Kisfaludy Károly, a kinek nevét viseli Társaságunk, élete végső éveiben
nemcsak költő, hanem hirlapíró is akart lenni. A Széchenyi föllépte új
lelkesedést, új irányt lehelt az ifjabb írói nemzedékbe. Kisfaludy
Károlyban politikai becsvágy ébredt s egy általa szerkesztendő hirlapban
saját irodalmi és Széchenyi politikai irányát akarta egyesíteni.
Széchenyi Pestre telepedve, gyakran meglátogatta Kisfaludyt s a
megindítandó lapot közlönyének szemelte ki. «Az oppositio és reform
zászlóját tűzzük ki – mondá Kisfaludy halálos ágyán az őt meglátogató
ifjú Szalay Lászlónak, – minden ifjú embernek velünk kell tartani.»
Azonban Kisfaludy 1830 nov. 21-én meghalt; lapját, a _Jelenkor_t és
mellékletét, a _Társalkodó_t, nem ő indította meg, hanem az Aurora-kör
egyik tagja, Helmeczy. A lap csakugyan Széchenyi közlönyévé vált s a
politika mellett igyekezett szolgálni az irodalmat is.
Kisfaludy Károly bár új szellemben akarta megfutni hirlapírói pályáját,
egy pontra nézve egészen hagyományos úton indúlt. Hirlapjaink kezdettől
fogva az irodalom szolgálatában is állottak. A kapcsolat hol lazább, hol
szorosabb volt, de soha sem hiányzott; változtatta alakját, szellemét,
de mintegy hagyományossá vált. A mult század végén és a jelen elején,
mint akkor majdnem egész Európában, a magyar politikai lapoknak is
megvolt irodalmi és tudományos mellékletök. Így a _Magyar Hirmondó,
Magyar Kurir. Magyar Merkur_, a _Magyar Múzsa. Bibliotheka_ és
_Kedveskedő_ czímű irodalmi mellékletekkel jelentek meg, épen mint a
_Hazai és Külföldi Tudósítások_, a _Hasznos Mulatságok_, az _Erdélyi
Hiradó_, a _Nemzeti Társalkodó_ és a _Hirnök_ a _Századok_ czímű
melléklapokkal. A negyvenes években keletkezett lapok már kezdték
mellőzni a mellékleteket s az irodalmi és tudományos részt a főlapba
olvasztották be. A _Világ_, majd a _Budapesti Hiradó_ divatba hozták a
tárczát, melyben beszélyeket közöltek. A _Budapesti Hiradó_ a regények
közlését is megkezdette Jósika egyik újabb regényével s Toldy Ferenczre
bizta az irodalmi kritika vezetését. Egyszóval a politikai lapok
egyszersmind irodalmi közlönyökké is váltak. A politikai és irodalmi
tartalom e szoros kapcsolatát azonban leginkább kifejezve találjuk az
ötvenes években. Különösen két lap, a _Pesti Napló_ és _Magyar Sajtó_
törekedtek a kapcsolatra. A _Pesti Napló_ ment elől jó példával és
nyomósabb munkássággal. Hirlapjaink sohasem tanúsítottak több figyelmet
és keltettek több érdeket tudományos és irodalmi intézetek és társaságok
iránt, mint ez években. A tárcza szerkesztése kiváló gondban részesült;
nemcsak szépirodalmi művek jelentek meg benne, hanem kisebb irodalmi
tanulmányok és bírálatok is. Különösen a két főhirlap körül
csoportosultak a régibb és újabb kritikusok s a politikai mellett
bizonyos irodalmi szinezete is volt mind a kettőnek. E jelenség okai a
változott körülményekből is magyarázhatók. Az újonnan alakult egységes
osztrák állam megfosztotta nemzetiségünket minden állami segélyforrástól
s annak biztosítására és fejlesztésére nem maradt más tér, mint a
társadalmi és irodalmi. A társadalmi munkásság irányítása, az irodalmi
munkásság utjainak és vezéreszméinek kijelölése a kor legfontosabb
kérdésévé emelkedett s megvolt bizonyos politikai fontossága is, a
mennyiben a szenvedőleges ellenállásnak némi cselekvő erőt kölcsönzött.
A megtiprott nemzetiség az irodalom terén védte magát s a politikai
térről leszorult tehetségek tudományos és irodalmi tanulmányokkal
kezdtek foglalkozni. De a külső okok mellett a belsők sem hiányoztak.
