Mindenki ismeri a „kikötés“ büntetését katonáéknál. Ha a katonán sem a
jó szó nem fog, sem a házibüntetések nem használnak, következik a
kikötés. Két kezét a hátán összehurkolják s így kötözik egy cölöphöz,
ahol szégyenszemre két órán keresztül kell kínlódnia. A szerbek
hadseregében is divatos büntetés volt ez: most háború idején kissé meg
is szigorították. A delinkvenst a cölöppel együtt kiemelik a sáncárok
fölé, ahol céltáblául szolgál a mi katonáinknak. Most, hogy sáncárkaink
egymáshoz közel vannak, áthallatszik a kikötött szerb katona ordítása:
– „Nye pucáj! Nye pucáj!“ (Ne lőjj! Ne lőjj!)
És a mi katonáinkban van annyi lovagiasság, hogy a „kikötött“ ellenségre
tényleg nem lőnek. Minek is? Hiszen az nem védekezhet, nem lőhet vissza…