A dohány már-már municiószámba megy a háborúban, mert ha nincs ennivaló,
ezt még elbírják katonáink, de ha kifogy a szívni való, akkor oda a
jókedv, oda a bizalom és olyan sóhajtások szállnak a mennyben lévő
úristenhez, mintha ő lenne a váci-utcai nagytrafikos és a katona tőle
esd szivart, cigarettát, szóval valamiféle szívnivalót. Hogy mit jelent
a dohány a háborúban, arról sokat lehetne beszélni. Az egyszeri
virzsinia története illusztrálja legjobban. A lövészárkokban kuporgott
egy napja az egész század. Az unalmas időt szivarozással,
cigarettázással és pipázással töltötték a legények és tisztek. Másnap
azután óriási katasztrófa történt – kifogyott az utolsó szál cigaretta
és szivar és nagy lett erre a melankólia az egész társaság szívében.
Végre a kapitány úr talált kabátja legtitkosabb zsebében egy darab
valódi virzsiniát. Boldogan rágyújtott, de ebben a pillanatban az egész
raj szeme, mint valami szép leányzó termetére, a kapitány szájára
tapadt, amelyből éppen a harmadik szippantás füstje tódult ki pikáns
halványkék füstfelhőcske formájában. A százados megsajnálta embereit és
az utolsó vergóniát egy méla sóhajtással átadta a főhadnagynak. Ez
szippantott belőle és tovább adta a rangidősebb hadnagynak. Ez is szítt
és a vergónia vándorolt tovább; rang szerint szippantottak belőle
egyet-egyet, az őrmester, káplár, frájter és a közemberek. Még a derék
kutyamosóknak is jutott belőle egy cúg. Az igaz, hogy azoknak már csupán
annyi, hogy kisujjuk és hüvelykujjuk közé fogva került a szájhoz a
becses szivarcsutka.
De azért mindenkinek jutott belőle. Egy egész század osztozott egy
szivaron.