Egy przemysli orvos írja, hogy az ottani katonakórházban halálos sebbel
feküdt egy huszár. Kilőtték alóla a lovat s az attak rettenetes
forgatagában a lovak patkója összeroncsolta a fejét. Ott feküdt a
huszár, feje fölött a jeges tömlővel és ágya fölött a halál gubbaszkodó
árnyékával. A másik ágyon – a sors összehozta őket – egy falujabeli
könnyen sebesült huszárfiú űlt a gavalecon (szalmazsákon), cigarettázva
és elgondolkodva. A komája sorján gondolkozott, aki elhülő szívvel
nagyon, nagyon csendesen feküdt mellette és akiről tudta, hogy olyan
elkeseredett dühvel jött ebbe a háborúba, amilyennel csak a halálosan
sebzett lelkű emberek tudnak jönni. Tiszta sor, hogy egy leány volt a
dologban, – egy lány, valahol egy messzi kis faluban, – egy lány, a falu
legszebb lánya, aki barna dióolajjal illatosítja símára fésült, fényes
haját és a bécsi szappan habjával mosdik.
Két orvos jött be a terembe és odaléptek a haldokló huszár ágyához.
– Doktor úr – kérdezte az ágyon ülő huszár – meddig él még a Jóska?
A doktor csendesen mondta:
– Bizony már egy óráig se.
Mikor az orvosok kimentek, a huszár odahajolt haldokló komája fölé. Ez
révetegen kinyitotta a szemét.
A könnyen sebesült rátette a kezét a haldokló mellére és gyöngéden
megrázta.
– Hallod, Jóska.
– Na.
– Egy leveled jött máma a Spitálba. Ehun van ni.
Egy gyűrött papirost vett elő, kisimította a térdén és olvasni kezdte.
Elakadó hanggal, nehezen tagolva, parasztosan. Egy lány írta a levelet,
szerelmes szívvel, szerelmes, cifra szavakkal. Mikor véget ért a levél,
a haldokló huszár kinyujtotta lankadt kezét és a párnája alá gyűrte a
levelet.
Az orvos azt írja, hogy semmiféle emberi hatalom nem adja vissza az
életnek ezt a huszárt, de még mindig él. Hetedik napja már és rettenetes
sebével még mindig él. Mozdulatlanul fekszik és a plafont nézi. A komája
pedig ott ül mellette, cigarettázik, szivarozik naphosszat és
gondolkozik az élet furcsa során. Mert hát az a levélhistória csak
huncutság volt. Ő írta a levelet, ott a kórházban, sok gondolkodás után.
Ő, a komája.