Szolnok, pályaudvar, szeptember 12., délután 2 óra. Egy vonat gördül a
pályaudvarra. Sebesülteket szállít. Ahogy a vonat megáll, a kocsik
bejáróinál állanak a könnyebb sebűek, kinek a feje van pólyák közt,
kinek a karja felkötve. Szomjasok lehetnek, mert alig hogy megáll a
vonat, sokan letipegnek s erszényük után nyúlva, sört kérnek. A
pályaudvaron az uriasszonyok nem engedik, hogy ételért-italért
fizessenek, egy előkelő család három nőtagja (nagyanya, anya és unoka)
fizetnek mindent. Egy bepólyázott lábú vitéz nem tud leszállani, pedig
neki is száraz lehet a torka. Egyik pajtása nyujt föl neki egy fél pohár
italt. Miközben az ajkához akarja emelni, egy szembenülő óriás termetű
muszka sebesültre esik a tekintete. Annak a karja van keresztüllőve. Az
is sóváran néz az ital felé. De szólni nem mer, úgy se értenék meg. A
sebesült a fél pohár sört csak félig issza meg, a másik felét az
orosznak adja.
– Bizony ez kevéske volt cimbora, – morogja a magyar. – Jó volna
leszállni egy egész pohárért.
Az orosz egy szót sem ért magyarul, a magyar egy szót se ért oroszul.
Mégis megértették egymást. A sánta magyar az ép oldalával rátámaszkodik
a muszka jó karjára, az orosz erős vállával és ép karjával segíti a
járásban a magyart, elcammognak valahogy a kocsi szélére. Ott aztán
kapnak egy friss, habos pohár sört. És megosztoznak rajta testvériesen.
A nagyobbik felét hagyta a magyar a muszkának:
– Mivelhogy te vagy a vendég, cimbora.