Egy csernovici menekült asszony beszélte:
– Élénk forgalmú szatócsüzletünk volt Csernovicban. Amikor seregeink
kiürítették a várost, a lakosság ezrével menekült Magyarország felé. Mi
is készülődtünk, de mivel tíz gyermekünk van, nehezen haladt előre a
csomagolás. Végre bevonultak az oroszok és mi kénytelenek voltunk
megadni magunkat a sorsunknak. Férjem az értékesebb holmik elrejtésével
foglalatoskodott, én pedig az üzletben néztem a dolog után, amikor
egyszerre csak három tiszt állított be. Vutkit kértek. Én félelmemben
sokáig kotorásztam az üvegek között, de aztán fölkaptam az egyiket és
látszólag barátságos arccal töltöttem nekik. A tisztek nagyokat
csettintve hajtották föl az italt, majd egy rubelt dobtak az asztalra és
eltávoztak. Alighogy kifordultak, belépett az uram, akinek persze
nyomban elujságoltam az oroszok látogatását.
– És melyikből adtál nekik? – kérdezte tőlem.
– Ebből a sötét flaskából, – feleltem.
A férjem fejéhez kapott és kétségbeesetten kiáltott föl:
– Te szerencsétlen teremtés, mit tettél?! Most majd lekaszabolnak
mindnyájunkat!
Az üvegben kreozot volt, amit a férjem valami rovarirtószer
előállítására hozott a patikából.
Kínos töprengésünk közepette kardcsörtetés hallatszott kívülről. El
voltunk készülve a legrosszabbra. Csakhamar egy egész csapat muszka
tiszt lépett be. Mogorva hangon megint vutkit kértek. Férjem, hogy
kiengesztelje őket, a legjobb szilvóriumból öntött nekik. A tisztek
megízlelték és kelletlenül tolták vissza az asztalra:
– Nem kell! Abból adjon, amelyikből a felesége töltött.
… És még aznap elfogyott az egész flaskó kreozot. Másnap a férjemnek már
ujat kellett hoznia a gyógyszertárból.