Dalolva, vidáman fütyörészve jöttek lefelé a Kárpátok innenső lejtőin,
egyhangú, még a magyarnál is melankólikusabb nótákat énekelve, amelyek
ott születtek valahol Oroszország végtelen rónaságain, talán éppen az
Ural alján, ahonnan egykor Árpád népe elindult a honfoglalásra. És
azután megdördültek a fegyvereink és torkukon akadt a nóta, amellyel
hódított országba akartak bevonulni – mert beléjük fojtották a golyóink.
Sziszegve szelték a levegőt srapneljeink, zúgva csaptak le a gránátjaink
és orosz dal helyett fütyülő golyók muzsikájától visszhangzottak a
bércek. A feketeszakállas ázsiaiak és a lenszőke, vizes szeműek hörögve
terültek a földön és végső vonaglásukban haza gondoltak a messzeségbe,
ahonnan elindultak. Futott, aki tudott, az életösztön adott erőt a
meneteléstől fáradt lábaknak. No még ezt a bércet… még ezer métert… és
ott vár az élet. De az út visszafelé nem volt oly könnyű, mint befelé.
Katonáink gyilkos tűzzel árasztották el őket, amelyben ezrével hullottak
el. Nyolcezren ott alusznak örök álmot az uzsoki fenyők alján, magyar
föld borul föléjük és mire majd elolvad a hó, fű is benövi sírjukat.
Béke és csendesség lesz körülöttük az első meleg vasárnapig. Akkor majd
jönnek a környékről az első kirándulók, diákok és mások megnézni a
helyet, ahol nyolcezer magyar fegyvertől elesett orosz nyugszik.
Kirándulóhely lesz a nagy temetőből; az idő az esztendők tovaszálltával
emlékezetté változtatja azokat az eseményeket, amelyek megborzasztottak
mindenkit, amikor megtörténtek; az emlékezet pedig majd mesét mondat
arról, hogyan szállt sírjába az uzsoki szorosban nyolcezer orosz katona.
Öreg emberek fogják mondani ezt a mesét a Kaukázus alján, orosz
falucskákban.