Gyula, 1899 május 28-án.
Tisztelt közönség! A Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy-Társaság
megbizásából jelentem itt meg Schuhmacher Sándor dán íróval, a
Kisfaludy-Társaság külső tagjával, hogy üdvözöljem e megye, e város
lelkes fiait és leányait, a kik jeles földijök, Pálffy Albertnek, az
Akadémia és Kisfaludy-Társaság egykori tagjának, emlékét annyi
kegyelettel őrzik.
Pálffy Albert mint kiváló publicista és regényiró szolgálta
irodalmunkat. Az ő publicista pályája Magyarország újabb történetének
oly fordulópontjaival találkozott, melyek elhatározó befolyással voltak
nemzetünk sorsára. Értem az 1848–1849-iki eseményeket s az 1867-iki
kiegyezést. Pálffy 1848-ban mindjárt a márcziusi mozgalmak elején
indította meg _Márczius tizenötödike_ czímű lapját, mely csakhamar a
forradalmi szellem legelszántabb közlönyévé vált. Korán meggyőződött
arról, hogy megújult alkotmányunkat előbb-utóbb fegyverrel kell
védenünk, ezért erélyes rendszabályokat követelt a kormánytól s folyvást
táplálta a forradalmi szellemet. Midőn a forradalom elviharzott s
tizenhét évi szenvedés után jobb napok virradtak a magyarra s végre
megtörtént a kiegyezkedés, Pálffy újra egy kis lapot indított meg, az
_Esti lap_ czíműt s épen oly erélylyel védte a kiegyezkedést, mint a
milyen hévvel szította volt annak idején a forradalmat s mind a két nagy
eseményt végzetesnek, történeti kényszerűségnek tartotta s azt hitte,
hogy a forradalomban kifejtett erőnk utóhatása vívta vissza
alkotmányunkat s a kiegyezkedés nem volt egyéb, mint a forradalom
bevégzése mindkét részről, mert egyik fél sem tudta végkép legyőzni a
másikat.
Hirlapi czikkei mind 1848-ban, mind 1867-ben nem csekély hatást tettek a
közönségre. A gúny fegyverével küzdött s e fegyvert a magyar hirlapírók
között senki sem forgatta több sebző erővel. Nem volt gondos szerkesztő,
de a mit maga írt – s mindennap írt egy czikket – azt mindig kiemelte a
többi közül a stil világossága, könnyedsége, a mit a francziáktól
tanult, s a gúny elevensége, a mi, úgy látszik, természetében
gyökerezett. S e gúny nem volt léha elmefuttatás, eszmék szolgálatában
állott s jellemzőn tüntette föl a pártok, rendszabályok államférfiak
árnyoldalait, bár olykor torzítva. Senkiben sem hiányzott annyira a
páthosz, a szónoki emelkedettség, mint Pálffyban. Sohasem is kisérlette
meg; az ő lelkesülése gúnyban nyilatkozott mindaz ellen, a mi
eszményeivel ellenkezésben állott.
Hirlapírói sikerét jórészt szépirodalmi tehetségének és műveltségének
köszönhette. Főkép a franczia irodalmat kedvelte s már mint kezdő író a
franczia elbeszélő prózát tanulmányozta. Beszélyeiben csakhamar feltünt
a stilnek egyszerűsége és könnyedsége, szemben az akkor divatos
többé-kevésbbé szónoki előadással. A folyóiratokban szétszórt beszélyeit
épen akkor gyűjtötte össze, a mikor fölvirradtak a márcziusi napok.
Kiadója kinyomatta ugyan a gyűjteményt, de csak a forradalom után
bocsátotta közre _Egy földönfutó hátrahagyott novellái_ czímmel,
névtelenül. Valóban, Pálffy hat évig üldözött földönfutó volt, de oly
jól tudott rejtőzni, hogy el nem foghatták. Csak akkor hagyta el
rejtekét, midőn kihirdettetett az általános amnestia. Többé el nem
itélhették, de mint veszélyes egyént Csehországba internálták, honnan
csak az ötvenes évek vége felé térhetett hazájába.
Mind bujdosása, mind száműzetése idejében számos beszélyt és regényt
írt, de termékenysége mind számban, mind benső értékben, pályája utolsó
évtizedeiben emelkedett magasabb fokra, midőn a politikától teljesen
visszavonult s fiai halála után a munkában keresett enyhet. Jól
elbeszélt és kellemes regényekkel gazdagította irodalmunkat. Pálffy nem
annyira a szenvedélyek rajzában kereste a hatást, mint inkább a
leleményes cselekvényben, a társadalmi viszonyok élénk és jellemző
feltüntetésében. Legörömestebb és legsikerültebben e század régibb és
újabb magyar társadalmát rajzolja és számos typikus alakját varázsolja
elénk, s a kényes tárgyakban is folyvást megőrzi jó izlését és erkölcsi
érzékét. Korrajzi tekintetben legsikerültebb regénye a _Régi
Magyarország_ _utolsó éveiben_, melynek cselekvénye a negyvenes évek
elején kezdődik s a szolnoki csatával végződik. Az agguló költő ifjúkora
legerősebb benyomásait eleveníti meg e műben, melyet az Akadémia
koszorújával tüntetett ki.
És most engedjék meg uraim és hölgyeim, hogy az Akadémia e koszorújával
az elhunyt szülőházát is feldiszítsem s melléje aggassam a
Kisfaludy-Társaságét is, mely egy pár művének kiadója volt. És engedjék
meg végre, hogy mindkét intézet köszönetét ismételjem Békésmegye és
Gyula városa lelkes közönségének, Közművelődési Egyesületének e
kegyeletes ünnepélyért. Valóban méltó rá, a mint a költő mondja:
hogy a haza
Szivében hordja annak emlékét,
Ki a hazát szivében hordozá.