Akárhányszor megesett, hogy az őrség előtt marsirozó ujdonsült freiter
katonatisztnek nézte a pénzügyőrt és tisztelgést kommandirozott. A
következő pillanatban már észbe kapott és fölháborodással ordította:
– Herstellt! _Csak_ finánc volt!
Nem egy derék pénzügyőrünk szívében ott volt a fájó fullánk, amelyet a
hadsereg kicsinylése döfött bele.
A háború kitörése óta azonban egyszerre nagyon megnövekedett a finánc
becsülete katonáék szemében. Mialatt a mozgósítás folyt, a határ őrzése
a csendőrség és pénzügyőrök kötelessége volt és a spenótzöld gárda úgy
az Aldunán, mint az orosz végeken oly hősiesen és annyi bravúrral vert
vissza számtalan komitácsi- és kozáktámadást, foglalt el ellenséges
őrházakat és hajókat, hogy a hadsereg főparancsnoka külön parancsban
megállapította, hogy „a határpénzügyőrök magatartása minden tekintetben
kitünő és követésreméltó volt…“, amiért is „teljes dicséret és
elismerés“ jár ki nekik.
Ime, a közöshadsereg főparancsnoka, egy Habsburg főherceg, tiszteleg a
fináncok előtt, mert vitézül verekedtek. Álmodta volna ezt az őrsvezető,
akinek annyira fájt, ha tévedésből katonának nézte a pénzügyőrt?