Egy osztrák kereskedő, aki hosszabb ideig tartózkodott Montenegróban,
megkapta az elmaradhatatlan Daniló-rend II. osztályát. Az érdemrendet
nem valami díszes kivitelben, csupán ólomban nyerte el a kitüntetett, de
hogy nyilvános alkalmakkor mégis viselhesse, elkészíttette az érdemrend
mását – aranyból és igazi drágakövekből. Ha már érdemrend, legyen
aranyból!… Ezt azután viselte is ünnepélyes alkalmakkor és mellére tűzte
akkor is, amidőn újra elment Cettinjébe és a király külön kihallgatásra
idézte magához.
A kihallgatás alatt, amidőn tisztán üzleti ügyekről volt szó, a király
le sem vette a szemét a gyönyörű új érdemrendről. A kereskedő
megdöbbenve konstatálta, hogy a fekete hegyek pásztorainak királya
szemet vetett a csillogó ékszerre. Ezért tehát, hogy megelőzze az
uralkodót, udvariasan reámutatott az érdemrendre:
– Felség, annyira meghatott multkori kitüntetése, hogy siettem aranyba
öntetni az ön érdemrendjét.
Nikita nyájasan mosolygott, majd így szólt:
– Kedves uram, az ön dolga engem rendkívül meghat. Aki annyira
megbecsüli a Daniló-rend II. osztályát, az valóban megérdemli a rend
legelső osztályát is.
… Azzal leakasztotta a melléről az ólomból készített I. osztályú
rendjelet és kicserélte a kereskedő II. osztályu rendjelével.
Így szól az anekdota. Se non e vero, ben trovato.