1894 ápril 11.
Tisztelt Társaság! A Kossuth Lajos halála okozta gyász miatt múlt havi
felolvasó ülésünket a mai napra halasztottam, egyszersmind a Társaság
nevében koszorút küldöttem a halott ravatalára és felhívtam a Társaság
tagjait, hogy testületileg jelenjünk meg a temetésen, a mi meg is
történt. Bizonyára, tisztelt Társaság, méltán vettünk részt az általános
gyászban, mert Kossuth Lajossal azon három férfiú egyike és utolsója
szállott sírba, a kik az újabb korban döntőleg folytak be Magyarország
sorsára. E század első évtizedeiben gróf Széchenyi István lelket, hitet
lehelt a nemzetbe, kijelölte a fejlődés irányát, felköltötte
társadalmunk és alkotmányunk reformjának eszméit. Ez eszmék fejlődését
gyorsította Kossuth Lajos s az európai mozgalmak hatása alatt, törvényes
formák között kivívta alkotmányunk átalakulását, nemzeti önállásunk
erősebb biztosítékait és midőn a megújult alkotmány megtámadtatott,
védelmére lelkesítette a nemzetet. A védelem később forradalomba ment át
s hősies küzdelem után csak romokat hagyott hátra. E romokon építette
föl Deák Ferencz újra alkotmányunkat, a jogfolytonosságból indúlva ki,
összekötve a multat a jelennel, erélyt mérséklettel, szilárdságot
óvatossággal párosítva.
Mind a három férfi mintegy küldetést teljesített, egymást pótolta,
egymást egészítette ki; a mi egyikben többé-kevésbbé hiányzott, azzal a
másik dúsan meg volt áldva s mindenik munkásságában, a mi üdvös és
maradandó volt, beolvadt alkotmányunkba, nemzetünk életébe.
Így fogva föl újabb történelmünket, Kossuth iránt kifejezett kegyeletünk
nem lehet ellenkezésben se Széchenyi, se Deák emlékével s még kevésbbé
alkotmányunkkal, mely egyaránt kötelez nemzetet és királyt s fölötte áll
minden egyéni kiválóságnak.
De Kossuth politikai pályájának van irodalmi oldala is, különösen
szónoklata, mely közel érinti Társaságunk tanúlmányai körét. Kossuth
bizonyos irányban magas tökélyre emelte a magyar politikai szónoklatot.
Senki sem volt szónokaink között, a kinek élénkebb képzelme és
fogékonyabb kedélye lett volna. Kölcseynek, az újabb magyar szónoklat
művészibb kezdeményezőjének, szent fájdalma nála lángoló szenvedélylyé
változott át és búskomolysága áradó lelkesedéssé. Mester volt valamely
tárgy vagy tény fény- vagy árnyoldalai kiszínezésében, még mesteribb, ha
a nemzeti emlékek, vágyak és remények húrjain játszott s egy-egy
fájdalmas felkiáltással vagy éles gúnynyal a szenvedélyek egész viharát
keltette föl. Senki sem beszélte szebben nyelvünket, senkinek sem volt
kellemesebb, nagyobb terjedelmű és változatosabb hangja, melyet
választékos és mégis természetes taglejtés kisért. Nagy szónok volt, e
század legnagyobb szónokainak egyike, s Társaságunk koszorújának
szalagján, melyet ravatalára küldöttem, méltán fénylett e mondat:
«Kossuth Lajosnak, a nagy szónoknak.»