Azok a költők és szépprózaírók, a kik a Kisfaludy-Társaságot
alapították, a nemzeti és művészi irány összeolvasztását tűzték ki
főczélul. Kisfaludy Károly kezdeményezte ezt, de Vörösmarty volt
főképviselője; őt nemsokára Petőfi és Arany követték, a kik ez irányt
tovább fejlesztve, még nemzetibbé, még művésziebbé varázsolták
költészetünket. Messze vezetne annak fejtegetése, hogy költészetünk és
szépprózánk szellem és tartalom, műfaj, alkat és formák tekintetében
mily változásokon ment át. Elég lesz, ha – mielőtt megnyitnám ünnepélyes
közülésünket – röviden csak költői és szépprózai nyelvünk fejlődéséről
elmélkedem, egy-egy pillantást vetve a mai állapotokra.
Költői és szépprózai nyelvünket Kazinczy emelte ki sülyedtségéből,
felköltve a stilérzéket és sürgetve a művészi irányt. Iróink akkor
ugyanazon szín- és jellemnélküli nyelven írtak prózát és verset, dalt és
eposzt, elbeszélést és értekezést. Kazinczy, az ó- és újkor remekeire
hívatkozva, követelte a tárgyszerű előadást s egyszersmind maga jó
példával ment elől eredeti és fordított műveiben. Tulajdonképen csak
azért fordított, hogy példát adjon a különböző stilfajokra. De az akkori
irodalmi nyelv szegény volt és sok idegen szóval kevert. E mellett a
szókötés mind erőtlenebbé vált s elvesztette a csin és fordulatosság
bájait. Kazinczy, hogy bővítse a nyelvet és emelje a költői szólamot,
régi szókat elevenített fel, tájszókat általánosított, új szókat
alkotott és új szókötési formákat és szólásmódokat kisérlett meg.
Így alakult meg újabb költői nyelvünk és szépprózánk. A fölelevenített
régi s mindinkább meghonosodó új szók nemcsak bővítették nyelvünket,
hanem új színt kölcsönöztek a költői szólamnak. A gyökelvonás számos új
szava, az elnyulósodott származékok megrövidítése elősegítette a
könnyebb verselést és folyékonyabb prózát. Ismert szók új árnyalatú
használata, szabatosság, választékosság és hangzatosság váltották föl a
bőbeszédű szélességet és a nehézkes kuszáltságot. A tárgyszerű előadás
mindinkább utat tört s a műfajok természetéhez alkalmazkodott. Költői
nyelvünk valóban művészi lőn, de egy s más tekintetben idegenszerű is,
választékos fordulatosság szállott bele, de az eredetiség és magyarosság
árán. Kazinczy műfordításaiban az idegen íróknak nemcsak stiljellemét
igyekezett visszatükrözni, hanem oly nyelvi szépségeit is, a melyek
többé-kevésbbé idiotismusok. S ily szólásmódokat többször eredeti
munkáiba is felvett. Hirdette, hogy «nem botol, a ki tudva, akarva
botol»; nem a nyelvtan a fő, hanem az æsthesis. Izlést és formaérzéket
keltett fel íróinkban, de mesterkedést is, elválasztotta a költői
nyelvet a köznapitól, de nem egy tekintetben a művészit is a
magyarostól. Költői nyelvének e sajátságait többé-kevésbbé megtaláljuk
majd minden magyar költőnél, a kire nagyobb hatása volt. A magyaros és
idegenszerű, a természetes és művészi küzdésben vannak egymással s nem
tudnak egészen kibékülni.
