Ez a kor a hősök kora. Minden magyar legény egy-egy hős, de a kerek
világon nincs olyan katona, mint a magyar csendőr. Bátor, vakmerő,
önfeláldozó, kitartó, leleményes, tűr éhséget, szomjúságot, hideget,
forróságot, szenvedést. A mostani háborúban tünt ki ragyogó erényeivel
katonai kiválósága – az ellenség előtt is. A „cifratollas katonák“ rémei
a muszkáknak. Még sebesülten sem jutott fogságba egyetlen csendőr sem,
pedig nagyösszegű díjat tűztek ki rá az oroszok. Szereti a harcot, de
még inkább a harci becsületet. Mind egy-egy külön kis hadvezér, aki
minden térképcsináló tudósnál jobban ösmeri azt a terepet, ahol harcol
és aki megszokta már azt, hogy egymaga, a saját felelősségére szálljon
szembe a veszedelemmel. Amellett nem kérkedő, nem hiú, de tudja jól,
hogy milyen fontos szerep az ő szerepe ebben a nagy háborúban.
Basa Gábor csendőrőrmestert nagybetegen hozták haza a harctérről
Debrecenbe. Csontgyulladása volt: a legkínzóbb betegség. A lábára sem
tudott állani, mikor a kórházba vitték. A gondos ápolás azonban pár hét
alatt talpra állította és mikor már járni tudott, az orvos hat heti
üdülő szabadságra küldte, mert hát a kórházban szükség van a helyre.
– Nem kell nekem a szabadság, – jelentette ki a vitéz csendőrőrmester az
orvos előtt.
– De hiszen szüksége van rá, hogy helyrejőjjön teljesen, – magyarázta az
orvos.
– Majd helyrejövök én a harctéren is. Hat hét nagy idő, már pedig én nem
akarok olyan sokat mulasztani, mikor a hazának minden emberre szüksége
van.
Igy szólt és így is cselekedett: visszament a harctérre.
Ilyen a magyar csendőr.