A ki a jelent vizsgálja s a jövőre gondol, vissza kell tekintenie a
múltra is. E jó tanács nemcsak azoknak szól, a kik politikai vagy
társadalmi föladatokat tűztek magok elé, hanem azoknak is, a kik
irodalmi kérdésekkel foglalkoznak. Az Auróra-kör, melynek tagjai
alapították társaságunkat, nem egyszer követte e jó tanácsot, s úgy
hiszem, csak hagyományainkat követem, ha ünnepélyes ülésünkön egy oly
tárgyról elmélkedem, mely élénken foglalkoztatta elődeinket, kiválóan
érdekel bennünket is, tudniillik a történelmi elemről a költészetben.
Ha szépirodalmunkat csak fölületesen vizsgáljuk is, tüstént észre fogjuk
venni azt a nagy ellentétet, melyet egy pontra nézve a régibb és újabb
költői művek feltüntetnek. Hazafiúi érzésünkben nincs hiány, nemzeti
buzgalmunk erősebb, mint valaha, sőt hajlandóbbak vagyunk a túlságra is,
úgy, hogy Széchenyi feddő beszéde most sokkal jobban illik ránk, mint
régebben; de a történelmi elem költői földolgozása iránt való érzék, a
mely mindenha egyik főforrása volt a nemzeti öntudatnak és érzésnek,
költőkben és olvasókban egyaránt csökkenni látszik. Ki ír ma eposzt vagy
költői beszélyt mondai vagy történelmi alapon? Hisz már a balladákban is
csak a jelenre szorítkozunk. A történelmi beszély, dráma, regény
mindinkább kimegy a divatból. Inkább csak a jelennel foglalkozunk.
Előszeretettel tárjuk föl fővárosunk rejtelmeit, utczai és kávéházi
életét; rajzoljuk a vidéki különlegességeket; el-elvádoljuk a
társadalmat és rosszabbnak tüntetjük föl, mint a minő; sokat adomázunk,
elméskedünk, komázunk a közönséggel, de a múlt időkről alig emlékezünk
meg, mintha a nemzeti dicsőség és gyász napjai többé nem érdekelnének
bennünket.
Mi más képet tár föl költészetünk a húszas éveken kezdve, majdnem a
hetvenes évekig. Az egész Auróra-kör úgy tekinti a történelmi elemet a
költészetben, mint a nemzeti szellem egyik főtényezőjét. Kisfaludy
Károly lyrai költeményben, balladában, beszélyben, drámában nem egyszer
fordúl a történelemhez, pedig a mint vígjátékai és beszélyei tanúsítják,
a jelen iránt is élénk érzéke volt. Vörösmarty a honalapítás nagy
tényére fordította a nemzet figyelmét, oly időben, midőn azt mintegy
újra meg kellett alapítani. Költői beszélyeiben, balladáiban örömest
elevenítette föl a mondai vagy történelmi hagyományokat s epigrammjai
nagyrészt emléksorok a magyar történelem legfőbb eseményeire vagy
alakjaira. E mellett egész életén át írt történelmi drámát is. Bár e
drámai mozgalom törekvéseit általában nem koszorúzta teljes siker, mégis
ez időből maradt reánk a legjobb történelmi tragédia: Katona _Bánk
bánja_. Szigligeti, a ki Kisfaludy Károly nyomába lépett, komoly
drámáiban a magyar történelemnek több nevezetes mozzanatát dolgozta föl,
sőt a történelmi vígjátékot is megkisérlette, bár más vígjátékaiban és
népszinműveiben egész lélekkel fordult a jelen felé. A regényre még
alakítóbban hatott a történelmi elem. Regényirodalmunk úgy szólva a
