Ezelőtt harmincznégy évvel Arany János, akkori szervezetünk szerint
társaságunk igazgatója, egy pár czikket írt lapjába lyrai költészetünk
egyoldaluságáról. Fejtegette, hogy lyránkban korán sincs meg az érzelmek
és előadás azon különfélesége, melyet a lyrai nem megkiván, hanem az egy
dal formáit alkalmazzuk jól-rosszúl, az egész lyrára. A dal hangját
átviszszük a lyra egyéb fajaira is, hol más hang, más diszítmény, más
nyelv kivántatnék, sőt beviszszük az eposzba, drámába, hol az által
gondolunk költői szinvonalra emelkedni, ha foltonként a dal hangját s
mellékes cziczomáit alkalmazzuk. Arany e jelenség okát Petőfi hatásában
kereste, a ki oly határozott, szembeszökő typusban képezte ki a magyar
dalformát, mint előtte senki. Minden ifjú költő az ő koszorújára
vágyott, az ő dalformáit, hangját, sőt egyéniségét igyekezett magába
olvasztani. A lyra más fajai háttérbe szorultak, s úgy szólva dalözönbe
fultunk. Arany az elhanyagolt lyrai műfajok mellett emelt szót, az
érzelmek és hangulatok változatosságát sürgette s az európai lyrai
költészet tanulmányozását ajánlotta, mert csak minél többféle példány
átélvezése menti meg a költőt, ha ugyan új ösvénytörő, önálló
csillagnak, lángésznek nem született, hogy ne rekedjen valamelyik kitünő
szellem szolgálatába.
Nincs itt helye bővebben vizsgálni, hogy mennyiben emelkedünk ki a
dalözönből, de annyi bizonyosnak látszik, hogy lyrai költészetünk most
kevésbbé egyoldalú, mint ezelőtt harmincznégy évvel, bár
változatosságának némely faja nem épen örvendetes jelenség. Azonban
dalözön helyett most más özönben úszunk, a prózában írt úgynevezett
beszélyke, vázlat, rajz, genrekép vagy a mint röviden mondani szokás,
tárczaelbeszélések özönében. S ez az özön sokkal nagyobb, mint a
dalözön, mert az írók és lapok száma tetemesen szaporodott a fővárosban
és vidéken egyaránt. Egy napilap sok mindent nélkülözhet, de
tárczaelbeszélés nélkül nem lehet el. Ez épen oly fontos előtte, mint a
vezércikk, mely pártállása szerint a kormányt védi vagy támadja, mint
valamely zajt ütő hír, melyet más lapnál előbb van szerencséje közölni.
Minden nap legalább tíz-húsz tárczaelbeszélés lát napvilágot hazánkban s
ezek nagy része összegyüjtve külön kötetben is megjelen, úgy annyira,
hogy elbeszélő irodalmunk főleg tárczaelbeszélésekből áll.
De mi az a tárczaelbeszélés? Meghatározásánál nem annyira belalkatából,
mint külalakjából kell kiindulnunk. A tárczaelbeszélés oly mű, melynek
terjedelme meg van szabva, mint a zsemlyének, se nagyobb, se kisebb nem
lehet néhány hasábnál a szerint, a mint a lap kisebb vagy nagyobb alaku.
A fődolog, hogy egy számban közölhető legyen s ne legyen folytatása a
következőkben. Lapjaink közölnek ugyan eredeti és fordított regényeket
is, azok folyhatnak sokáig, de a tárczaelbeszélés csak egy napra való
csemege. Vannak oly olvasók, a kik összegyüjtik azokat a számokat, a
melyekben regény van s akkor olvassák el, a mikor bevégződik, jó hát
ezeknek is adni valamit, de a legnagyobb rész ezt nem teszi, sokan nem
is tehetik, mert kávéházban vagy casinóban olvasnak lapot vagy csak néha
vesznek meg egy-egy számot valamely érdekes hirért s ezek a
tárczaelbeszélés gyönyöre nélkül nem lehetnek el. Így gondolkoznak a
szerkesztők s lapjok érdekében szigoruan őrködnek, hogy a költő ne
csapjon túl a korlátokon s a legtöbbször visszautasítanak minden oly
művet, mely két-három vagy öt-hat tárczában jelenhetne meg.
