A lassan cammogó vonatok, amelyek az északi harctér felől jönnek
szakadatlan sorban, most egy újfajta szállítmánnyal szaporodtak. Azok a
boldogtalan familiák rakták meg zsúfolásig, amelyeket a kormány
telepített magyar földre a kiürített galiciai helységekből. Hiszen
végzetes baj nem éri őket, mert tartásukról az állam gondoskodik és
otthon hagyott vagyonuk majd bőven kitelik a hadisarcból, amit a muszka
keservesen fog megfizetni múló kis térfoglalásaiért. Dehát azért nehezen
nyugszik belé a szegény galiciai, hogy vagyonkáját csak úgy egyszerűen
otthagyja és azt meg pláne sehogysem tudta megérteni első ijedtségében,
hogy ezentúl az állam fogja eltartani és nem fog éhen pusztulni. Igy
történt meg, hogy amikor egy vidéki városkában egy harmadosztályú
kocsiból kiszállott egy odatelepített galiciai család, kis elnyomorodott
tehénkét vonszoltak ki magukkal a kupéból. Ez volt egész vagyonuk, ez
táplálta eddig őket tejével, addig könyörögtek hát a vasuti kalauznak,
amíg megengedte, hogy begyömöszölhessék a kupéba és magukkal hozhassák.
Ez volt az utitársuk a hosszú úton.
És a kis tehén, amikor kisegítették a vasuti kocsiból, örvendező
bőgéssel üdvözölte a dús magyar legelőket, ahol új otthont alapít.