1898 szeptember 14.
Tisztelt Társaság! Rendkívüli ülésre hívtam össze önöket, uraim, hogy
testületileg is kifejezhessük fájdalmunkat, melyet a királyné ő felsége
halálán egyénenkint oly mélyen érzünk.
Nagy csapás ez királyra és nemzetre egyaránt, mert Erzsébet mindkettő
őrangyala volt. Kettős koronát viselt: a női erények égi s a fejedelmi
hatalom földi koronáját. Midőn Magyarország ege mélyen elborult, az ő
részvétének sugara tört át először a felhőkön s hirdette a derűsebb
napokat; az ő nemes, nagy szíve híven táplálta azt, a mi a trón és a
nemzet érdekei összeforrasztására vezetett; és folyvást szeretettel
övezte a magyar nemzetet, és épen úgy osztozott örömében, fájdalmában,
mint ez az övében.
De bennünket, a költészet művelőit, a rokonszenvnek és hálának egy
különösebb érzése is csatolt felséges személyéhez.
Erzsébet királyné szerette a költészetet, örömest társalgott a nagy
költők szellemével, s megtanulta nyelvünket, olvasta a magyar költőket
is. Épen úgy gyönyörködött a természet szépségében, mint a művészet
remekeiben. Költői lélek volt, mondhatni költő; mert nem csak az a
kőltő, a ki verseket ír, hanem az is s még inkább, a ki eszményileg
fogja föl az életet s minden tette egy-egy költői eszme megvalósítása.
És Erzsébet királyné a női kellem és báj, a hitvesi és anyai erények, az
emberszeretet és jótékonyság, a fájdalom, szenvedés és vallásos
megnyugvás oly műveit hagyta reánk, melyek felemelik a lelket, és nemes
érzelmekkel töltik meg a szívet. Fenséges életének emléke enyhítse a
halálán érzett fájdalmat!
Tisztelt Társaság! Azt hiszem, mindnyájunk gondolatját tolmácsolom, ha
indítványozom, hogy mély fájdalmunkat és hódoló részvétünket fejezzük ki
jegyzőkönyvileg is, s e határozatunkat, felirat alakjában, alkalmas
időben juttassuk a trón zsámolyához, egyszersmind Társaságunk körében
indítsunk gyűjtést arra a szobrászati műre, mely az Akadémia palotája
csarnokában, a királyné emlékére fog felállíttatni.