Valóságos szerkesztői dogma az egy számra való elbeszélés. A kezdő iró
ilyennel indul utnak, hogy bejuthasson valamely lap tárczájába s már
neves írók örömmel szerződnek a szerkesztőkkel ilyenek írására, mert
kevesebb fáradsággal több tiszteletdíjat nyernek tőlök, mint nyernének,
ha beszélyeket vagy épen regényt írnának. Így szorulnak háttérbe a
beszély különböző fajai, épen mint ezelőtt harminczegy évvel a dal miatt
a lyrai költészet más fajai, különösen az óda és elegia. Az ok más, az
eredmény ugyanaz. Akkor Petőfinek, a dalköltőnek, hatása tette
egyoldaluvá lyrai költészetünket, most a hirlapi divat, a szerkesztők
önkénye tereli mindinkább elbeszélő költészetünket a tárczaelbeszélés
felé. Lehet, hogy egy pár kiválóbb tehetség sikere is befolyt a
tárczaelbeszélés divatára, de a főok mégis a szerkesztőkben keresendő.
Egyébiránt a két jelenség között meglepő a hasonlatosság. Arany a
következőkben rajzolta Petőfi hatását: «Ebben a költőben talán komikai
ér csirája lappang, de, mert Petőfi erős oldala nem a komikum, magasztos
hazafiságot akar zengeni: emez szende, leheletszerű dalra volna
hivatással, de neki jobban tetszik a «dühös» Petőfit utánozni, a
harmadik hosszú lélekzetű, epikus előadásra hajolna, de mestere nyomán
kénytelen _Felhők_et írni. Drámaköltészetünk meddőségét is nem a
született tehetségek hiányából magyarázhatni, mert középszerű jóravaló
tehetség születhetik és születik folyvást akármennyi, hanem mert senki
sem adja magát a szinirodalom örök példák beható, követésre ragadó
tanulmányára, hanem csekélyelve az ily koszorút, vagy előre kishitüen
lemondva róla, könnyebbnek vagy dicsőbb feladatnak tartja lyrai verset
írni, mint Petőfi.» Nem ily jelenséggel találkozunk-e elbeszélő
irodalmunk terén is? Ez a költő hosszabb, talán egész bonyodalmas
beszélyek írására van hivatva, talán tervei is vannak, de összeszorítja
azokat tárczaelbeszélésekké; a másiknak részletező lélektani rajzra van
tehetsége, de meg kell elégednie a vázlattal; a harmadik a regényhez
vonzódik, de nagyobb mű helyett egyes genreképekre kell szorítkoznia,
melyek abban csak mellékes episodok lettek volna; a negyediket már
kifárasztották a tárczaelbeszélések, de erőlködnie kell, folyvást
ismételnie magát, mind halványabban, holott más műfaj talán új erőt
adhatna neki. Egy szóval az írók mintegy arra kényszerülnek, hogy apró
pénzre váltsák föl tehetségöket s aranyok helyett rézkrajczárral
szolgáljanak a közönségnek.
Mindezt a napilapok alig veszik észre, sőt igen meg vannak magokkal
elégedve. Mióta a hirlapírók két egyesületet is alapítottak, a
közgyűléseken és lakomákon nem egyszer halljuk a magyar sajtó érdemeinek
dicsőitését s egyik szónokuk azt is fölemlítette, hogy az irodalomban új
műfajokat teremtett. Alkalmasint ez alatt a tárczaelbeszéléseket
értette. De a vázlat rajz, genrekép és beszélyke nem új műfaj. Régi
műfaj ez, kivált az angol és franczia irodalomban, de még nálunk sem új.
Hogy csak régibb írókat említsek: Kisfaludy Károly, Gaal, Nagy Ignácz
már írtak ilyeneket. A műfajt magában nem lehet kárhoztatni, sőt
méltányolni kell. A baj a túltengésben nyilatkozik, mely mindent körébe
von, nem egy tehetség kifejlését akadályozza, s a valódi beszélyt
egészen háttérbe szorítja. E műfaj széles körű és változatos, különféle
formát fölvehet, de szükséges, hogy a tárgy a formával összhangzásban
legyen. Egyaránt baj, ha a tárgy összetöri a szűk formát, vagy ha
összezsugorodik benne. Hányszor olvasunk ily megbénult vagy
összezsugorodott tárczaelbeszéléseket, melyek a magok formájában talán
tetszetősek lehetnének.
Nem ritka eset ugyan a költészetben, hogy ugyanazon tárgyat különböző
műfajokban és sikerrel földolgozhatni, sőt az is megtörténik, hogy
bizonyos lényegbe vágó módosítás mellett egyik műfaj másikat szül. Mi
egyéb ugyanis a görög epigramma, mint összenyomott óda vagy mint Arany
mondja, az összeszorítás által ruganyossá, az összeütközésben szikrává
váló gondolat, midőn a költő minden melegét, erejét összpontosítja egy
villámban, hogy emelje hatását. Mi egyéb a ballada, mint dráma vagy
tragédia dalban, mely néhány versszakban fejezi ki azt, a mire a
drámaírónak öt felvonás kell. De a görög epigramma csak alapeszmét
kölcsönöz az ódától s egész más nemű hatásra törekszik; a ballada lyrai
hangulatba olvasztja tárgyát, a cselekvénynek csak egy pár főpontját
érinti, néha csak a katastrophon kezdődik vagy épen csak a katastroph
visszhangja. Mindkét műfaj egy másik műfajba való átváltozás, mely saját
természeti törvényeit követi.
