Az egész ezredben alig volt elszántabb, hős verekedő, mint a cigány
baka. Mintha csak meg akarta volna mutatni, hogy a cigánynak, a
mindenünnét kirugott, mindenkitől lenézett cigánynak is van hazája. És
amikor a hősiesség iskoláját már kijárta, s fölebbvalói bámulattal
adóztak a szurtos képü legénynek, – mint annyi társa, ő is megsebesült.
Golyó szaladt keresztül rajta, s azt a hat lat kemény ólmot még az ő
szervezete sem tudta megemészteni. Eszméletlenül találták meg a
harcmezőn a szanitécek, akik hátravitték a kötözőhelyre, bekötözték a
sebét és elküldték a legközelebbi tartalék-kórházba.
Négy napig lebegett élet és halál között. Az orvosok, akik társaitól
hallották, hogy milyen hősiesen harcolt, mindent elkövettek, hogy
megmentsék. Ötödnapra magához is tért a cigány.
Eleinte tétován, szinte ijedten nézett körül a tiszta kórteremben. A
fehér ágy, a nyájas ápolónő, a sok orvos, – mindez olyan idegen volt a
cigány lázálmoktól terhes agyának.
Csak lassan eszmélt rá, hogy mindez ő miatta van.
– Boldog vagyok, – ez volt az első szava.
– –?
– Boldog vagyok, mert életemben most fekszem először ágyban… – suttogta
halkan, s azzal csöndesen zokogni kezdett.
Az orvos pedig, aki hetenkint ezer átmenő sebesültet kezelt, most
elfordult, hogy a könnyeit megtörülje.