Egyik napilapunk tábori levelezőlapot kapott. Küldi vitéz Molnár Károly
közvitéz, mozgósított tartalékos. Hogy honnét ír, nincsen rajta a
kártyán, vagy messze fölülről, vagy messze alulról érkezik az üzenet!
Több van benne, mintha a derék katona hosszasan leírná a kitünő
hangulatot, a pompás ellátást, a példás élelmezést, a nagyszerű
egészségi állapotot, a vidám harckészséget, a nyugodt bizalmat, a
győzelembe vetett megingathatatlan hitet. Pedig vitéz Molnár Károly
levele csak két sor:
– Tisztelettel értesítem, hogy sakkrejtvényüket megfejtettem.
És ehhez nem tesz hozzá semmit. Csak a megfejtést, amely teljesen
korrekt és helyes. Tábori élet, fáradalom, nagy menetelés, ágyú- és
puska-tűz – s a katona még ezenfelül nehéz és komplikált sakkfeladatot
is megfejt. Hát lehet-e, hogy ne győzzünk minden vonalon hatalmasan,
fölényesen, föltartóztathatatlanul?