A kerepesi-úti temetőben 1880 október 31-én.
Tisztelt gyülekezet! Majdnem öt éve mult, hogy egy zord téli napon Toldy
Ferencz hült tetemeit e temetőbe kisértük. Mennyi gyász borult
koporsójára, legkivált az Akadémiáé, melynek már megalakulásakor tagja,
évtizedeken át titkára és éltető lelke volt; az egyetemé, melynek
tanszékén egy úgyszólva általa teremtett tudományt hirdetett; a
Kisfaludy-Társaságé, melyet alapított, s mint igazgatója, majd elnöke
oly sokáig s annyi sikerrel vezetett; a fővárosi képviselőtestületé,
melynek legbuzgóbb és legérdemesebb tagjai közé tartozott. Oly hirtelen
és váratlan történt halála, hogy alig hihettük el. Hisz’ még azelőtt egy
pár nappal élénken vett részt mindennemű munkásságban, hévvel beszélt
megirandó munkáiról, mintha lélekben és testben örök ifjúsággal áldotta
volna meg az ég, sőt még aznap este is egy új munkába fogott, íróasztala
mellett érte a halál, mint a hőst a csatatéren E körülmény még fájóbbá
tette veszteségünket, s megsirattuk benne a tudóst, a hazafit, a
barátot, a buzdítót s utolsó bajnokát azon hős csapatnak, melynek
irodalmunk újjászületését köszönhetjük.
És most, a midőn síremlékét avatjuk föl, a melyet közadakozásból emelt a
Kisfaludy-Társaság, ugyanazon testületek képviselői, ugyanazon résztvevő
közönség állja körül sírját, ugyanazon kegyelettel, de más érzések
között. Akkor lelkünk olyan volt, mint a zord téli nap alkonya, mely
dermesztő éjbe merül, most az őszi napfényhez hasonló, mely enyhít s
megaranyozza a sírt. Akkor gyászoltunk, most emlékezünk, akkor csak
Toldy koporsóját láttuk, most egész pályája tárul föl előttünk, s
ugyanazon eszmék és érzések rezegnek át lelkünkön, melynek az elhunyt
képviselője volt.
Valóban Toldy pályája szép és lelkesítő pálya. Senki sem őrizte meg
hivebben és teljesíté buzgóbban Kazinczy és Kisfaludy Károly
hagyományát, mint ő. A nyelvben és nyelv által fejleszteni ki a
nemzetiséget, az irodalomban és irodalom által szilárdítani meg
mindkettőt, s így fölébresztve az álomba sülyedt nemzetet, egyszersmind
újjászülni az elhanyatlott magyar államot: ez volt a szent hagyomány.
Maga Toldy megjegyzi egyik életrajzi töredékében, hogy mindazokat, kik a
huszas években s általában az Akadémia megnyitása előtt, de ezután is
1848-ig a magyar írói pályán működtek, legfőkép a hazafiság vezette,
életök föladata a magyar nyelv és irodalom művelése és terjesztése volt,
s mindkettőt nem mint végczélt tekintették, hanem mint eszközt a
nemzetiség, s ha lehet, a magyar állam fölelevenítésére. Erre törekedtek
nagyok és kicsinyek, ez tette a magyar írókat, erőseket és gyengéket
testvérekké, s mint az első keresztyének bátorították, lelkesítették
egymást azon büszke önérzetben, hogy végre is ők fogják a nemzetet
életben tartani, míg eljő politikai ébredése s üt a fölszabadulás órája.
Az óra ütött s egy új korszak derült Magyarországra, de egy gyásznapon
minden, egy egész félszázad munkája veszendőnek látszott. S ekkor Toldy
állott először a romokra hirdetni a régi hitet. A forradalom után
megjelent első magyar könyv előszavában vigasztalja és bátorítja
elcsüggedt nemzetét. «Minden egyéb fensőség ingatag – kiált föl – csak a
szellemé biztos és maradandó. Ebben nemzetünk jövője és semmi egyébben.»
Saját lakására gyüjtötte össze az Akadémia szétriadt tagjait,
megindította _Uj magyar muzeum_át e sokat kifejező jelmondattal: Peragit
tranquilla potestas quæ violenta nequit; élére állott a történetirodalmi
mozgalmaknak, hogy a nemzet multjából merítsen erőt jövőjére, az
egyetemen mint magántanár lépett föl irodalomtörténeti fölolvasásaival,
hirdetve az ifjúságnak, hogy nemzetünknek nemcsak politikai multja van,
hanem irodalmi is, s így jövőjének is kell lennie.
Azonban Toldy, Kazinczy és Kisfaludy Károly hagyományához még egy új
törekvést csatolt. Amazok inkább csak a nemzeti irodalmat igyekeztek
megalapítani, Toldy a magyar tudományosság megalapítása felé is fordítá
a nemzet figyelmét. Ifjúságától egész haláláig izgatott a mellett, hogy
a tudomány minden ágát művelés alá vegye a magyar. Maga jó példával ment
elől, előkészítette az Akadémia reformját, tudományos vállalatokat és
egyesületeket alapított, s buzdította négy-öt írói nemzedék ifjú
tehetségeit. Sok oldalú fogékonysága, buzgó tevékenysége bámulatos volt,
s mindvégig a magyar tudós példányképe maradt, ki a tudományt erős
nemzeti érzéssel párosítja. Fennen vallotta, hogy a tudomány főczélja
ugyan maga a tudomány, s ez nemcsak egy nemzeté, hanem az egész
emberiségé, de minden tudós első sorban hazájának szolgál, s dicsőségét
nemzetével osztja meg. Buzgón hirdette, hogy a politikai rendszabályok
egymagokban meg nem védik, ki nem fejlesztik, s még kevésbbé terjesztik
a nemzetiséget. A tudomány sulya s a művészet varázsa az, mi biztosít,
fejleszt és hódít. Mélyen hitte a nemzeti műveltség államalkotó erejét,
s abban a reményben hunyt el, hogy küzdelmeinket siker koronázza.
Nyugodjál csendesen, kifáradt bajnok, s álmadozzál reményeidről.
Ringassanak szép álmokba barátaid Kölcsey és Vörösmarty hymnuszainak
hangjai, melyek sirodnál ime újra megzendűlnek. Álmadozzál arról, hogy
megbűnhödte már e nép a múltat és jövendőt; álmadozzál azon jobb kor
teljességéről, mely után buzgó imádság epedez százezrek ajakán. Az a
koszorú, melyet sirodra teszünk, nemcsak a kegyeletes emlékezet jelképe,
hanem a lelkesedésé is, hogy azt a hagyományt, melyet Kazinczytól és
Kisfaludytól örökölve, ránk szállítottál, hiven megőrizni és buzgón
teljesíteni törekszünk.