Mindinkább meggyőződéssé vált a komolyabb elmékben, hogy legalább egy
pár politikai lapnak rendszeresebben kell szolgálni az irodalmat, mint
eddig, mert elterjedtségöknél fogva sokat tehetnek a tudomány
népszerűsítésére, az ízlés nemesítésére, kivált a mi sajátságos
viszonyaink között. Igy alakult meg hirlapjainkban bizonyos benső
kapcsolat a politikai és irodalmi tartalom között. Azonban egy pár
évtized óta a kapcsolat mindinkább lazúlni kezd. Lehet, hogy ennek oka
az élénkebb politikai élet, mely háttérbe szorítja az irodalmi részt, de
úgy látszik, hogy egy s más tekintetben a szerkesztők nézete is
megváltozott a szerkesztésre nézve. A politikai pártczél szolgálata
mellett főtörekvésök nemcsak a politikai, hanem mindennemű hírek s
mendemondák gyors közlése, azért mennél több gyors kezű reporterre van
szükségök s mennél kevesebb komolyabb íróra. Bizonyára a hírek gyors
közlése kötelessége minden hirlapnak, de nem ártana egy kissé a
válogatás s talán igen is sok hatásvadászó ujdonságot kell olvasnunk
elméskedő vagy érzelgős czikké föleresztve. Az ilyesmi még tűrhető
kisebb lapokban, de baj, ha a nagyobb és komolyabb lapok is a kisebb és
könnyelműbb lapokat veszik mintáúl. Baj az is, hogy több hírlapunk van,
mint szükséges s nincs hozzá elég képzett írónk. S ez nemcsak a
politikai, hanem az irodalmi és vegyes tartalmú lapokra nézve is áll.
Nem igen törekszünk arra, hogy a meglevőket erősítsük, hamar újba
kezdünk, az erő megoszlik, a szinvonal alább száll s a lap vagy
folyóirat érdeke nem mindig egyszersmind az irodalomé.
Mindez s több más kórjelek ugyan, de azért igazságtalanság volna azt
állítani, hogy lapjaink egészen szakítottak az irodalommal. Költői
műveket, regényeket most is örömest közöl minden lap, sőt többet, mint
régebben. Nagy ünnepek alkalmával külön szépirodalmi mellékleteket
veszünk. A szerkesztők egy egész kosár virággal kedveskednek
olvasóiknak, pedig ezek talán szivesebben vennének egy csinosan kötött
bokrétát. A színbirálat sem ment ki a divatból. Minden lapnak megvan a
maga színbirálója, ha másnemű birálatokban nagy hiányt szenved is. Nem
tagadhatni, hogy jó színbirálatokat is olvashatunk, de a legtöbb mégis
csak azt a hatást teszi ránk, mintha a birálók többet merítenének rokon-
vagy ellenszenvökből, mint a dramaturgiai elvekből és tanulmányokból.
Régebben a színbirálók sokat foglalkoztak a magyar szavalat törvényei
megállapításával, vitatkoztak az új franczia drámáról, a szinpadi és
drámai hatásról, fejtegették a tragikum és komikum sajátságait. Most azt
hiszik, hogy az ilyesmi úntatja a közönséget. Lehet, hogy az újabb
színbirálatok mulatságosabbak, de mindenesetre kevesebb eszméjök van,
mint a régieknek s az eszmék cultusa helyett a személyeké felé hajolnak.
A személyes rokon- és ellenszenv régibb színbirálatainkban sem volt
ritkaság, de igyekezett mérsékelni magát vagy eszmékkel vegyűlt.
A mily élénk érdeklődést tanusítanak hirlapjaink a szinházak iránt, épen
oly kevéssé figyelnek a tudományos és irodalmi társaságok, intézetek
munkásságára. Régebben a szerkesztők szakférfiakat kértek föl erre, a
kik a közérdekű felolvasásokat bőven ismertették, sőt birálták. Most
helyöket úgynevezett riporterek pótolják. Nagyrészt száraz és zavaros
értesítéseket kell olvasnunk tudományos és irodalmi üléseinkről; olykor
azt sem tudhatjuk, hogy voltaképen miről van szó. S ez még hagyján!
Nagyobb baj, ha némely reporter bővebben ír és elméskedni kezd.
Általában szerkesztőink minél kiszínezettebb, minél elmésebb czikkeket
szeretnek majd minden rovatban s ettől még a vezérczikkek sem mentek.
