A galiciai harctérről sebesülteket hozó vonat robogott be a debreceni
állomásra. Az egyik harmadosztályú kocsinál kegyetlenül súlyos csomagok
leszállításával bíbelődött néhány sebesült harcos. Egy-egy
muszkaköpenybe burkolt terhet emeltek le a lépcsőkön. Az egyik rendőrnek
föltünt a dolog, odalépett hozzájuk:
– Ugyan mit cipelnek itt maguk?
– Emlék az idesnek, – mondta mosolyogva az egyik katona.
– Aztán miféle emlék az?
– Ágyúgolyóbis ez, bátyám, még pedig muszka ágyúból való.
A rendőr tovább kíváncsiskodott, ám majd hanyat vágódott, amikor
meglátta. Igazi ágyúgolyó volt, még pedig olyan, amilyet nem volt
alkalma a muszkának kilőni az ágyúból. Egynek-egynek mázsányinál is több
volt a súlya.
A rendőr jelentést tett az esetről az állomási parancsnoknak, aki a
különös harctéri emlékeket megvizsgáltatta. Mivel pedig igen
veszedelmesnek találta, – elkobozta a katonáktól.
A felnőtt emberek csaknem sírtak a szigorú parancs miatt és elmondták,
hogy mikor az oroszok egyik pozicióját elfoglalták, az elhagyott ágyúk
mellől zsákmányolták a két hatalmas ágyúgolyót.
Az állomásparancsnok hiába magyarázta, hogy azért kell a két lövedéket
elkobozni, mert fölrobbanhat, a bakák csak a magukét hajtották, hogy mi
lesz az idessel, ha nem visznek neki haza emléket.
– Ott a sebük, – mondja a parancsnok, arról csak elhiszi, hogy háborúban
voltak.
– Tessék megengedni, hadnagy úr, – feleli az egyik baka, – az a kis seb
nem sokáig látszik, de ezzel az ágyúgolyóval még az unokám is eljátszott
volna.