történelmi regénynyel kezdődik. Jósika ugyan inkább külsőségeiben fogta
föl a magyar történelmet, mint benső lényegében, de annyi érdekest
tudott elbeszélni a régi magyar állam és társadalom életéből, kivált az
erdélyi fejedelmek idejéből, melynek emlékét híven megőrizték az erdélyi
régibb családok, hogy néhány évig a legnépszerűbb magyar íróvá
emelkedett. Nemsokára Eötvös és Kemény fölléptével újabb lendületet
nyert a magyar történelmi regény. E nagy tehetségű írók sokban
különböztek ugyan egymástól, de abban megegyeztek, hogy a történelmi
szellemet beoltani igyekeztek a magyar regénybe és összeolvasztani a
történelmi igazságot a költői czéllal. A történelmi és mondai elem, mely
a regényt így megtermékenyítette, megújította eposzunkat is s az
eddiginél nemzetibb alapon. Petőfi, a lyrikus, útat tört Aranynak, az
epikusnak. Petőfi ugyan egészen lyrai tehetség s kevés történelmi érzéke
volt, de annál erősebben lüktetett benne a népnemzeti szellem. E szellem
sugara ébreszté föl Arany költészetét, a kiben az epikai tárgyilagosság
erős mondai és történelmi érzékkel párosúlt s így tartalomban és
formában úgy újíthatta meg a magyar eposzt, mint nemzeti egyéniségünk
kifejezését.
Mind e jelenségek okai könnyen észrevehetők, sőt szembeszökők. Mihelyt a
nemzetiség eszméje fejlődésnek indúlt, mihelyt a nemzeti szellem
ébredezni kezdett aléltságából, örömest fordúltunk a múlthoz, vigaszt
keresni s erőt meríteni. A történelmi jog és történelmi emlék szoros
kapcsolatban van egymással, sőt a midőn, részint belső szükségből,
részint az európai eszmék hatása alatt, reformálni akartuk
intézményeinket, állami önállóságunk fölélesztésének törekvése folyvást
a történelmi jogra és emlékre hivatkozott s a múlt fényében látta a
jövőt. Ide járúlt még a külföldi irodalmak hatása. E század első
évtizedeiben a német, majd a franczia romantika élte virágkorát.
Mindkettő a multból táplálkozott, mondai és történelmi elemet dolgozott
föl s költőink rokonszenvvel üdvözölték. Mind a kettő hatását
megérezhetni dráma- és regényíróinkon, bátorítást, hangulatot, irányt
vettek tőlök, mindezt saját nemzeti törekvéseikbe olvasztva. S ha
vizsgáljuk az okokat, hogy a jelenben miért csökkent a történelmi elem
költői földolgozása iránt az érzék, szintén nem tagadhatni, hogy azok
egy része a külföldi irodalmak hatásában keresendő. Az angol, franczia
és német dráma- és regényirodalomban is szűkebb körre szorúlt a
történelmi elem, bár távolról sem oly szűkre, mint nálunk s a mi fő,
nincsenek oly nagy képviselői, a kik mélyebb hatást tehetnének, mint
tett példáúl e század elején Scott Walter. S nemcsak a külföldi példák
hatása vonja az elméket a jelenhez, hanem saját viszonyaink is.
Szélesebb körű politikai életünk, élénkebb társadalmi mozgalmaink,
fővárosunk emelkedése, mind a jelen rajzára utalják költőinket, s a kik
néha a történelemből vesznek tárgyat, panaszkodnak, hogy a közönség
immár nem igen tudja élvezni a történelmi regényt és drámát.
