Egy katonatisztünk írja:
A parancsnoksági épület előtt autó áll meg. A pneumatikba szög ment be
valahol és most új gummival szerelik föl a kereket. Amíg ez a munka
tart, egy mosolygó arcú vezérkari tiszt ugrik le az első ülésről és
besiet az épületbe. A hátsó ülésről is föltápászkodik valaki,
nehézkesen. Prémekbe van burkolva és mellette ott áll, egy pillanatra
sem távozik mellőle, egy föltüzött szuronyú csendőr. Udvariasan, de
makacsul a sarkában marad… Az idegen leveszi arcáról az
automobilpápaszemet. Kellemetlen arc: széles, kövér, vastagajkú, kampós
orrú és fekete, kócos szakálla van, amely jóformán egész arcát benőtte.
Lassan kigombolja drága bundáját, amely még formátlanabbá teszi alakját
és szivartárcájából kivesz két vastag Havanna-szivart. Az egyiket
odanyújtja a csendőr felé. Megkínálja. A csendőr pedig elnéz fölötte,
szigorú, kemény tekintettel: elfogadhatná a szivart, szabad elfogadnia,
de nem teszi meg. Nem kell! Három napja egyetlen egy szippantást sem
tehetett, se cigarettából, se szivarból, se pipából, – de azért mégsem
fogadja el a vastag, gyűrüs szivart „ettől az embertől“.