Az északi harcokban még dörögtek az ágyúk, a gépfegyverek ropogtak,
hangzott a hurrá s aratott a halál. Aztán minden elcsendesedett, a
sebesülteket összeszedték és a kötöző-helyen sietve dolgozott az orvos.
Amint a sebesülteket kötözte, egyszerre csak figyelmeztetik a
szanitécei, hogy egy orosz csapat közeledik vágtatva.
Az orvos fölhúzatja a vöröskeresztes lobogót és maga is előrántja a
zsebkendőjét, kétségbeesetten meglobogtatja s kiáltozni kezd:
– Sanitéc! Sanitéc!
Az orosz csapat azonban továbbra is harciasan közeledik. A csapat élén
egy tiszt – körszakállas, marcona alak – nem hallgat rá, hanem egyenesen
neki üget. Már csak húsz lépés és az orvos most még hangosabban kiáltja:
– Sanitéc! Sanitéc!
Már csak tíz lépés. A zsebkendő őrülten lobog, a kiáltás mind hangosabb
és mind könyörgőbb:
– Sanitéc! Sanitéc!
Mit sem használ. Az orosz tiszt kirántja a kardját s nyersen, keményen,
türelmetlenül rászól az orvosra:
– Nem bánom én, ha szanitéc is… Nekünk mindegy, akárki is az úr… Mi
megadjuk magunkat!
S átnyújtja a kardját.