A német császár a háborúban többször bebizonyította, hogy talpraesett
szónok. Mindig helyénvalót, hatásost, érdekeset mond: szavaiban ott
lüktetnek az események. Egy igazi katona ötletessége él benne, aki fürge
ésszel fogja föl a történteket s mindig tud tájékozódni, mindig
föltalálja magát, mindig érzi a történelmet. A háború elején a császár
avval buzdította kitartásra katonáit, hogy a derék, hős katonáknak
megígérte, nemsokára hazamehetnek „édes hazájukba, nemsokára otthon, a
kandallónál ülhetnek. „Mire a lomb lehull…“ mondotta.
Az apák szólnak így a fiaikhoz. Mire leesik a hó… Mire kizöldül a rét…
Mire meleg nyár lesz…
Mennyi szeretet – apai szeretet – van ezekben a szavakban és mennyi
jóság és mennyi bensőség!
Most látjuk, érezzük csak igazán, hogy a német császár igazi apja a
katonáinak.
A császár költői mondása azután szárnyra kelt és eljutott a mi hős
katonáink közé is. És egy honvéd szakaszvezető ezt írta haza a
harctérről:
„Jó kedélyállapotunk megvilágítására küldöm ezt a kis reflexiót.
Vilmos császár letörhetetlen erőt öntött katonáiba, mondván: „Fiúk!
Mikorra a fák elhullatják leveleiket, mindenki odahaza lesz.“
E cézári mondás hozzánk is eljutott; szállóige lett nálunk. Minden egyes
levél földrelibbenését leemelt sapkával üdvözöljük. Megvizsgáljuk
eredetét, színét, formáját.
Este a közismert fákat körülnézegetjük: vajjon a reggeli dér
jóindulattal volt-e hozzánk? Van-e tekintettel a mi édeseink fohászaira?
Egyik nap merengésemből a fáknak szokatlan zöreje riaszt föl. Kocsisom –
tagbaszakadt kun fiú – kétségbeesett erővel, kipirult arccal
csimpaszkodik egy törpe fába, s rázza irgalom nélkül.
– Ember! Mit művel?
– Alásan instálom, pár nappal hátha előbb hazamehetnénk.