De vajon igaz-e ez? Bizonyára nem. Se egyes ember, se nemzet,
bármennyire elfoglalja is a jelen, bármily erőfeszítéssel küzdjön is a
jövőért, soha sem feledheti el multját, sőt többé-kevésbbé hatása alatt
van. S ez kétszeresen áll a magyar nemzetre nézve, mely még most is
folyvást nemzetisége- és léteért küzd, s most is a múltból merít erőt a
jelen és jövő küzdelmeire. Az általános emberi és a különleges nemzeti
kisebb vagy nagyobb vegyületben olvadnak össze ez érzésben, e vágyban
is, mint sok más szellemi mozzanatban. S ha mellőzzük a nemzeti
szempontot, ha tisztán csak műveltségi szempontból indulunk is ki,
hasonló eredményre jutunk. A történelmi tudományok az emberi
műveltségnek fontos részei s épen úgy hatnak a kedélyre, mint a
képzelemre. Vajon a művelt ember ne keresné-e a költészetben is e lelki
szüksége kielégítését s ne áhítaná-e azt a gyönyört is, melyet a tiszta
tudomány nem képes nyújtani, csak a művészet?
Kemény Zsigmond ezelőtt negyven évvel a drámáról és regényről
elmélkedvén, fejtegette azon követeléseket, melyeket a közönség intéz a
regényíróhoz mind a jelenre, mind a múltra nézve. Legyen szabad
tanulmányából az utóbbit illető részt idéznem, legyen szabad egykori
elnökünket megszólaltatni e székből, melyet fájdalmunkra oly korán el
kellett hagynia.
«Körültünk romok vannak – úgymond Kemény – szokások, erkölcsök,
világnézetek, élmények és szenvedések emlékei, melyek között mi
könnyelműen, nevetve, fecsegve haladunk tovább; de néha a kéjek
mámorában a szórakozás röpkedő, enyelgő perczeiben is, egy fájó vágy
vagy szent elborulás vonz a múlt felé vissza. Óhajtanók látni a századok
szellemét. A kihalt eszmék élettörténetét érdekkel hallgatnók meg. A
letűnt szokások és erkölcsök légkörében kívánnánk lélekzeni, játszani,
sírni. A rég eltemetett családtűzhely előtt akarnánk melegedni, a rég
ledöntött oltároknál imádkozni, a rég elhangzott dalok mellett szeretni
és csalódni. Aztán a rég eltört csillárok fényénél s divatból rég kiment
öltözetekben vágynánk a rég leroskadt várak termében időzni, most
társalogva a régi illem szabályai szerint, majd a régi viszonyok
akadályai között küzdve a régi előitéletekkel; most a szenvedély régi
féktelenségével támadva meg a régi társadalom szokásait, illemét,
világrendjét, majd viszont legyőzetve kiállani régi társadalom és
erkölcsi eszmék boszúját, végig szenvedni megvetését, kegyetlenségeit,
nemesisét, börtöneit, pœnitentiáit, bakóit, tűz- és vízpróbáit. Mi
mindezeket szeretnők, mondja a közönség. Szeretnők egy óriási képbe
foglalva vagy külön rajzokban. Továbbá még vágynánk a régi kabinetek
titkaiból, a régi zárdák némaságából, a régi charlatánok lármáiból, a
régi tudatlanok büszke igényeiből, a régi bölcsek ábrándjaiból és a régi
vértanúk lelkesedéséből a szépet és nevetségest meghallani. Vágynánk a
nép primitiv állapotjából, életmódjából, bűneiből és erényeiből s azután
ráadásul a régi országok, városok külalakjából, a régi testületek
szelleméből, a régi jogi és állami fogalmakból, sok, igen sok,
művészileg hű s történelmileg igaz sajátságokat ismerni, tényeket tudni
meg s jellemző rajzokat bírni. Mindezt te, regényíró, könnyen
megteheted. Támaszd föl nekünk a múltat s a múltban nemcsak az emberit,
az általánost, hanem azt is, mi oly sajátságos, hogy csak a művészileg
előállított részletek által válik századunknak egészen más szelleme
miatt megfoghatóvá, érdekessé és lélektanilag igazzá. Erre a drámaíró a
szűk forma bilincsei között nem ajánlkozik, de te, széles jogaidnál
fogva, uralkodhatol a hajlíthatatlan s a művészet tégelyében nehezen
olvasztható anyag fölött is. Teremtsd tehát vissza a múltat, a
történetírónál hűbben, mert művészileg.»