E küzdelmet és ellentétet Vörösmarty békéltette ki. Lángelméje leginkább
nyelvében nyilatkozik. Híve volt Kazinczy művészi irányának és
nyelvújításának egyaránt, de a magyar nyelv és saját költői géniusa
sugalmai szerint. Nyelvújító ő is, de mérsékelt és épen úgy gyűlölte az
ósdiak, mint az újítók túlságait. Mintegy összeolvasztotta a régi és
megújított nyelvet, mindeniktől épen azt kölcsönözve, a mi a költői
nyelv emelésére szolgál. Ő is elválasztotta a költői nyelvet a
köznapitól, de ennek inkább csak virágává fejlesztette s nem oltott bele
idegen ágat. Mily mindennapi szók vagy kifejezések válnak az elhelyezés,
kapcsolat, fordulat vagy átvitt értelem utján az erő, méltóság,
szenvedély, naivság, kellem addig nem hallott hangjaivá. Mily
kifogyhatatlan a jellemző és új árnyalatú epithetonokban, mennyire nem
szorul meg soha s oly gazdagnak látszik nyelve, mintha ő teremtené.
Különösen átvitt értelmű kifejezésekben gazdagította költői nyelvünket.
Közülök sok oly közkeletüvé vált, hogy nem is vélhetjük újnak. Egyszóval
Vörösmarty megalapította, sőt a nemzeti szellem melegén ujjászülte
Kazinczy törekvéseit. Ezóta a nemzeti elem kerekedett felül költői
nyelvünkben, Petőfi és Arany, a kik Vörösmarty után léptek föl, ez
irányt fejlesztették tovább.
Petőfi is a megújított nyelv alapján állott, de többet merített a
népnyelvből, mint Vörösmarty s egyszersmind az egyszerűségre adott
példát. Őszinte lelke ellensége volt érzelmi és nyelvi szenvelgésnek
egyaránt. Mint a magyar dal mestere, a népköltészet nyelvének friss
eredetiségét, könnyed bájait, heves szökelléseit szövi a magáéba s ebben
minden magyar költőt felülmul. Mintegy fejlődésbe indítja a népi elemet,
folyvást művészettel párosítva. Arany az ő példáján lelkesült, de
nemcsak a nép nyelvéből merített, hanem a régi nyelvből is. Mindkettőt
tüzetes tanulmány tárgyává tette s fölszedett belőlük minden virágot,
minden ritkább, ünnepibb, hathatósabb kifejezést, fordulatot. Mintha a
régi nyelvet csak folytatná, de újjá szülve, mintha a nép nyelvéből csak
azt venné át, a mi művészi, bár részben maga alkotja. S a nyelv a tárgy
szerint régies, népies, újabb szinezetű és mindig van benne valami
tárgya szinéből, alakjából, hangjából, egy szóval: természetéből. Senki
sem ismeri és alkalmazza jobban a régi és élő nyelv különösebb és finom
árnyalatu szókötéseit s ezek nyomán maga is újakat merészel. Ebben oly
gazdag, mint Vörösmarty az átvitt értelmű új kifejezésekben. Hirdeti a
költői szabadságot, az æsthesis jogát, mint Kazinczy, de más módon, más
eszközökkel: a magyar nyelv szellemében. Mindezt nemcsak eredeti
műveiben találjuk meg, hanem műfordításaiban is. Mindig tekintetbe veszi
a műfaj sajátságait, a költő egyéniségét, de oly módon, hogy a magyarban
ugyanazon hatást tegye vagy legalább ahhoz hasonlót, a minőt tett az
illető nyelven.
