Tartatott a Kisfaludy-Társaságban 1896 május 27-én.
Tisztelt közönség! Társaságunk elhatározta, hogy mai ülését hazánk
ezeréves fennállása emlékének szenteli. Ha valaha fájdalmasan éreztük,
hogy a közelebbi évtizedekben társaságunk legkitünőbb tagjait vesztettük
el, e fájdalmat a mai nap bizonyára még élénkebben érezhetjük. Ha élne
még Vörösmarty, _Zalán futása_ és a _Szózat_ költője, mi méltóan
üdvözölhetné a honfoglalás ezredik évfordulóját; ha élne Arany János,
nemzeti mondáink nagy költője, az Álmos-, vagy Árpád-mondakör egy néhány
epikai rajzával mi fényt vethetne a nemzeti ünnepre; ha élne báró Eötvös
József, a ki eszméivel annyira befolyt alkotmányunk reformjára, mi
elragadóan tolmácsolhatná, hogy mi híven ragaszkodott nemzetünk
századokon ál alkotmányához, de folyvást újította, a multat a jelennel
kötve össze; ha élne báró Kemény Zsigmond, a ki Magyarország állami
fölbomlását a mohácsi vész után annyi erővel s oly búskomolyan rajzolta
egyik regényében, mily örömmel és élénken varázsolná elénk a szétszakadt
Magyarország összeolvadását s hősies küzdelmét állami léteért.
De ha e nagy írókkal nem versenyezhetünk is tehetségben, nemzeti
buzgóságban, a hazafiui hűségben bizonyára nem állunk hátrább nálok. Az
ezerév emléke meghatja a mi szívünket is. Mily dicsőség és gyász, mennyi
erény és bűn, mily kevés szerencse s mily balsors és mily hősies
küzdelem állami létünkért egész napjainkig. Mélyen érezzük az ezeréves
Magyarország örömét, búját s e vegyes érzések hullámzásában erősödik
hitünk a jövőben, mert azt a vigaszt és önérzetet meríthetjük ezeréves
multunkból, hogy vérrel szerzett hazánkat annyi viszontagság között is
meg tudtuk tartani, hogy folyvást nem csekély szolgálatot tettünk az
európai polgárosodásnak; hogy végre Kelet-Európában egyedül voltunk
képviselői az alkotmányos szabadságnak s a magyar szent korona együttes
jelképe a királyi hatalomnak és nemzeti jogoknak, mint nyugaton egyetlen
korona sem. Nemzetünk államalkotó erejét semmi sem bizonyítja
fényesebben, mint az, hogy hazánk földjén az első évezredben egyetlen
nemzet sem tudott államot alkotni, csak a magyar. A rómaiak után a
hunok, avarok nyom nélkül enyésztek el, de Árpád országa, Szent István
birodalma fennáll napjainkig. Se a szomszédok, se a királyi rokonok, se
egyes oligarchák nem tudták szétdarabolni, sőt a midőn a mohácsi vész
után három részre szakadt, folyvást érezte összetartozását s mihelyest
tehette: összeforrott. S ezt nemcsak földrajzi helyzete okozta, hanem
főleg alkotmánya, intézményeinek hatása is. S ez államalkotó nemzet
egyszersmind folyvást a polgárosodás szolgálatában állott, eleinte
öntudatlan, de csakhamar mindinkább öntudatosan. Mintha a gondviselés
vezette volna, midőn először Európába lépett, keleten a görögökhöz
csatlakozott a bolgárok ellen, védve Konstantinápolyt, a régi
polgárosodás egyik központját, nyugaton pedig Arnulf német császárral
szövetkezve, megdöntötte a nagy morva birodalmat s az új polgárosodás
fejlődését segítette elő.
Szent István alatt a keresztyén államok sorában foglalt helyet és sokáig
védfala volt Európának kelet erőszaka ellen. Egy századig diadalmasan
ellenállott a török előnyomulásának s midőn többé nem tehette, vérző
testével tartóztatta fel. S épen akkor érte a nagy csapás, mikor az
európai polgárosodás újabb lendületet vett s neki mintegy ki kellett
szorulnia a nagy nemzetek versenyéből; de a gyászos időben sem tört meg
szelleme. Nagy fogékonysággal fogadta az új kor eszméit, kivívta a
lelkiismeret szabadságát, vére hullásával védte alkotmányát s midőn
később szelleme is megtörni látszott, még akkor is görcsösen
ragaszkodott alkotmánya holt formáihoz. De felébredt s megújult szelleme
a holt formákba csakhamar életet lehelt, félszázados küzdelem után a
rendi alkotmányt népképviseletire változtatta, beleoltva az újkori
parlamentarismust, mint önállása s szabadsága legfőbb biztosítékát.
Ezredéves létünk utolsó századát semmivel sem jelölhettük volna meg
méltóbban, mint megújított alkotmányunkkal. Szent örökség az, melyet vér
és nagy emlékek szenteltek meg. Védtük azt karddal a csatatéren, védtük
szenvedőleges ellenállással a társadalomban, védtük a jogérzet és
lelkesedés elragadó szónoklataival a tanácskozótermekben. Meg nem
csonkítva, épen kell szállítanunk utódainkra s megőriznünk éltető
szellemét, a mely a parlamentarismusban nyilatkozik. A parlamentarismus
nekünk több, mint más nemzeteknek; nemcsak a szabadság és haladás
biztosítéka, hanem a nemzeti önállóságé is. Ha meg tudtuk védeni a
külerőszak ellen, meg kell védenünk a belső megromlás ellen is. A
parlamentarismus törvénye egyszerű, mint az erkölcsé. Ne tedd azt
mással, a mit nem kivánsz magadnak, mond az erkölcsi törvény. Ne tedd
azt többség, a mit nem kivánsz magadnak, ha kisebbség lészsz; ne tedd
azt kisebbség, a mit nem kivánsz magadnak, ha többségre jutsz – mond a
parlamentaris törvény. A pártok küzdelme a parlamentarismus levegője, de
a pártok egymást teszik erkölcstelenné, ha erkölcstelen fegyverekkel
harczolnak s aláássák az alkotmányt. Őrizzen meg ettől igaz
hazafiságunk, a mely egy ezredév emlékeinek hatása alatt kettős erővel
ragadja meg lelkünket. Tisztult kebellel, új lelkesedéssel lépjünk át az
új évezredbe, hogy alkotmányunk védelme alatt folytassuk küzdelmeinket
megvalósítására annak, a miről Széchenyi álmodozott: «Az emberiségnek
egy nemzetet megtartani – mondá Széchenyi ezelőtt ötvennégy évvel –
sajátságait, mint ereklyét megőrizni és szeplőtelen minőségben
kifejteni, nemesíteni erőit, erényeit s így egészen új, eddig nem ismert
alakokká kiképezve, végczéljához, az emberiség feldicsőitéséhez vezetni,
ez legyen feladatunk».
Adja Isten, hogy az új évezred megoldja a nagy feladatot!