Az Andrássy-út egy borbélyműhelyének kirakatában, piros, fekete és zöld
parókás viaszkfejek közt egy csomó szerb zsákmány fekszik: arannyal
kivarrt kendők, handsárok, íróasztalra való bronz-holmik, és végül,
finom bőrbe kötve, előkelő magányosságban: két könyv, két Szabácsból
hozott könyv. A tulajdonosuk Anka Radosavlievic volt; rá van írva a
neve, iskolalányos, gömbölyű betűkkel az első lapra. És a könyvek? Az
egyik Viktor Hugó Crépuscule-je, a másik egy szintén francia nyelven
írott munka: Verdi et son oeuvre. Az embert önkénytelenül megérinti
valami furcsa érzés; mintha üzenet jönne a tenger alá sülyedt Vineta
város lakóitól, avagy egy galamb röpülne át a tomboló Óceánon, szájában
zöld ággal. Viktor Hugó és Verdi Szabácsban! Egy oázis a sivatagban, a
kultura kis állomása a borzalmak, a tűz és vas országában; két kis ijedt
könyv a királygyilkosok torz, véres árnyékában, és mégis: a két könyv
büszkén emelkedik ki a puskaropogásból, a halálhörgésből, a förtelmes
kataklizmából. Mert rápillantva a Viktor Hugó és a Verdi névre,
egyszerre elfelejtjük a csatazajt, a halálhörgést, a messzejáró ágyúkat,
és csak azt látjuk, hogy a kis ólombetű a legerősebb katona, ő a
leghatalmasabb mozsár a világon, és örökkön is az fog maradni, mert
nemcsak az emberi testbe, de az emberi lélekbe is beleküldi srapneljeit.
Viktor Hugó és Verdi Szabácsban: ez egy jobb jövő igérete és záloga
annak, hogy ha az Anka Radosavlievicek egykoron megnőnek, férjhezmennek
és gyermekeket szülnek, nem lesz többé királygyilkosokkal dolgunk, és
egész Szerbia megtalálja az útat, amely a boldoguláshoz és a dicsőséghez
vezet: a műveltséget, a tanulást és a lélek erejét, és megtalálja nem
ott, ahol kereste, a konakban, a véres harcmezőn, Gyorgye kardja és
Pasics szakálla alatt, hanem, ahol a legkevésbbé kereste: az Anka
Radosavlievic tanulószobájában, a könyvespolcán és a zongora párkányán.