Egész új fajú czikkek keletkeztek, melyeknek nincs egyéb czéljok, mint
elmés rajzokat közölni a képviselőházról, terjeszteni a folyosó adomáit,
humorosan leírni az ünnepélyeket, lakomákat, pártértekezleteket, városi
közgyűléseket, törvényszéki tárgyalásokat, írói és művészi
összejöveteleket, utczai és nem utczai botrányokat s gúnyolni sok
mindent, olyat is, a mi nem épen gúnyolni való. Egy idő óta oly tréfásak
és vidámak lettünk, mintha semmi okunk sem volna búra, és szükségünk a
komolyságra. Annyira félünk a nehézkességtől és unalmasságtól, hogy
inkább léhákká válunk. Mindennek van határa s minden a maga helyén jó.
Az élcz, ha erőltetjük, izetlenné válik, a humor csak elmefuttatás, ha
nem eszme és érzés szülötte s a satira csak csufolódás, ha nem erős
erkölcsi érzületből fakad.
De semmi sem mutatja annyira hirlapjainkban az irodalmi kapcsolat
lazulását, mint az a változás, a melyet a tárczákban tapasztalunk.
Régebben regények mellett birálatokat, könyvismertetéseket, kisebb
tudományos és irodalmi tanulmányokat is olvashattunk a tárczákban.
Egy-egy nevezetesebb könyv, magyar vagy idegen, nem egyszer talált
hivatott ismertetőre vagy birálóra. Szerkesztőink nem igen bátorítják az
irodalmi tanúlmányokkal foglalkozókat, de annál szívesebben fogadnak
minden oly írót, a ki életképet, vázlatot, rajzot vagy épen csak puszta
csevegést ír. Tulajdonkép csak ezek a valódi tárczaírók, a kik
uralkodnak a tárczában s ha mind így megy, minden másnemű dolgozatot
kiszorítanak belőle. Majd minden lapnak első dolga egy-egy kedveltebb
tárczaírót szerződtetni a laphoz. Ez mindennél fontosabb, olyan, mint a
szinházaknál a primadonna. Más egyéb csak kikerül innen-onnan, de a
tárczaíróról különösen gondoskodni kell. A főtárczaírót, mint vezért,
számos önkéntes követi a fővárosból és vidékről. Most majd minden fiatal
író ily rajzzal kezdi írói pályáját, mert könnyebbnek tetszik minden
egyébnél. A vidéki lapok tárczái követik a fővárosi példát. A beszély
kezd kimenni a divatból a vázlatok és rajzok e korszakában. Mintha a
kerek mese s némi részletesebb jellemrajz túlhaladott szempont volna a
szépirodalomban. Beszélyek gyüjteménye helyett évenkint tíz-húsz
rajzgyűjteményt kell olvasnunk, ha ugyan olvassuk. Egy adoma kissé
elnyújtva, egy kis bonyodalom, melyből talán jó beszély lehetne, de
semmi sem lesz; egy pár jelenet az életből, melynek előzményeit és
következményeit nem sejthetjük; egy érdektelen kaland, a melyet az író
humora akarna érdekessé tenni; a mező, az erdő, a puszta leírása,
köznapi reflexiók vagy élczek kiséretében; egy kávéházi vagy utczai
eset, a melynek komikuma kétes becsű; egy szerelmi történet sok
naturalismussal, de annál kevesebb ízléssel és erkölcsi érzülettel
rajzolva; szeszélyes képletek, kivételes lélekállapotok, diákos
ábrándok, vásott tréfák: íme nagyrészt tárczáink tartalma.
