A bécsi „Secessio“ kiállítási palotáját szintén kórházzá alakították át.
Mindjárt az első sebesült-szállítmányban több magyar katona közt egy
Lakatos nevű cigányt hoztak a kórházba. Egy heti ápolás után Lakatos
nyolc magyar sebesült bajtársával együtt már annyira fölépült, hogy
hazamehetett Magyarországba. Este, mikor a kórház parancsnoksága kiadta
a szabadság-levelet a magyaroknak, Lakatos káplár jelentkezett a
„Secessio“ alelnökénél, Schmutzer tanárnál, aki önkéntesen a kórház
igazgatójának a teendőit is végzi. Nyolc társa és a maga nevében
megköszönte a gondos ápolást és a sok jót, amivel a „Secessio“-kórház
művész-támogatói őt és társait elhalmozták. Szeretné még másképpen is
megköszönni, mondta végül Lakatos, a jóságot, de nincs rá módja, –
legföljebb, ha volna közelben egy hegedű.
Véletlenségből volt egy a titkári hivatalban. Előkerítették és átadták a
cigánykáplárnak.
Este volt; a jelenet a „Secessio“ nagy előcsarnokában játszódott le,
melynek aranyos áttört kupoláján a sötétkék eget lehetett látni. Itt, az
összegyűlt orvosok, ápolók és odasántikált sebesültek közt kezdett
Lakatos játszani. Magyar nótákat húzott. Egyfolytában egy óráig.
– Uraim, – beszélte a festőművész, – ilyet még meg nem éltem. Csodálatos
szép jelenet volt. Az a cigány úgy játszott, hogy nem bírtunk magunkkal.
Végül mindenki sírt: én, az igazgató, az orvosok, a sebesültek, az öreg
ápolónők, mind sírtunk… még a szanitéc-katonák is.
… Így köszönte meg a cigány az ápolást.