1898 február 23.
Tisztelt Társaság! Fájdalmas szívvel jelentem be újabb veszteségünket:
Sayous Ede, Társaságunk levelező tagja f. év január 19-én meghalt
Nizzában 57 éves korában. A boldogultban Társaságunk nemcsak egyik jeles
kültagját vesztette el, hanem nemzetünk is leglelkesebb barátját, a ki
1868 óta többször meglátogatta hazánkat, megtanulta nyelvünket s kisebb
és nagyobb munkáiban folyvást nemzetünk történelmével foglalkozott. A
történelem tanára volt előbb Párisban, majd a besançoni egyetemen; a
hatvanas években, a párisi világtárlat alkalmával, a magyar osztály
felköltötte figyelmét, s minthogy a franczia irodalomban oly keveset
talált, a mi a magyar történelemre vonatkoznék, elhatározta, hogy
pótolni fogja hazája irodalmának e hézagát. Párisban nyelvtan segélyével
magyarul kezdett tanulni, majd 1868-ban hazánkba jött, néhány hónapot
töltött Buda-Pesten, néhány hetet Debreczenben, s tanulmányozta könyv-
és levéltárainkat. 1870-ban újra néhány hónapot töltött fővárosunkban,
majd a háborús idők alatt Svájczba vonult, a hol felolvasásokat tartott
a magyar irodalomról; 1872-ben _Histoire des Hongrois et de leur
littèrature politique de 1790–1815_ czímű munkáját adta ki. Ekkor
választotta Társaságunk levelező tagjává. Majd számos kisebb tanulmányt
írt a magyar történelem köréből, míg végre 1877-ben kiadta nagy
munkáját: _Histoire générale des Hongrois_-t. E munka a legjobb és
legterjedelmesebb magyar történelem franczia nyelven. Sayous gondosan
tanulmányozta a magyar történelmi forrásokat, levéltári kutatásokat is
tett, e mellett folytonos levelezésben állott a magyar történetírókkal.
Jól ismerte a részleteket, de munkájában leginkább a legjellemzőbb
körvonalakat emelte ki, s néha oly oldalakat is érintett, melyeket mi
kevésbbé vettünk észre. Rokonszenve nemzetünk iránt nem tette
elfogulttá, mert ez nem a politikus, hanem a tudós rokonszenve volt, a
kit tárgya és tanulmányai lelkesítenek s a ki érzi, hogy nem hiába
foglalkozott tárgyával, mert az megérdemelte a fáradságot.
Sayous nemcsak a magyar történelmet szerette, hanem magát az országot
is. Ha tehette, majd minden harmadik-negyedik évben eljött hozzánk,
részint tanulmányai folytatásáért, részint hogy régi barátait
fölkeresse, sőt gyermekeibe is beoltotta a magyar nemzet iránti
szeretetet. Nem volt vidám és kellemes társalgó, minők rendesen a
francziák, kevés szavu, komoly ember volt, a ki élesen lát és mélyen
érez. Senki a külföldiek közül nem szolgálta oly hiven és önzetlenül
hazánk érdekeit, mint Sayous. Utoljára az ezredévi tárlat idejében
látogatta meg hazánkat, a franczia közoktatásügyi minister megbizásából,
hogy tanulmányozza a történelmi osztályt. Az egész napot a tárlaton
töltötte, csak esténként lehetett velünk. Midőn elutazásakor a hajóhoz
kisértem, nem gondoltam, hogy utolszor szorítok vele kezet, mikor ez év
első napjaiban Nizzából üdvözletet küldött nekem, nem sejtettem, hogy az
utolsó Isten hozzád! Áldás poraira!
Indítványozom, hogy halálán érzett fájdalmunkat fejezzük ki
jegyzőkönyvileg is és özvegyéhez intézzünk részvétiratot.