Így jellemezte Kemény a közönség óhajtását, követeléseit szemben a
történelmi dráma- és regényíróval. Vajon annyira megváltozott volna-e a
világ, hogy most már mindebből senki semmit sem táplál keblében? Hátha a
dolog megfordítva áll, hátha a közönség óhajtja most is mindezt, de a
költők nem tudják kielégíteni s ezért van a történelmi elem költői
földolgozásának oly kevés hatása? Nem a történelmi dráma és regény avúlt
el, hanem a költők nem tudnak életet, új szellemet oltani a holt
formákba. S valóban hathat-e reánk mélyebben oly történelmi dráma vagy
regény, melyből, habár költői tehetség nyilatkozik is benne, hiányzik a
történelmi szellem, ha nincs benne semmi a kor eszméiből,
szenvedélyeiből s a nevek megváltozásával akár a jelenkorban is
játszhatnék? S ez még a jobb eset ahhoz képest, a midőn a tények,
viszonyok, személyek egész másképen vannak feltüntetve, mint a hogy a
történelemből tudjuk, s a költői szabadságnak semmi korlátja nincs.
Mindez épen a történelmi tudományok fejlődése idejében, a mikor a
közönség látköre tágabb, nemcsak a külföldön, hanem nálunk is. A magyar
történelemből is immár több adatot, részletet ismerünk, mint régebben és
tisztábban látjuk a történelmi alakok körvonalait. Ha a közönség
mindinkább erősbödő történelmi öntudatával ellenkezésbe jő a költő,
veszélyezteti a költői hatást is, a mely az illusión alapszik. A
közönség nem azt várja a költőtől, hogy meghamisítsa a történelmet,
hanem épen az ellenkezőt, hogy kiegészítse, pótolja hézagait s a
megadott alapon azzal a szabadsággal, melylyel a történelemíró nem
élhet, elevenebbé, teljesebbé, egységesebbé alakítsa át a viszonyok,
személyek s az egész cselekvény rajzát. Ezért mondja Aristoteles, hogy a
költészet bölcselmibb és eszményibb a történetírásnál.
Annyi bizonyos, hogy történelmi tanulmány nélkül senki sem írhat
sikerült történelmi drámát vagy regényt, de maga a tanulmány még senkit
sem tett költővé. A költői fölfogást, a költői tehetséget semmi sem
pótolja. E nélkül csak történelmi tudományunkat fogjuk fitogtatni,
pusztán ezzel csak a képzelem üres játékait űzzük. A kettő egymásra
hatása szüli a sikert. Hiszen, ha a jelenkorból veszszük tárgyunkat, sem
lehetünk el a társadalmi állapotok beható vizsgálata s az élet
tapasztalatainak benyomásai nélkül, hogyan rajzolhatnók hát a múltat, ha
nem használjuk a történelmi tanulmány közvetítését? Azonban a tanulmány
aggodalmasságának épen úgy megvannak a maga örvényei, mint a tanulmány
nélküli szárnyalás könnyelműségének. A történelmi aprólékosság, a
régiségbúvári előszeretet, a jogos költői szabadság megvetése a túlságba
vesző történelmi hűség nemcsak megbéníthatják a költői szárnyalást,
hanem árthatnak a történeti szellem hathatós kifejezésének is. Itt is,
mint a művészetben mindenütt, nem a külső, az esetleges, a mellékes a
fő, hanem a lényeges és jellemző. A mellőzés épen oly kötelessége a
művésznek, mint a továbbképzés. Neki a tényekből eszmékre, az
eseményekből cselekvényekre kell emelkednie s a szétszórt elemeket
összpontosítani. A történelem sohasem bevégzett egész, a költői műnek
annak kell lennie; a történelem sokfelé ágazik, a költői műnek
egységesnek kell lennie, a kisebb ágazatoknak is beolvadnia a
főágazatba; a történelem néha homályos, az adatok elégtelensége miatt
határozatlan, a költői műnek világosnak és határozottnak kell lennie.
