1898 augusztus 5.
A Magyar Tudományos Akadémia, a Kisfaludy-Társaság és a magam fájdalma
nevében intézek hozzád néhány búcsúszót, szeretett, megsiratott és
felejthetetlen barátunk. Dicső atyád emléke és saját irodalmi
munkásságod csatoltak téged e két intézethez s atyád írótársainak
barátsága mintegy örökségképen szállott reád. Oh, ki hitte volna, hogy
mi temetünk el téged, mi aggok, a kik ismertünk, mint vidám gyermeket,
nagyreményű ifjut és munkabíró, erőteljes férfiut. Mily biztató jelek
között léptél a nagy világba. Mily örömest tapsoltunk irodalmi
sikereidnek, midőn kétszer nyertél koszorút a Kisfaludy-Társaság költői
pályázatán; midőn sikerült Shakespere- és Molière-fordítással
ajándékoztad meg nemzetedet; midőn a magyar népköltészet maradványait
gyűjtve, jeles értekezésekben fejtegetted a magyar népszellem
nyilatkozatait; midőn irodalmi, politikai, nemzetgazdasági
tanulmányokkal és birálatokkal gazdagítottad folyóiratainkat.
És nemcsak az irodalmi, hanem a hivatalos pályán is kitüntél. Mint a
Magyar Földhitelintézet egyik igazgatója, munkásságod javarészét az
intézet czéljainak szentelted, azzal a lelkiismeretes szorgalommal, mely
sajátod vala. Atyádtól örökölt mély erkölcsi és nemzeti érzésed
nyilvánult minden tettedben. Komoly, látszólag hideg külsőd érző,
emberszerető szivet takart. S mily gyöngéden s hévvel szeretted nődet, a
kivel oly boldogul éltél. És most mindez dúlva, összetörve, romokban.
Mintha a sorsnak kedve telnék abban, hogy a kiváló férfiakat pályájok
delén sujthatja le; mintha irigyelné a boldog házassági frigyet s
örömest tépné szét.
De ádáz fájdalom ne bántsa hamvadat. Nyugodjunk meg az isteni
gondviselés végzésén. A halál nem győzedelmeskedhetik a szellemen. Te
nem haltál meg egészen reánk nézve. Folyvást élni fogsz nőd, rokonaid,
barátaid szivében; az irodalomban műveid tartják fenn emlékedet, és
mindazok, a kik ismertek, még sokáig fognak emlegetni. Áldás poraidra!
Isten veled! Isten veled!