Sebesült katonák beszélgetnek. Olyanok mind, mint a tépett madarak. A
háborúból nem hoztak haza mást, mint egy-egy sebet, meg a jókedvüket,
amit nem tudott elsodorni a gránát süvöltő szele, se a puskagolyó
szállongása. A téma a körül forog, hogy mit is sajnáltak legjobban a
háborúban. És szól a huszár:
– Én csak azt a pár csizmát sajnálom, amit Rohatinnál egy
kozákbrigadéros lábán láttam! Hej, ha hazahozhattam volna!
Rábólint a többi, hogy igaza van. Háborús világban nagy kelete van a jó
csizmának.
Aztán megszólal a baka. Zugszfürer ur Kovács. Ő se hagyja magát:
– Láttam olyan kozákot, akinek még a lova is ezüst zablát rágott és
tallér volt a csizmája sarkára verve, mint a patkó. Szerettem volna
ellőni, de megszaladt. De mégse ezt sajnálom.
– Hát mit?
– Azt a fél bögre tejeskávét, amit ott kellett hagyni Wiesenbergnél,
mert alármot fujtak! Ha én azt a kávét megihattam volna, tán már
kapitány volnék!