A LEGSZOMORÚBB BETEGEK.

Sebesültszállítmányra gyülekeztek a Vöröskeresztes autók a keleti

pályaudvar előtt. A sebesültváró közönség is ott ácsorgott, mikor egy

gyerek elkiáltotta magát:

– Jönnek a huszárok!

És ekkor már jöttek is vörösnadrágos huszárok. Még pedig ősi szokásuk

ellenére gyalog, lovaikat kantárszáron vezették.

Jaj de lassan jöttek, csak úgy vánszorogtak az egykor délceg harci

paripák.

– Honnan? – kérdeztük az első huszárt, mikor a menet éle hozzánk

érkezett.

– Galiciából. Hoztuk a beteg lovakat.

Nincs szomorúbb látvány, mint a beteg ló, a beteg huszárló. A tüzesvérű

magyar paripa, amely ficánkolva táncol máskor délceg lovasa alatt, most

még a lábát is csak fáradtan vonszolja, a szőre – máskor ragyogóra

kefélt szőre, amelyről még a napsugár is lesiklik – most fakó,

fénytelen, poros és piszkos. A beteg ember látványa is szomorú. De még

szivettépőbb ezé a beteg, okos állaté, amely nem tudja elpanaszolni a

baját, csak ernyedten lecsüggeszti szép fejét.

Bizony szomorú látvány a háború fáradozásaiban és nélkülözéseiben

elcsigázott, tönkrement állat. Csak bőr és csont valamennyi, legtöbbje

sántít, fejlehorgasztva keserves kínnal vonszolgatják kisebesedett,

remegő lábukat. És elvonul előttünk egy egész lovashadosztály beteg

lóállománya. A szakállas huszárok csákóján galiciai tölgylomb fityeg s

szivesen válaszolgatnak mindenkinek.

– Turkáról jövünk, a város össze van rombolva… Galiciában többet járunk

gyalog, mint lovon, mert a rettentő hegyeket nem bírja az állat… Eltart

három hónapig is, míg ezekből ló lesz. Mikor harcolunk, egy ember öt

lovat vezet, a többi megy gyalog előre.

A közönségből sokan a szatócsboltba futnak, cukrot hoznak a beteg

páráknak, a ló hálásan veszi el. Hálás a huszár is s köszöni a

vendégszeretetet. Mennek, vonulnak a Kerepesi-úton, ki a huszárlaktanya

felé.

Vagy négyszáz ló lehetett, a csapat vége már maradozik. Leghátul egy

kékcsákós Vilmos-huszár nógatja lovát:

– Erigy már Hanna, erigy… mindjárt ott leszünk!

– Hová mennek? – kérdezem.

– Nem tudom én, uram, csak biztatom szegényt, mert mindjárt összerogyik.

A nagy háboru anekdotakincse · 第 61 / 254 题