Egy katonaorvos írja: Kis völgykatlanban fölállított segélyhelyünk felé
lassú ügetéssel közeledik egy honvédhuszár. A dombtetőn körülnéz, majd
odajön hozzánk és kérdezősködik, hogy nem láttunk-e erre egy kisebb
huszárosztagot? A mieink kiváncsi kérdezősködésére elmondja, hogy
előörsként portyázó osztagától elmaradt, mert a nyergén valamelyik szij
elszakadt és azt kellett összefoltoznia. Alighogy felült a lovára és az
övéi után indult, három lándzsás kozák megtámadta.
– Hát – úgymond – én se voltam rest, kirántottam a kardomat, az egyiknek
úgy „odagomboltam“, hogy az nem kél föl többé, a másik kettő közben
megugrott.
Mindezt úgy mondta el a huszár, minden hangsúlyozás nélkül, a lehető
legszárazabb módon, mintha a legártatlanabb és legveszélytelenebb
kalandról lett volna szó. Ezzel szalutált és továbbnyargalt.
Vagy jó tíz perc múlva megint megjelent közöttünk a „vörös ördög“.
– Mi ujság fiam? Talán megint odagomboltál a muszkáknak?
– Nem a’ doktor úr, hanem eszembe jutott, hogy ha már találkoztam itt a
doktor urakkal, tessék a lábamat megnézni, mert alighanem az egyik kozák
rám lőtt; most kezd fájni.
Megvizsgálván vitézünket, kisült, hogy a balcombja át van lőve.
Kötést tettünk rá és leültettük a többi könnyű sebesült közé.
Sötét este volt már, amikor az egészségügyi különítmény kocsiai
megérkeztek, hogy a sebesülteket hátraszállítsák és vonatra rakják.
Fölraktuk a sebesültjeinket, de sem a huszárt, sem a fához kötött lovát
nem találtuk sehol. Eltünt.
Harmadnap egy huszárszázad vágtatott el mellettünk. Köztük volt a mi
huszárunk is. Úgy látszik, jobbnak találta, hogy a pajtásaival
„odagomboljon“ a muszkának, semmint hogy nálunk marodizáljon.