Mindez nem egy tekintetben szabadságra, az alakítás szabadságára
jogosítja föl a költőt, a melyet csak azok tagadhatnak meg tőle, a kik
csak történelemíróvá akarják tenni s nem egyszersmind költővé, s
művészete megrontására ösztönzik. A költői szabadságnak minden esetre
megvannak a maga határai, melyeket részletesen megállapítani ugyan
nehéz, inkább egyes esetekben kimutathatók, de annyit általánosan mégis
kimondhatni, hogy a költő csak az illető kor viszonyai, eszméi és
szenvedélyei szellemében alakíthat szabadon és kerűlnie kell mindent, a
mi azzal ellenkezésben van.
A dolog természetéből foly s a mindennapi tapasztalás is bizonyítja,
hogy a történelmi anyag költői földolgozása általában nehezebb, mint a
jelen életből vett tárgyé. Ez utóbbi esetben a lélektan törvényeinek, a
viszonyok sajátságainak s a föladat követeléseinek korlátjai között
szabadon szőhetjük a cselekvényt, rajzolhatjuk a jellemeket, mert nem
vagyunk kötve határozott tényekhez, ismert nevű egyénekhez. E
tekintetben a megtörtént és megtörténhető között különbség van s az
anyag sajátságai szabják meg az alakítás módját is. Azonban a történelem
is nyújt néha oly hálás, mondhatni kész anyagot, mely az alakítás elébe
nem igen gördít akadályokat. Példáúl Brutus küzdelmében Cæsar ellen,
Coriolan összeütközésében a néppel, oly mély tragikai eszme, annyi
drámai mozzanat rejlik, hogy minden nehézség nélkül beszorítható drámai
formába. De vannak esetek, a midőn a tárgy bár érdekes, nem ily könnyen
alakítható akár drámává, akár regénynyé, sőt van elég oly eset is, mely
mereven ellene áll a költői alakításnak, mert a hőst nem lehet valamely
érdekes esemény központjává tenni, vagy az események annyira
szétágaznak, hogy költőileg nem hozhatók egymással szoros kapcsolatba. A
költő ekkor is segíthet magán. Egy oly eseményt tesz műve központjává,
mely nem hatott ugyan a történelem fejlődésére, de költőileg érdekes s
azt kapcsolatba hozza a történelemben szerepet játszó személyekkel és
tényekkel. Sőt tovább mehet, egy költött történetet vehet központúl s
abba szövi bele a történelmi személyeket és tényeket, e vegyületben
rajzolva a kor eszméit és szenvedélyeit. Mindkettőre, a mi irodalmunkban
is, kitünő példát adott Kemény Zsigmond. Az _Özvegy és leánya_ czímű
regény központja a Mikes és Tarnóczy család tragédiája, mely semmit sem
hatott a történelem folyamára, de a költő azt oly szerves kapcsolatba
hozza I. Rákóczy György udvarával, a vallásos és politikai
villongásokkal, hogy egész korrajzzá emelkedik. A _Zord idő_ben egy
egészen költött történet, a Deák-család tragédiája a központ, de annyira
össze van szőve Izabella királyné, Verbőczy, Martinuzzi sorsával, Buda
elestével, a török hódoltság megalakulásával és Erdély különszakadásának
kezdetével, hogy az akkori Magyarország állami és társadalmi fölbomlását
történelemíróinknál sem találjuk oly hűn és érthetően ecsetelve. Egy
szóval, a költő mindig tud segíteni magán, ha valóban érdekli, meghatja
valamely történelmi tárgy és nem szűkölködik lelemény nélkül.
