Puszta-Kovácsi, 1883 junius 10.
Üdvözlöm önöket, uraim, a Kisfaludy-Társaság nevében; s azt hiszem, hogy
nemcsak a Kisfaludy-Társaság, hanem az egész irodalom érzelmeit
tolmácsolom, ha egyszersmind köszönetet is mondok önöknek kegyeletökért,
hogy Bessenyei György sírját emlékkővel jelölték meg. A vén almafa, a
melynek árnya alá temették egykor az agg bihari remetét, rég kidőlt, a
sír rég egyenlő lett a földdel, s új meg új tavasz virágai, új meg új
tél hava födték el azt szemeink elől. De önök fölkeresték a drága
hamvakat s ím emlékkő hirdeti a késő nemzedéknek is, hogy hol nyugszik
az a férfiú, a kivel új korszak kezdődik irodalmunkban, a melynek
fejlődése átalakítja társadalmi és állami életünket.
A XVIII. század azon évtizedei, melyekben Bessenyei György született és
férfiúvá ért, szomorú, talán legszomorúbb korszaka volt Magyarországnak.
A kedvező külső körülményeknek nem feleltek meg a belsők, külsőleg ép
testünkben lelkünk haldokolni látszott. Magyarország a mohácsi
veszedelem óta sohasem volt egészebb, egységesebb, mint ekkor, s mégis
sohasem volt kevésbbé Magyarország. A török hódítás és befolyás végkép
megtört; Erdély visszaszállott a magyar koronára, a bánság
visszacsatoltatott, de nemzeti öntudatunk mindinkább hanyatlani kezdett.
Az ősi alkotmány állott még, de csak külsőségében; csak névleg voltunk
önálló állam, tényleg tartománynyá sülyedtünk. Az ország koronként békét
élvezett, de a béke művei ellenünk fordúltak. A műveltség szélesebb
körben kezdett terjedni, mint azelőtt, de egészen idegen volt. Az
aristocratiának csak neve és előjogai hirdették magyarságát, de nem
szíve és nyelve. A középnemesség egy része utánozta az aristocratiát,
más része pedig némi elvadultságba esett vissza. Néptelen városainkba
idegenek telepedtek s kezökbe vették az ipart, kereskedelmet,
művészetet, s kezdték magokba olvasztani erőtelen polgárrendünket. A
nemzeti irodalom, mely a XVII. században oly kitünő költőket és
prózaírókat tudott felmutatni, egészen elnémult, nyelvünk
elparlagiasodott, mintha a nemzeti műveltségnek még csak vágyáról is le
akartunk volna mondani. Egyszóval, mint Vörösmarty mondá e korról:
Lassú halálnak mérge szállt reánk.
Ekkor alapíttatott 1760-ban a magyar királyi testőrség intézménye, talán
más czélból, mint a mit eredményezett. Tódultak ide a középnemesség
ifjai. De 18–20 éves korukban jövén Bécsbe, sokkal magyarabb szelleműek
voltak, mintsem oly idegenekké válhattak volna, mint aristocratáink
gyermekei, a kik ott növekedtek fel, de egyszersmind lelkesebbek,
mintsem ne érezték volna műveltségök hiányát. Megragadta őket az
elmaradottság és szégyen érzete és a min magok átmentek, azt éreztetni
kivánták nemzetökkel is. Bessenyei György volt közöttük a leglelkesebb.
Tizenkét évig művelte magát és áthatva a franczia irodalom szellemétől,
a mely akkor egész Európában uralkodott, elhatározta, hogy feltámasztja
halottaiból a magyar irodalmat és megindítja nemzeti műveltségünk
fejlesztését.
Társaságot alapított testőrtársai között, a magyar nyelv és irodalom
művelésére, s e hagyományos szellem egész a múlt század végéig megmaradt
a testőrségben és Kisfaludy Sándor is innen lépett az írói pályára; de
Bessenyei föllépte, 1772–1784-ig kiadott számos költői philosophiai és
történeti munkái még nagyobb mozgalmat indítottak meg benn a hazában. A
szunnyadó erők és új tehetségek egész serege követte a merész
kezdeményező példáját, sőt új vezérek támadtak s Révay és Kazinczy
mintegy megalapították az újabb irodalmat. Az a láng, mely egy század
óta a magyar írók s az egész magyar nemzet keblét hevíti, abból a
szikrából gyuladt fel, a mely Bessenyei lelkéből pattant ki először.
Méltán jelölik nevével újabb irodalmunk kezdetét.
De Bessenyei nemcsak elhanyatlott irodalmunkat támasztotta fel
halottaiból, hanem azon társadalmi és politikai reformokat is hirdette,
melyek a nemzeti műveltséggel kapcsolatban vannak. Senki sem fejezte ki
nála korábban és világosabban azt a nagy igazságot, hogy egyesek
kiművelhetik ugyan magokat idegen nyelv és irodalom segélyével, de egy
egész nemzet csak saját nemzeti nyelvén művelheti ki magát. A
legműveltebb nemzetek példái lebegtek előtte, tudákosság helyett
tudományt követelt, a tudomány és élet egymásra hatását, s legalább
eszmei kibontakozást a középkori intézmények békóiból. Megtámadta
közoktatásunkat, a melynek tannyelve holt nyelv volt, a közigazgatásban
és törvénykezésben a nemzeti nyelv használatát sürgette s egy kitünő
röpiratban indítványozta, hogy akadémia alapíttassék, a magyar nyelv és
tudományok művelése végett.
Eszméinek hatása már érzett az 1790-diki országgyűlés szónokain,
századunk első évtizedeiben pedig Nagy Pál erélyes szószólójokká vált, s
épen Nagy Pál beszédeinek hatása alatt Széchenyi megvalósítá tervét, s
megalapította a magyar Akadémiát. Ime, irodalmi mozgalmaink kapcsolata
társadalmi és politikai törekvéseinkkel; ime küzdelmeink hosszú sora, a
melynek első bajnoka Bessenyei volt.
Immár elmúlt egy százada annak, hogy Bessenyei föllépett, s több egy
félszázadnál, hogy e sírban aluszsza örök álmait. Mily küzdelem, mennyi
változás egy század alatt! Nemzeti műveltségünk erős gyökeret vert,
társadalmi és politikai intézményeink átalakúltak s hazánk kivívta
önállását.
De Bessenyei sírjánál nemcsak a múlt kegyeletes emlékeit érezzük
szívünkben, hanem a jelen kötelességeit s a jövő reményeit is. Egy
század sikeres küzdelme egy új század új küzdelmeire lelkesít bennünket.
Nemzeti műveltségünknek még nagy erősödésre, nagy fejlődésre van
szüksége, önállásunkat csak súlyos szellemi és anyagi munka árán
tarthatjuk fenn, erősíthetjük és fejleszthetjük. Merítsünk erre erőt
Bessenyei példájából is. Áldás hamvaira, lebegjen szelleme közöttünk!