E három nagy költő nyelve természetesen hatott szépprózánkra is, mert a
széppróza mindig a költészettől nyer ösztönt és ihletet; tőle tanulta
meg, saját tárgyaihoz alkalmazva, a stil erélyét, élénkségét, bájait s a
mi oly lényeges, a műalkat művészetét. De a széppróza, bár nyelvi
tekintetben is jeles műveket mutathatunk fel, kivált a szónoklat és
elbeszélés műfajában, nem emelkedett a fejlődés oly magas fokára, mint
költői nyelvünk. A magyaros és művészi, a tárgyszerű és természetes nem
olvadtak össze benne oly testvériesen. Azonban a törekvés nem hiányzott
s ezt a kritika is támogatta, mely nem egyszer támadta meg az
idegenszerűséget s a nyelvújítás visszaéléseit. «Van kora az újításnak,
van kora a conservatiónak – írta Arany János 1865-ben, – az utóbbi most
szükségesebb nyelvünkben, mint az első.» A költők és szépprózairók már
kevés új szót alkottak s a régiebbeket is megválogatva használták s így
a nyelvújítás túlságai inkább csak a tudomány, hivatalok és hirlapok
nyelvében mutatkoztak Épen azért az a mozgalom, melyet a hetvenes
években újabb nyelvészeink indítottak, s a neologia ellenében, mint új
orthologiát állapítottak meg, kevés hatással volt mind a költői nyelvre,
mind a szépprózára. A költők és szépprózaírók azt hitték, elég, ha
lerázták a neologia bilincsét, s nincs ok, a miért fölvegyék az
orthologiáét. A legjobb költők és szépprózairók minden irodalomban
eclectikusok voltak s nem szegődtek merev nyelvészeti elméletekhez. A
magyar költők annyival kevésbbé lehetnek orthologok, mert ők kezdették
ugyan meg a visszahatást a neologia erőszakosságai ellen, de óvakodva a
másik túlságtól, soha sem tagadták meg termékenyítő hatását és
vivmányait. Valóban az új orthologiának épen úgy megvannak a maga
túlságai, mint a régi neologiának elméletben és gyakorlatban egyaránt.
Új orthologjaink hirdették, hogy a nyelv természeti termék, melyhez az
író keze nem nyulhat, pedig a nyelv történeti termék is, sőt még a
conventiónak is van benne része. Hibáztatták a gyökelvonást, elítélték a
neologia így alkotott szavait, holott a népnyelv folytonosan alkotott és
alkot ily szókat, a mint az épen az általok dicséretes szorgalommal
gyűjtött népnyelvi adatokból kiviláglik. Megtámadták az úgynevezett
kihalt képzők segélyével létrejött új szókat, de nem tudják és nem is
tudhatják bebizonyítani, hogy az illető képzők mennyiben kihaltak, vagy
ha a kihalt szók föleleveníthetők, miért ne lehetne ugyanezt tenni a
kihalt képzőkkel is. Elvetendőnek tartották a neologia minden oly
szavát, a mely nem elég szabatos analogia utján származott, noha
ilyeneket találunk a népnyelvben is. A költők azt hitték, hogy a mi
szabad a népnek, az szabad az írók népének is illő mérséklettel. De ha
állanának is új orthologjaink merev elméletei, ha valamely szó majdnem
egy század óta él, legjobb íróink használják és szükség van reá, már
létjogot nyer a nyelvben s ez így van más irodalmakban is. A költők és
szépprózaírók követték a Vörösmarty, Petőfi és Arany jelölte utat s
annyival inkább nem mondhattak le a neologia vívmányairól, mert magok az
orthologok is kénytelenek használni sok oly szót, melyeket hibáztatnak,
de nem tudnak pótolni, a melyekkel pedig pótolni akarják, ritkán
szabatos értelműek vagy tetszetősek, kivált a költői nyelvben.
