Rongyos kis szerb falu áll a Száva partján. A falu végén – késő estére
jár az idő, – magyar katonák gyülekeznek. Déli tizenkét órától fekete
estig rettenetes ütközet volt a kukoricással és bozóttal váltakozó
földeken. Este tiz óra tájban – az ütközet után – sorakozás volt a falu
alatt. A harmadik cúgnál egy bakakáplár adja le a jelentést a cúg
létszámáról:
– Herr Hauptmann, ich melde gehorsamst sechsundzwanzig Männer.
Szalutált és aztán ledobva magáról a hapták kemény, feszes pózát, arcát,
amely tele volt könnyel, a kapitány felé fordította:
– Kapitány úr! Meghalt a hadnagy úr!
A kapitány tisztelgett. Az emberek elszéledtek és oldozni kezdtek egy
csónakot a Száva csalitos partján.
A kapitány észrevette.
– Hé, mit csináltok ott?
– Átmegyünk a Száván.
– Megbolondúltatok? Nem tudjátok, hogy biztos halál ilyenkor nekivágni a
Szávának? Minden bokor mellett, mint a kiéhezett toportyán, komitácsi
leselkedik. Vissza!
– Nem lehet, kapitány úr!
– Nem lehet?
A kapitány odalépett a csónakhoz.
A csónakban halottfehér arccal feküdt a harmadik cúg hadnagya. A kardja
is mellé volt téve, és a köpenyével volt letakarva.
A kapitány összeráncolta a homlokát.
– Mit akartok emberek?
A káplár haptákba vágta magát.
– A hadnagy úr este 5 órakor azt parancsolta, hogy ha elesik, tegyük
csónakba, és vigyük át a másik partra. Fél hatkor meghalt.
A kapitány kérdő arccal nézett a káplárra.
– Ott, arra, – mutatta a káplár – ott a túlsó parton, az már magyar
föld.
Eloldozták a csónakot és a csillagtalan őszi éjszakában egy katona
holtteste úszott vissza, – át a sötét Száván – a magyar föld felé.