Azonban, tisztelt gyülekezet, nem szándékozom a történelmi dráma és
regény elméletét fejtegetni. Csak a történelmi elem földolgozása ellen
nyilatkozó némely előítéletet igyekeztem megczáfolni vagy legalább
gyöngíteni. Az sem czélom, hogy azt tanácsoljam költőinknek: forduljatok
el a jelentől, meneküljetek a multba, ne érdekeljenek benneteket a jelen
vágyai, törekvései, szenvedései, merüljetek a múltba s a letűnt századok
eszméivel, vágyaival foglalkozzatok kizáróan. A világért sem. Hiszen a
harminczas és negyvenes évek költői mozgalmai sem foglalkoztak kizáróan
a múlttal; volt érzékök a jelen iránt s híven tolmácsolták koruk vágyait
és törekvéseit. Vajon nem akkor jelent-e meg Eötvös _Falu jegyzője_,
mely oly éles bírálat alá vette a magyar társadalmat? Vajon napjainkban
jelent-e meg oly regény, mely ennyire bele merüljön társadalmunk
rajzába? A mire czéloztam, az sem több, sem kevesebb, mint az, hogy
őrizzük meg költészetünk Janus-arczát, jusson néha eszünkbe, a mire
legrégibb költői maradványunk tanít: «Emlékezzünk régiekről» s ne
feledjük el, a mit utolsó nagy epikusunk mondott:
Időzzünk azokkal, a kik másszor voltak,
Mit az élet megvon, megadják a holtak.
Különben is a szellemnek nem parancsolhatni, az arra fú, a merre neki
tetszik s ha egy költőt élményei, tehetsége, szellemének iránya a jelen
felé vonnak, semmi nemű okoskodás, ékesszólás nem fogja a múlthoz
csábítani. De valamint a légben különböző áramlatok váltakoznak: úgy a
szellemi élet légköre is különböző befolyások hatása alatt alakúl s e
hatások közé tartozik az elmélkedés és felszólalás is. Egyik áramlat a
másikat idézi elő Néha elfogultság, előítélet szállja meg most az írót,
majd a közönséget. A lángelme, sőt a tehetség ereje is összetöri az
elfogultság és előítélet bilincseit s magával ragadja az elméket. Máskor
a közönség lázad föl a költők önkénye ellen s megszüli a maga eszményeit
új költőkben. A kölcsönös hatás és visszahatás az író és közönség között
megvan, hol kisebb, hol nagyobb mértékben, egyik egyoldalúság a másikat
szüli, de néha össze is simúlnak s összhangzóbb fejlődés indúl meg.
Bár hogyan gondolkozzunk is e kérdésről, egy dolog bizonyosnak látszik,
tudniillik az, hogy a költői műfajok, melyekben századokon át meg
szokott a költői szellem nyilatkozni, lényegökben soha sem avúlnak el,
csak megújulnak tartalomban, a korhoz alkalmazkodva, és módosúlnak a
forma tekintetében, a kifejezendő eszmék és érzelmek hatása alatt. Ez az
emberi lélek szükségén alapúl. A lyrai, epikai és drámai műfaj számos
válfajával, a legrégibb időktől fogva mostanig, sok változáson ment át
tartalmilag és módosuláson formailag, de lényegileg ugyanaz maradt. Az
idők folyamában mind a drámai, mind az elbeszélő költészet folyvást
megtartotta kettős jellemét, hol a múltra, hol a jelenre tekintett s ha
néha inkább a múlt vagy jelen felé hajolt szívesebben, soha sem tagadta
meg Janus-arczát. S nálunk sem fogja. Immár ezer éve, hogy lakjuk e
vérrel szerzett hazát, folyvást lételünkért küzdve a dicsőség és gyász
ezer változatai közt és nemsoká nemzeti létünk ezer éves ünnepét fogjuk
megülleni. S mi feledkezhetnénk meg a múltról?
Nem, nem lehet. Én hiszek a nemzeti szellem erejében, hiszek a magyar
költészet fejlődésében és ezzel megnyitom a Kisfaludy-Társaság XLVII.
ünnepélyes közűlését.