1886 deczember 15-én.
Szomorú jelentéssel kell megnyitnom a mai ülést. Ipolyi Arnold,
Társaságunk rendes tagja, e hó 2-án meghalt Nagyváradon, hol ezelőtt egy
félévvel annyi üdvözlet és remény között foglalta el a püspöki széket.
Boldogúlt társunk magyar mythologiai és műtörténeti tanulmányainál fogva
tartozott Társaságunk köréhez. De midőn 1867-ben tagnak választatott,
részint hivatalos elfoglaltsága, részint más intézetek és társulatok
annyira igénybe vették idejét és tevékenységét, hogy a mi
munkásságunkban részt nem vehetett. Azonban mindenütt, hol a magyar
művészet érdekeit szóval vagy tettel támogatta, egyszersmind Társaságunk
feladatát is folyvást és buzgón szolgálta. Ipolyiban az egyházi férfiú,
tudós és hazafi, a legszorosabb kapcsolatban egyesült. Egyháza régi
műemlékeit vizsgálva vált műtörténelmi íróvá, az egyházi pálya hazafi
oldalát is felfogva, mint a nemzetiség s nemzeti műveltség bajnoka, az
elsők sorában küzdött ifjúságától fogva egész végleheletéig. Halála
nemcsak az egyházra veszteség, hanem az államra is, de a mi veszteségünk
sem csekély, mert a magyar műtörténelem egyik kiváló képviselőjét
vesztettük el benne. Mihelyt halála hírét vettem, a Társaság nevében
koszorút küldöttem koporsójára, a nagyváradi káptalanhoz részvétiratot
intéztem, s fölkértem Heinrich Gusztáv r. tagot, hogy mint a Társaság
képviselője vegyen részt temetésén. Kérem ez intézkedések jóváhagyását,
s egyszersmind legyen szabad indítványoznom, hogy fájdalmas részvétünk
jegyzőkönyvileg is kifejeztessék s kéressék fel Pulszky Ferencz r. tag,
hogy a boldogúlt felett tartandó emlékbeszédet legyen szives elvállalni.