba elé tessékelte őket s egymásután
felfalta. Csak éppen a legkisebbet, a hetediket nem találta meg. Na,
elég volt neki hat is. Ugy jól lakott, hogy alig birt elcammogni. Ahogy
kiért a rétre, lefeküdt egy fa alá s ott elaludt.
Nem sokkal ezután hazajön a vén kecske, de majd elájult szörnyű
ijedtében. Az ajtó tárva-nyitva, bent a szobában minden felforgatva,
keresi, szólítja a fiait, egy hang sem felel rá, sír, rí, keservesen
jajgat, óbégat s nagy későre megszólal a legkisebb kecske: Itt vagyok,
éd’s anyám.
– Hol, lelkem gyermekem?
– A tulipántos ládában.
Nosza, felnyitja a láda fedelét, kikapja onnét a kis kecskollót, öleli,
csókolja s kérdi: hol a többi. Mondja a kis kecskolló, hogy mi történt.
Hogy itt járt a farkas-barkas s hamm! bekapta mind a hat testvérét.
De bezzeg nem volt otthon maradása a vén kecskének. Mondta a kicsi
fiának:
– Jere, fiam, jere. Egy életem, egy halálom, addig meg nem nyugszom, míg
azt a gyilkost meg nem találom!
Szaladtak a rétre, de hogy szaladtak! Mint a sebes szél, még annál is
sebesebben. Hát éppen arra a fára bukkantak, amelyiknek a tövében
aludott a farkas. Kidüllesztette a hasát s úgy horkolt, fujt, hogy
zúgtak belé a falevelek, hajladoztak, bólintgattak a fa ágai.
Megáll a vén kecske, nézi, nézi, vizsgálja erről is arról is a farkast s
hát látja, hogy valami mozog a felpüffedt hasában.
– Ó Istenem, édes jó Istenem! fohászkodott fel a vén kecske, úgy tetszik
nekem, hogy még élnek az én édes fiaim!
Uccu, nem sokáig gondolkozott, haza szaladt, s ollót, tűt s cérnát
hozott magával. Szép csendesen a farkas mellé guggolt, az ollóval
kihasította a belét s hát abban a pillanatban egy kecskolló kidugta a
fejét. Hasítja tovább, s im, egymásután mind a hat kecske kiugrik:
kutyabaja sem volt egyiknek sem, mert a falánk farkas-barkas csak úgy
lenyelte őket.
Na, volt öröm, de milyen öröm! A kecskollók ugráltak-bugráltak, nem
találták helyöket széles jókedvükben. Mikor aztán jól kitáncolták
magukat, mondta a vén kecske:
– Elég volt a táncból, most szaladjatok a patakra, hozzatok köveket,
töltsük meg a gyomrát farkas-barkasnak, míg alszik.
Szaladtak a kecskollók, hoztak egy csomó követ, azt bedugták
farkas-barkas hasába, a vén kecske meg szépen bevarrta a nyilást, de
olyan ügyesen, hogy meg sem mozdult farkas-barkas. Aztán, usdi neki,
vesd el magad, szaladtak haza!
Hát a farkassal mi lett? A farkassal bizony az lett, hogy mikor
felébredt, erősen megszomjazott s elindult a patakra, hogy igyék egyet.
Az ám, de a mint elindult, a kövek egymáshoz ütődtek, zörögtek-börögtek,
gurultak erre-arra a hasában. Megáll farkas-barkas, néz jobbra, balra,
ámul, bámul, nem tudta elgondolni, hogy mi zörög-börög a hasában. Mondta
magában, amint a patak felé vánszorgott:
/P Tyhű, valami de zörög, Ide-oda höngörög! Hat kecskollót
bekaptam, S kő zörög a hasamban! P/
No ez csoda! Az bizony! Alig tudott a patak partjára vánszorogni, neki
hasalt a víznek, de ahogy neki hasalt, a kövek egyet nagyot zördültek s
belehuzták farkas-barkast a patakba.
Azalatt pedig a kecskollók otthon táncoltak, ujjogtattak, majd ki rugták
az ól ódalát. Még ma is táncolnak, ha meg nem unták.
A tizenkét testvér.
Volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl, volt egy király s egy
királyné, azoknak tizenkét gyermeke, mind a tizenkettő fiú.
Azt mondta egyszer a király:
– Ha a tizenharmadik gyermekünk leány lesz, akkor a tizenkét fiúnak meg
kell halni, hogy egyedűl az övé legyen az egész ország s minden
gazdaságunk.
A király mindjárt csináltatott is tizenkét koporsót, azokat megtöltette
gyaluforgáccsal, halotti párnát is tetetett mind a tizenkettőbe, aztán
egy külön szobába vitette, oda bezáratta, a kulcsot meg odaadta a
feleségének s megparancsolta, hogy erről a dologról senkinek se szóljon.
Ettől a naptól kezdve szomorúra vált a királyné élete, folyton sírdogált
magában. Észrevette ezt a legkisebb s legkedvesebb fia, a kicsi
Benjámin, s megkérdezte:
– Mért vagy oly szomorú, édes anyám?
– Azt én neked nem mondhatom meg, lelkem fiam, mondta a királyné.
De a kicsi királyfi nem hagyta békén, addig kérte s addig könyörgött,
hogy a királyné megfeledkezett ura parancsolatáról, elvezette Benjámint
abba a szomorú szobába, s megmutatta neki a tizenkét koporsót.
– Látod, édes fiam, ezt a tizenkét koporsót a te apád neked s a tizenegy
testvérednek csináltatta, mert ha leányom születik, nektek meg kell
halnotok s ebben temetnek el.
Sirt a királyné, mig ezt mondta, mint a záporeső, de a kicsi királyfi
nem ijedt meg, vigasztalta az édes anyját:
– Ne sírjon, édes anyám, elmegyünk világgá, semhogy meghaljunk.
Azt mondta a királyné:
– Jól van, édes fiam, jobb is, ha elmentek. De ne menjetek világgá, csak
menjetek ide az erdőbe. A legidősebb másszon fel egy fa tetejére, onnét
láthatja a palota tornyát. Ha fiam születik, fehér zászlót tűzetek ki a
toronyra s akkor jöhettek haza bátran; ha lányom születik, vörös zászlót
tűzetek ki, akkor fussatok, amerre a szemetek lát. Én minden éjjel
felkelek, imádkozom értetek: télen, hogy tüzet találjatok, ahol
megmelegedjék gyenge testetek, nyáron, hogy a szomjúságban meg ne
tikkadjatok.
Titokban találkozott a többi fiúval is, sorba ölelte, csókolta, s
keserves sírással útnak eresztette.