De vajon nincsenek-e sikerült vázlataink, rajzaink is s vajon az egész
műfaj elitélendő-e? Bizonyára sikerült műveket is olvasunk, sőt néhány
ily mű sikere idézte elő a tárczaözönt. Maga a műfaj is jogosult s
alapjában nem is új, még nálunk sem. Már Kisfaludy Károly művei között
is találunk egy pár ilyet s az angol regényirodalom két nagy
képviselője: Dickens és Thackeray a harminczas és negyvenes években ily
rajzokkal kezdték pályájokat. Azonban nem maradtak annál, mindez csak
némi előtanulmányúl szolgált arra, hogy később örökbecsű regényekben
rajzolhassák az angol életet. A kik pedig, mint Washington Irwing, nem
váltak regényírókká, legalább a beszélyig emelkedtek s megelégedtek egy
pár kötet rajzzal. Nálunk az az egyik baj, hogy rajzíróink nem
emelkednek a regényig, s ha igen, a vázlatos szerkezetet és jellemzést
átviszik ide ís. A másik baj magát a műfajt illeti, melyet minden
erőltetés mellett is egy kissé könnyen veszünk, pedig e műfaj igen
kényes, épen változatosságánál és szabad formájánál fogva. Hamar
válhatunk formátlanokká vagy nem találjuk meg a kellő formát. Ellapítjuk
vagy összezsugorítjuk tárgyukat, ha nincs erőnk megtalálni a központot
vagy nem tudjuk mint és mennyit kell körülötte csoportosítani. Egy pár
erős vonással kell rajzolnunk s az árnyalást az olvasóra biznunk, de
úgy, hogy képzelme működését elősegítsük. Ehhez képest kell a nyelvvel
is bánnunk. Épen ezért az ily műveket nem lehet rögtönözni, mint egy
hirlapi czikket, mert modorosokká válunk. De rajzíróink mintegy
kényszerítve vannak a rögtönzésre. Elég nagy számú hirlapjaink tárczái
az ily művek nagy mennyiségét emésztik föl havonként. A rögtönzés az
erősebb tehetségeket megrontja, a gyöngébbeket tévútra vezeti. Nem a
műfajban van a hiba, hanem annak művelésében és szerkesztőinkben, a kik
ráerőltetik az írókat, hogy akkor is írjanak, mikor nincs ihletök, a
tehetségteleneket is bátorítják, épen nem válogatósak s értéktelen
műveket is örömest közölnek. Nem volna-e jobb, ha a szerkesztők
kevesebb, de sikerültebb úgy nevezett tárczákat közölnének s több tért
nyitnának mindannak, a mi az irodalommal lényegesebb kapcsolatban áll?
Azok a viszonyok, igaz, megváltoztak, melyek az ötvenes és hatvanas évek
hirlapszerkesztőit az irodalmi szorosabb kapcsolatra ösztönözték, de a
czél nem változott, melynek érdekét tartották szem előtt.
Nemzetiségünket nem tiporja többé önkény, de vajon nincs-e szüksége
erősödésre? Most több szaklapunk és folyóiratunk van ugyan, mint
régebben, de a hirlapok közönsége nagy arányban növekedett s van oly
közönség is, mely hirlapnál egyebet nem olvas s épen azért hirlapjaink
most még többet tehetnek a tudomány népszerűsítése és az ízlés
nemesítésére.
Régi igazság, hogy egyik hibát kerülve, könnyen másikba esik az ember,
ha csak egy oldalról tekinti a jelenségeket. Régibb hirlapjainknak az
volt árnyoldala, hogy egy kissé nehézkesek és kényelmesek voltak. A
mostaniak sokkal frissebbek, mozgékonyabbak, a közélet nagyobb körét
ölelik fel. E törekvésben elősegíti őket a sajtó szabadsága, a
közlekedési eszközök gyorsasága s a több költségről való rendelkezés is,
a mik a régi hirlapirodalomban többé-kevésbbé hiányoztak. Mindez
méltánylatot érdemel; maga a nehézkesség kerülése, a könnyedségre és
mulattatásra irányuló törekvés sem hiba még. De tartsuk meg a kellő
mértéket és határt. Az igen vig ember épen olyan unalmas lehet, mint az
igen komoly. Az egyoldalúság kerülése czélt téveszt, ha más
egyoldalúságot szűl. Nem lehetne-e a frisességet egy kis mérséklettel, a
mozgékonyságot egy kis komolysággal összekapcsolni, az új egyoldaluságot
a régi egyoldalúsággal enyhíteni vagy jobban mondva többoldalúvá
lennünk. A jelesebb külföldi lapok szintén nagy szolgálatokat tesznek az
irodalomnak, pedig ott az irodalom csak a közműveltség ügye s nincs oly
szoros kapcsolatban a nemzetiséggel.
E megjegyzések elmondása, e töredék eszmék megpendítése nem volt helyén
kívűl Társaságunk ünnepélyes ülésén, a melyet Kisfaludy Károly emlékére
szoktunk megtartani. Kisfaludy Károly, mint leendő hirlapszerkesztő,
szorosabb irodalmi kapcsolatra törekedett elődeinél, de halála
meggátolta szándékát s utódai valósították meg azt, a mi a
körülményekhez képest lehető volt. Tiszteljük mi is e hagyományt és
igyekezzünk szintén megvalósítani azt, a mi körülményeink közt lehető.
Adja Isten, hogy hirlapjainkban az irodalmi kapcsolat ne gyöngüljön,
hanem erősödjék a közműveltség és nemzetiségünk javára.
S ezzel egyszersmind megnyitom a Kisfaludy-Társaság XLVIII. közülését.