Fájdalmat és gyászt hozott magával ez a rettentő vihar, amelynek
világháború a neve. De a legnagyobb fájdalmak az anyaszívekben égnek.
Anyák gyermekei gyilkolják egymást: magyar és orosz anyák fiai küldik
egymásra a halált, német és francia anyák fiai lövöldöznek egymásra és a
háború a legnagyobb áldozatokat az anyáktól követeli.
Anyák harca is ez a világháború, amelyben a francia anyák barbároknak
mondják a németeket. De a Frankfurter Zeitung érdekes levelet közöl,
mely kiáltó bizonyítéka annak, hogy a németek semmilyen tekintetben nem
érdemlik meg, hogy az angolok és franciák barbároknak és hunoknak
nevezzék őket.
– Tisztelt asszonyom! – írja a német asszony. – Egy anya, akinek a fia
úgy, mint az öné, a hazáért háborúba vonult, egy német anya kíván önnek
néhány szót írni. Augusztus 28-án egy nagy betegszállítmánnyal
ideérkezett az ön fia, Paul Lucien, akinek súlyos sebe volt a fején. A
legnagyobb elővigyázattal beszállítottuk egy kórházba, ahol a beteg az
apácák útján azt a kívánságát fejezte ki, hogy föl akarja venni az
utolsó kenetet. Ez félig meg is történt, a föloldozást azonban a
tisztelendő, minthogy közvetlen veszély nem fenyegetett, másnapra
halasztotta. Az ön fia azonban éjjel váratlanul rosszúl lett és meghalt.
Nyugodjék meg, tisztelt asszonyom, fiát a legnagyobb gondossággal
ápoltuk és fia mint hős halt meg hazájáért. Szeptember 1-én temettük a
legnagyobb katonai pompával. Kivánjuk, hogy békében pihenjen.
Idemellékelve küldök önnek néhány levelet abból a babérkoszorúból,
amelyet fia koporsójára tettünk. Ebből is láthatja, mennyire tiszteltük
őt. Tisztelt asszonyom! Elmondották nekem, hogy fia mindig csak azt
emlegette, hogy önt szeretné viszontlátni. Épp ezért határoztam el, hogy
írok önnek, mert nekem is hadbavonult egy fiam, akiről augusztus 22-ike
óta nem tudunk semmit. Vigasztalja meg ez a levél önt és családját hű
fiok haláláért, aki életét hazájáért áldozta föl.
Igy írt egy német anya. Egy „barbár“ anya. De hogy ehhez a
nemesszívűséghez hasonló eset Franciaországban nem fordulhat elő, élénk
világot vet ez a levél, amelyet az Echo de Paris közöl. A levél
szóról-szóra így szól:
– „Nagyságos asszonyom, fia súlyosan megsebesülve a daxi kórházban
fekszik. Életét csak a leggyengédebb és legfigyelmesebb ápolás mentheti
meg és az ön fiának élete tőlem függ, tőlem, aki ápolónő vagyok ebben a
kórházban. A hosszú éjszakák alatt, amelyeket a beteg komoly állapota
miatt ébren töltök, egy rettenetes gondolat kinoz. Fiamat, aki maga is
bevonult, a csatatéren könnyebben megsebesítették és azután gyáva módon,
önnek egy honfitársa, talán éppen az ön fia, revolverrel lelőtte.
Asszonyom, én nem vagyok szent, én bosszút állhatok. Ma este alkalmam
lesz fiának morfium-injekciót adni és azt hiszem, igazságot fogok
magamnak szerezni. E levélben küldöm fia utolsó üdvözletét. L. A.,
önkéntes vöröskeresztes ápolónő.
Utóirat. Nagyságos asszonyom! Fia meg van mentve és két hét múlva
karjaiba zárhatja. Csak azt akartam, hogy néhány percig érezze azt a
vigasztalhatatlan fájdalmat, amely engem ezentúl egész életemben
gyötörni fog. Szívemből, egy francia nő szívéből merítettem a hitet és a
részvétet, amelyet az ön fajtája, sajnos, nem ismer.“
Vajjon a levél tényleg megíródott-e vagy pedig csak egy francia cikkíró
találta ki? Mindegy, mert mind a két esetben jellemző a franciák
gondolkodására.