Nem oly viszony van a regény és beszély s a beszélyke, vázlat, rajz,
genrekép között. Ez utóbbiak nem azok átváltozásai. A beszélyke nem egy
regény vagy beszély összeszorítása, a genrekép, rajz és vázlat szintén
nem regény vagy beszély átalakulásai, legfeljebb egyes helyzetek vagy
episodok alakulhatnak át ilyenekké. Egy bonyodalmas vagy részletes
lélektani rajzra hajló beszély nem fogna valódi művé válni, legfeljebb
visszasülyedne a beszély kezdetleges állapotára, midőn csak eseményeket
foglalt magában minden műforma nélkül, a minők nagyrészt a _Gesta
romanorum_ elbeszélései. A műformák figyelembe vétele e téren sem
elméleti önkény, hanem a dolog természetéből folyó kivánság, sőt
követelmény.
Műforma ide, műforma oda – mondják sokan – ne korlátozzuk a költőt,
mindegy akárhogy ír, csak ragadja el az olvasót. De vajon elragadja-e s
ha el, mily eszközökkel? Valamely mű hatásának mindig megvan a maga oka,
bár nem mindenki előtt világos. S ha vizsgáljuk némely tárczaelbeszélés
hatását, látni fogjuk, hogy azt nem mindig æsthetikai ok idézte elő,
hanem valamely politikai, társadalmi napi érdek. De azt is
tapasztalhatjuk, hogy némelykor a hatás a tartalom és műforma
összhangjából foly s így tisztán æsthetikai hatás. Épen azért a műfajt
nem lehet elitélni, az egészen jogosult s józanul senkit sem lehet
hibáztatni, ha beszély helyett beszélykét, rajzot, vázlatot, genre-képet
ír. Mindenki műveljen oly műfajt, a melyhez kedve, tehetsége van. De
midőn nem belső ösztön, hanem külső körülmények ragadják az írókat
valamely térre, az már kórjel.
E kórságnak két gyógyszere van, az egyik, ha a szerkesztők több
tekintettel viseltetnek az irodalom iránt, a másik, ha az írókban több
az önérzet vagy ha úgy tetszik, a büszkeség. Mindkét gyógyszer magában
is használ, de együtt természetesen még hatásosabb. A napi lapok
szerkesztőinek meg kellene gondolniok, hogy a tárczaelbeszélések
erőszakolása rontása az irodalomnak. A tárczát meg lehet tölteni
egyébbel is, a mint azt a külföldi lapok példája mutatja. A tudomány,
irodalom, művészet és társadalom köréből írt vonzó tárczák inkább
érdekelnék a közönséget, mint a törik-szakad tárczaelbeszélések. A
néhány számra terjedő beszélytől sem kellene nagyon visszariadniok.
Hirlapjaink örömmel emlegetik, hogy immár beléjök olvadt az egész
irodalom. Még talán nem, ne is adja az Isten. De ha a beolvasztás a
czéljok, még inkább kötelességök az irodalmi szempontok figyelembe
vétele.
Azonban az írók önérzetének is ébrednie kell a szerkesztők és kiadók
önkénye ellen. A kezdő íróknak minden irodalomban sanyarú éveket kell
átélniök, míg kivívják magokat. De küzdelmök ne legyen egyoldalú. Épen
azért kár majdnem kizáróan napi lapokra támaszkodniok: vannak heti és
havi folyóiratok, a hol hosszabb műveket is közölhetni. Az irodalmi
társaságok pályázatai is nyitva állanak előttök s egy-egy jutalmazott
pályamű anyagilag is segíthet rajtok. A neves írók már szabadabban
mozoghatnak, mérsékelhetik a szerkesztők és kiadók követeléseit. Az író
becsülje meg tollát, ha azt kívánja, hogy a közönség és utókor is
megbecsülje. Elődeink, azok a nagy tehetségű és hatású férfiak, a kik
társaságunkat alapították, sanyarú körülmények között nőttek fel s mégis
mily nyomokat hagytak. Ne feledjük el, a mit Kölcsey e század elején
mondott írótársainak: «Nem vigasztalhatjuk, hevíthetjük-e a köztünk
hanyatlót azzal, a mit Apollon mondott a trójai hősöknek: Nem tudnátok-e
oly férfiak lenni, hogy a sorsnak ellenére is győzelmet vegyetek?»
Adja Isten, hogy Kölcsey lelkesülése soha se alugyék ki szivünkben! S ez
óhajtással egyszersmind megnyitom a Kisfaludy-társaság LI. ünnepélyes
közülését.