Hatalmas, de már gyógyuló sebbel került haza a háborúból a hajdu baka.
Debrecenben megvizsgálták és kéthónapi szabadságra engedték. A falujában
az egész előljáróság körülvette, hogy valamit halljanak a háborúról a
sebesült vitéztől, aki otthon is félelmes verekedő, de bizony egyetlen
hangot sem tudtak kiszedni belőle. Végre is a jegyző fogta vallatóra.
– Hát ’iszen megsebesültél a háborúban, mégis csak kell tudnod valamit
róla.
– Az a bajom éppen, hogy semmit se tudok – bökte ki a legény.
– Nem lehet az, fiam. Hát hogy mentél oda és hogy jöttél meg?
– Hát úgy, hogy Debrecenben szépen beöltöztettek bennünket az
angyalbűrbe. Kutya jó világ vót akkó, hogy összegyüttünk a régi
komákkal. Nagyokat ittunk, oszt’ kiki fogadkozott, hogy hány muszkát
küld a másvilágra. Szigyellem, mer’ én azt mondtam, hogy ha a huszár
húsz muszkát ér, akkor én bakalittemre legalább negyvenet. Mikor
elindultunk, etettek, itattak bennünket az urak, a nagyságák pedig
fölpántlikáztak, fölvirágoztak. Ott ténferegtem az állomáson, oszt csak
arra emlíkszem, hogy a cugszfírer pofonvágott és belökött a marhakupéba,
én meg gazosan lefeküdtem. Arra emlíkszem még, hogy az őrmester
kegyetlenül megrázott, oszt’ a fülembe kajátotta: egyen meg a fene, kelj
mán fel te ríszeg disznó, itt vannak a muszkák! No, erre aztán áncvájra
kiugrottam oszt’ mentem a többi után. Egyszerre csak nagy csattanást
hallottam, aztán vagy három hétre rá íbredtem föl a kórházba, a
regimencár úr mondta, hogy kutyakemény fejem van, már’ mer’ a rapnel se
fogott ki rajtam. Hát ezér’ nem tudok én semmit a háborúrul, de majd
visszamengyek, mír’ mer’ tartozom a hazának a negyven muszkával.
… És a hajdú bakának ezek a szavai kitünő képét festik a modern
háborúnak, amelyben az ellenfelek tényleg csak nagyritkán látják egymást
szemtől-szembe. Ma láthatatlan ellenfelek küzdenek életre-halálra.