Nem az a baja költői nyelvünknek és szépprózánknak, hogy nem esküdött az
orthologia zászlója alá, hanem, hogy kezd megfeledkezni Kazinczy nyelvi
æsthetikájáról, mely szerint a stilnek tárgyszerűnek kell lenni,
alkalmazkodni a különböző műfajok jellemző sajátságaihoz. A mi az egyik
műfajban jó lehet, a másikban hiba, de nagyobb hiba ugyanazon stil
minden műfajban. Arany már a hatvanas években megjegyezte, hogy a dal
hangját átviszszük a lyra egyéb fajaira, hol más hang, más diszítmény,
más nyelv kivántatnék, sőt átviszszük az eposzba, drámába, hol az által
gondolunk költői színvonalra emelkedni, ha fokonkint a dal hangját,
nyelvét és mellékes cziczomáit alkalmazzuk. E tekintetben nem sokat
haladtunk, sőt bizonyos átlagos sima, folyékony költői nyelv képződött,
melyet örömest alkalmazunk minden műfajra. De ha ki is emelkedünk
belőle, ritkán birjuk eltalálni az ódai szárnyalás nyelvét, a kellemnek
áldozunk, a hol a fenségnek kellene s midőn más műfajban a kellemet
akarjuk kifejezni, oda tolakodik egy-egy kirivó jelző, nehézkes szókötés
vagy hibás rhythmus s megrontja a hangulatot. Új szólamokra és
fordulatokra sem igen gondolunk. Nem érleljük meg annyira
gondolatainkat, hogy megtaláljuk a legjellemzőbb kifejezést, hevenyészve
erőltetjük s később sem igen javítunk rajta. Hajlandók vagyunk azt
hinni, hogy a kifejezés gondja árt a gondolat és érzés közvetlenségének.
Küzdjünk meg az eszmék hiénáival s ne bajlódjunk a szók egérfarkával, –
mondá valaki – egy kissé dagályosan. Csak az a baj, hogy a költészet
hatása majdnem fele részben a nyelv művészetétől függ. Különösen drámai
nyelvünk nem birja kifejteni stiljét, a legtöbbször vagy lyrai szónokias
ömledezés vagy nehézkes próza. A párbeszéd művészetére, a mi a drámai
hatás egyik főforrása, kevés gondot fordítunk s a vígjáték nyelve
mintegy várja kiképzését. A társalgási nyelv finom árnyalatait, élezett
fordulatait, a komikai szeszély csapongásait, a műfaj sajátságaihoz
képest épen oly módon kellene kifejezni, mint a hogy Vörösmarty, Petőfi
és Arany az eposz és lyra nyelvét kiképezték.
Szépprózánkban bizonyos haladást vehetni észre. Egyszerűbbé vált, nem
oly szónokias, mint régebben. Elvetett sok csinált díszítményt, melyet
azelőtt kedvelt. E tekintetben követte költői nyelvünket saját
eszközeivel. Arra a tárgyszerűségre és különféleségre nem tudott ugyan
emelkedni, mint lyrai és epikai költészetünk legkitünőbb művei, de
mindenesetre természetesebb és egyszerűbb. Azonban hajlik a köznapiság
felé s olykor egészen az. Jól mondja Horatius, hogy kerülve egy hibát,
könnyen másba sodortatunk, ha nincs hozzá elég művészetünk. Ezért
használ szépprózánk annyi idegen szót, melyeknek nagy részét
elkerülhetné. Nem igen válogatós, mert természetes akar lenni s épen
azért nem törekszik emelni, csak követi a közbeszéd, a társalgás
nyelvét. Sőt tovább megy, kezdi elfogadni némely hirlap förtelmes
helyesírását s az idegen szót, legyen az görög, latin, német, franczia
vagy angol, magyarosan írja. Már Kazinczy azt tanácsolta az íróknak,
hogy idegen szót, ha nem vált magyarrá, az illető nyelv helyesírása
szerint kell írni. Ez elvet fogadta el az akadémia is. De ezt már
meghaladott álláspontnak hajlandók tekinteni szépprózaíróink, azt
hiszik, hogy így magyarosabbak, pedig csak elősegítik a kevert nyelv
terjedését és gyöngítik a nyelvérzéket. Azonban a köznapiság nemcsak
ebben nyilatkozik. Szépprózánk igen szoros kapcsolatba jött a
hirlapokkal és eltanulta tőlük a rögtönzést, a hevenyészetet, holott
szépprózát hevenyészni gyakran nehezebb, mint kötött beszédet, mert a
rhythmus már magában a hangzatosságra, válogatásra, fordulatosságra
szoktatja az írót. A ki az írásban hevenyészethez szokik, könnyen lesz
bőbeszédű, színtelen, modoros, sőt léha. Könnyeddé, világossá, erélyessé
vagy épen tömörré csak gond teheti az írót. A műfaj sajátságaihoz
alkalmazkodva minél jellemzőbben, minél elevenebben írni: hosszas
gyakorlat és folytonos fáradság gyümölcse. A köznapiság még nem
természetesség, a pongyolaság nem egyszerűség. Valamint költeni és mégis
igaz maradni: a valódi költészet, úgy természetes lenni és művészivé
emelkedni: a valódi széppróza.
Ide járul még az a körülmény, hogy vagy könnyen esünk idegenszerűségbe,
vagy nagyon is törekedünk magyarosságra. Bizonyára az idegenszerűség
kerülése alapja a jó magyar prózának, bár nem mindig idegenszerűség az,
a mit annak bélyegez némely túlbuzgó nyelvész. Azonban a nyelv
természete szerint írni, megtartani a szókötés szabályait, minél több
népies kifejezést, és szólásmódot használni, még nem széppróza. Kazinczy
idejében az æsthetikai szempont volt a fő, a nyelvtan és a népies
magyarosság mellékes, most ellenkezően a nyelvészkedés és a népies
magyarosság a fő. A kritika rendesen azzal dicsér meg valamely könyvet,
hogy magyarosan, vagy tősgyökeres magyarsággal van megírva. De azzal nem
igen bajlódik, vajjon szépen van-e megírva, vajjon széppróza-e, vajjon
alkalmazkodik-e a műfaj sajátságaihoz s azok a népies kifejezések a
magok helyén állanak-e? Lehet valamely kifejezés tősgyökeres magyar, de
nem odaillő, a hol a szerző használja, mert nem emeli, sőt megrontja a
mű hangulatát, stilusát. Dugonics mennyi közmondást, népies kifejezést
halmozott össze, de vajjon szépprózát írt-e s nem illett-e rá Kölcsey
satirája? A népköltés nyelve s általában a népnyelv sok oly becses
anyagot szolgáltat, melyek igen alkalmasak a fenség, erő, kellem és
humor kifejezésére, de az erő durvasággá fajul, ha nem jól alkalmazzuk s
a fenség, kellem és humor egészen más hatást idéznek elő, ha válogatás
vagy ha szükséges átalakítás nélkül használjuk a népi szólásmódokat. E
mellett némely író népiesb akar lenni a népnél s épen azt koczkáztatja,
a mire talán törekszik, a keresetlen egyszerűséget. Van olyan mű is,
melyben különös vegyületben találjuk az idegenszerűséget a magyarossal,
amazt akaratlanul, emezt czélzatosan, de művészi öntudat nélkül.
Legnehezebb a művészi és magyaros összeolvasztása a széppróza oly
részeiben, a melyek meghaladják a nép gondolat- és érzelemkörét, s így a
népnyelvből keveset meríthetni. Ez próbálja meg leginkább az író
nyelvérzékét és alkotó erejét, hogy a nyelv szellemében új árnyalatú és
szinezetű szólással győzze le a kifejezés nehézségeit. Itt fenyeget
bennünket leggyakrabban az idegenszerűség örvénye, a melyet oly bajosan
tudunk elkerülni.
Azonban e jelenségek kirivóbban csak általában véve észlelhetők;
egyeseknél megvan a törekvés a művészi és nemzeti irány
összeolvasztására, mely szépprózánkat egyedül emelheti oda, a hová
költői nyelvünket nagy költőink emelték. Ez irány erősítése legyen
feladatunk annyival inkább, mert szépprózánk némely faja még nincs
eléggé kiművelve s új szépségek kifejtésére számíthatunk. Én hiszek és
remélek szépprózánk jövőjében s e hittel és reménynyel megnyitom a
Kisfaludy-Társaság L-ik ünnepélyes közülését.